Egy ultrafutó írása arra késztetett, hogy magam is elgondolkodjak azon, mennyire határoz meg az, hogy perpillanat (6 éve és pár hónapja) közel és távol folyamatosan futok.

Nem szeretem magamat bekategorizálni. Különösen nem végérvényesen. Most futok, néhány éve csak otthon edzettem, illetve eljártam táncolni. Volt jógás időszakom, volt, mikor rendszeresen meditáltam (TM), és így tovább.

Minden változik. És a változás útjába állni holmi ragaszkodással vagy bekategorizáltsággal a legnagyobb bolondság lenne részemről.

Most a futással kapcsolatosan vannak céljaim, és természetesen élvezem magát a futást is. De ugyanígy szeretem az otthoni edzéseimet, vagy a biciklizés, vagy a jógát. Vagy a táncot.

A mozgás maga az élet, és ezt nem szabad elfelejteni. Nekem sem, és persze senki másnak sem.

Úgyhogy inkább azt mondom, egy tudatosan mozogni szerető ember vagyok, aki lustálkodni is tud és szokott – néha.

Úgy tűnik, a jobb oldali piriformisom mutatott be nekem, és nem hagyta, hogy rendesen aludjak.

Kaptam egy tippet, és ennek megfelelően célzottan hengereztem kislabdával, és megkerestem a legfájóbb pontot, és jól ránehezedtem. Anyád!

És persze nyújtottam.

Ez után volt egy nyugodt napom, s közel sajgás mentes éjszakám. Aztán másnap túl sokat ültem az ülőlabdán (ahhoz képest, hogy addig több hónapig elő sem vettem), és este azt hittem, hogy a falról lekaparom a tapétát. Fájdalomcsillapítóval is elég nyugtalanra sikeredett az éj. Aztán tegnapra mintha elfújták volna az egészet. Piciny bejelzések vannak azóta, és más semmi.

Nem hagyom abba a nyújtását és a hengerezését. Muszáj extra figyelmet fordítanom rá, mert kivívta magának. Eddig csak legyintettem: piriformis? Ó, az nekem rendben van.

Ha-ha! Ha valamit tagadsz, elkerülsz, azt úgy is megkapod. Telibe. Hadd fájjon, ha már egyébként nem törődsz vele, semmibe veszed.

Arra azért kíváncsi lennék, milyen érzelmek kapcsolódhatnak hozzá.

Az úgy volt, hogy ma reggel is a futóedzésem felét a tó körül ejtettem meg. Már lenyomtam két kört, és már a főrészből csak 7 percem maradt, ezért azt gondoltam, hogy a kisebb kört választom, ami teljesen a tóparton halad.

Szépen mentem, mikor messziről láttam, hogy a játszótér mellett egy zsömleszínű kutya ül egy hasonló színű valami felett. Közelebb érve már láttam, hogy egy szőrösebb, más kinézetű kutya fekszik. Azt gondoltam, beteg vagy meghalt, és a másik őrzi hűségesen. Elhaladtam előttük, és mivel az ülő kutya nyakán nyakörvet láttam, ezért körbenéztem, nincs-e ott a gazda. Nem telt bele pár pillanat, már ugrott is felém az őrző vicsorítva, ugatva. Valószínű csak elijeszteni szeretett volna a közelükből, mert tartotta a fél-egy méteres távolságot.

Valahol mélyen már betojtam, ezernyi keresztet vetettem, és Istenhez fohászkodtam. Tudatosan pedig az járt a fejemben, hogy határozottnak maradni, nem mutatni félelmet és hátat. Így hátráltam elfelé, és igyekeztem szóban nyugtatni és elküldeni vissza a kutyát, aminek számomra brutál feje volt.

Úgy tűnik, mindez elég volt, mert ahogy távolodtam a fekvő kutyától, úgy csendesedett a másik. Továbbra is tolattam, nem veszítve szem elől az őrzőt. Nem kellett aggódnom, ő is kitartóan figyelt.

Már nem is mertem a tó körül maradni, így a városnak vettem az utam, és hazafutottam. Még volt 7-8 percem az aznapi edzésből.

Levonhatnám azt a tanulságot is, hogy többé nem futok kutya mellett el, de ez baromság, hiszen már számtalanszor megtettem. Mindenesetre egy fekvő-ülő kutyakombót a jövőben messzire elkerülök.

Egyébként pedig egy klassz futásom volt. Laza, alacsonyabb pulzusos (147 bpm), ennek ellenére tempós. Imádtam.

Mert Sunny olaszul is Sunny.

Valamit most már csinálnom kell a jobb oldali derekammal, csípőmmel (farizom).

Nappal nem zavar (túlzok), de az éjszakáimat leamortizálja a folyamatos sajgó fájdalom.

Ha fájdalomcsillapítót veszek be, akkor végre tudok hosszabban, nyugodtabban aludni. De ezt csak végső megoldásként használom.

Egyelőre labdamasszázs, trigger pont keresés és flossing. Tapelni nem tudom. Ennyire nem vagyok profi a kitekeredésben.

Azért az nem semmi, hogy a kisebbik, 17 éves gyermekem majd’ egy év után veszi észre, hogy új függöny lóg a szobám ablaka előtt.

Igaz, akkor se rezzentek meg, mikor az ő szobájukban cseréltem le.

Mit mondhatnék erre?

Néha azt érzem, nekem a segítés megy a legjobban.

Leginkább olyankor, ha hagyom, hogy minden kétség nélkül, azaz gondolkodás nélkül teszem a dolgom.

Nehéz ezt megfogalmazni.

Ha eljön valaki hozzám, hogy itt fáj, ott fáj, akkor az összes tudásomat előveszem, és használom.

Vagy csak jelen vagyok, és hallgatok. Mert sokszor az is nagy segítség.

Évekkel ezelőtt valaki azt mondta nekem, nem kell mindig erősnek lennem. S mivel az illető férfi, talán ezzel arra is utalt, hogy nem minden férfi van oda, ha egy nő mindig erős.

Az elmúlt pár évben viszont pont azt várták el tőlem, hogy erős legyek. Azaz ne hisztizzek, fogadjak bármilyen bajt, gondot nagy lelkierővel, minden sírás és a legkisebb összeomlás nélkül.

Hát, ez nem megy. Ugyan szeretem magamra úgy gondolni, hogy erős vagyok: egy olyan nő, aki megáll a két lábán, elintéz dolgokat a családja körül és megold problémákat. Viszont tudom, hogy szükségem van segítségre ebben vagy abban (falfúrás, villanyszerelés, stb – bár szívem szerint ezt is megcsinálnám magam, ha értenék hozzájuk).

De emberből vagyok én is, aki olykor kétségbeesik, elsírja magát, vagy arra vágyik, hogy mikor hullámvölgyben van érzelmileg, megöleljék, és csak szimplán megértsék (elfogadják így, ahogy van).

Ha jól emlékszem, elég jól aludtam az óraátállítás éjszakáján. Muszáj volt, hiszen vasárnap maratont futottam. Kipihent test és lélek nagyobb erőfeszítésre képes. Hú, de bölcs vagyok!

Időben keltem, majd a szokásos reggeli teendők után kezdtem összerakni a végleges pakkot, amit magammal viszek a versenyre. Frissítést bekevertem, a reggelimet összetettem, a váltóruhámat megálmodtam, majd mindent bepakoltam egy táskába. Félnyolcra kértem, hogy jöjjenek a futótársak, akikkel Debrecenbe indultunk. Az én kocsimmal mentünk, de nem én vezettem. Ha lehet, inkább verseny előtt hagyom ezt olyas valakire, aki csak segít, és nem fut.

Ők időben megérkeztek hozzám, de nekem még meg kellett várnom a kiszámíthatatlan mosógépemet, ami elméletileg rég lejárt volna, de persze, most a végletekig kihúzta, és a végtelen egy percet is még ugyanannyi végtelennel megtoldotta. De szerencsére rajtam kívül mindenki türelmes volt.

Az időjárás nem volt kegyes velünk, futókkal. Szép, tavaszi napos, tiszta időt jósoltak, és az is lett. A hőmérséklettel (19-22 C fok) sem lett volna semmi gond, ha nem futni kellene délen át benne. De így volt. Ujjatlan pólóval, rövidnadrággal készültem. S ha van eszem (azaz nem egy téli időszak után vagyunk), akkor a szénhidrátos frissítés helyett elsősorban vízzel teli kulaccsal készülök, hogy azt cipelem végig a versenyen. De nagyon jól akartam csinálni, és annyi szénhidrátot kevertem be BCAA-val, amit a nagykönyvben előírnak (ugyanis géleket nem tudok enni a cukoralkoholok miatt). De úgy tűnik, nekem melegben elsősorban vízre van szükségem kevesebb szénhidráttal megtoldva (elég a banán is némi szőlőcukorral megspékelve).

Szerencsénk volt a parkolással, mert a versenyközponttól nem messze tudtuk letenni az autót egy éppen kiállt után. Időben érkeztünk, simán fel tudtuk venni a rajtszámot és a rajtcsomagot, majd készülhettünk is a versenyre. Ketten futottunk, a harmadik társunk segített nekünk a frissítésben. Ez utóbbi is nagy feladat, különösen, ha két embernek a frissítési menetrendjét kell észben tartani egy darabig szimultán.

Megejtettem az edző által javasolt 14 perces bemelegítésemet, majd gyorsan beálltam a toi-toi-ok előtti sorok legrövidebbjének végére. A rajt előtt mindent el tudtam intézni, ami a jó futáshoz kell.

A rajtzónában az UB csapattársakkal is találkoztam, és így együtt indulhattunk a megmérettetésre.

Újfent rájöttem, hogy tömegiszonyom van, és nem véletlenül szeretek egyedül futni. Mivel egyszerre indították az összes táv résztvevőjét, bizony az első kör (5,2 km) csak a helyezkedésről szólt, illetve az önuralomról, hogy nem lovaljam bele magam, mennyire utálom a tömeget.

Az első körben így csak túléltem, illetve rájöttem, hogy a pulzuskontrollt újfent dobhatom a kukába egy versenyen, ha a célomat, a 4 órán belüli befutást el szeretném érni. A tempómat nagyjából belőttem, és ez megegyezett az UB csapatunk másik női tagjának tempójával. Ő előttem nem sokkal futott, én meg igyekeztem szemmel és futóléptekkel tartani. Néha megelőztem a frissítő pontoknál, de aztán vagy én voltam lassú hozzá képest, vagy ő nem bírta elviselni, hogy megelőztem, így mindig visszaállt a rend.

Iszogattam a kezemben hurcolt kulacsból a szénhidrátos lötyit, és kb. 15 km-nél már éreztem, kezd beállni a gyomrom. Nem is vettem el a segítőnktől a következő adagot, hiszen még mindig félig tele volt a nálam levő kulacs. És inkább vizet kívántam. Úgy döntöttem, egy darabig nem iszok belőle, hanem a frissítő ponton vizet vettem magamhoz, illetve pár darab banánkarikát. Ez a döntés segített. Még útközben megitatott egy helyen vízzel a segítő, utána meg a következő frissítőpont előtt kiöntöttem a lötyit, és vízzel töltettem fel a kulacsot. Így a hatodik körre kezdett helyre állni a gyomrom rendje, a kő érzet megszűnt. Hogy ne legyek szénhidráthiányos, igyekeztem banánt enni körönként, illetve a másik frissítőpontnál egy-két szem szőlőcukrot. És a következő adag lötyit is elkértem, igaz, az már hígabb volt.

A hatodik körben történt az is, hogy megelőztem a csaparttársnőmet. Egyszer azt vettem észre, hogy lassulunk, illetve kezdem beérni minden erőfeszítés nélkül. Gondolkodás nélkül megelőztem, és iparkodtam a célom felé. Persze, az is bennem volt innentől kezdve egy jó darabig, hogy csak vissza ne előzzön. A hetedik körben már annyira leszakadt, hogy nekem kellett volna megborulnom, hogy visszaelőzzön. Erre a körre esett az az ukáz is, hogy 35 km után megnyomhatom jobban az iramot. Ha-ha! Csak lélekben csináltam úgy, meg gondolatban. Valahogy az izmaim nem igazán akarták ezt a parancsot követni. Meg hát fáradtam, és úgy vártam a frissítő pontokat, mint a messiásokat, hogy legalább egy picit megállhatok – vizet inni, magamra locsolni, illetve banánt tankolni, és kulacsot tölteni. A megállásokra fordított időt pedig már nem volt erőm gyorsabb futással behozni.

A sztorihoz tartozik, hogy még a combizmaim is jelezni kezdtek, nekik már elég volt a terhelésből, szeretnének már pihenni. Így mikor az utolsó kör elején megálltam egy pillanatra átvenni a Hell Focusos frissítőmet a segítőmtől, kijött belőlem a panasz: fájnak a combjaim. Persze, ezután már nyargaltam is tovább a nem messze levő FP-hoz, hogy megegyem a szokásos banánomat, igyak pár korty vizet, a sapkámra, a karjaimra vizet öntsek, és mint egy robot, robogjak tovább. Ugyan a későbbi elmondások szerint egész rendezett volt a mozgásom még a végén is, én nem igazán ezt éreztem. Hogy mit? Szerintem hagyjuk….

Igyekeztem a fájdalmat nem tudomásul venni, és csak arra koncentrálni, hogy a tőlem telhető legnagyobb sebességgel haladjak. Közben már kerestem a lejátszómon (végig ment a fülemben a zene – hogy minek, nem tudom, mert nem igazán figyeltem rá) a befutó zenémet, a Rocky zenéjét. Az utolsó 1 kilométeren ezt hallgatva futottam. Tudom, ez a zene mindig megnyomja az adrenalint bennem, és plusz energiát ad, hiszen ez jelzi a testemnek, hamarosan a célba érek, a feladatát teljesítette. És bennem is tudatosul, egy újabb kihívást pipálhatok ki.

Az utolsó körökben az egyes pontokat (visszafordító, stadionkör, stb.) úgy köszöntöttem, itt már csak ennyiszer vagy annyiszor kell újra elmennem. A 8. körben már ez eszembe sem jutott, így az utolsó stadionbeli szakaszt is inkább azzal a gondolattal futottam, hogy most nyomjam meg, hiszen csak 2-300 méter van hátra. Az utolsó száz méterek már nagyon fájtak, de már csak a célba érés érdekelt. Ami meg is történt. Vigyorogva haladtam át a célkapun, és még arra is volt gondom, hogy megnyomjam a pulzusmérő órámon a stop gombot.

Aztán persze eltört a mécses pár könnycsepp erejéig. Ez már lassan hagyomány nálam, ha maratoni távot futok. Ezek az öröm könnyei, és nem szégyellem őket. Így jó.

Talán most azt is megkönnyeztem, hogy nem jött össze a vágyott, bő négy órán belüli maraton, úgyhogy ezzel még adós vagyok magamnak.

Szédelegtem még a versenyközpontban találkozva még egy-két ismerőssel, majd visszamentünk az autóhoz. Összepakoltuk a fürdőrucinkat, és mentünk a pancsoldába. Nem vagyok egy vízben ülős, de most valahogy jólesett, igaz, leginkább a hideg víz. Igyekeztem az összes lábizmomat megnyújtani a vízben, illetve megdögönyöztetni.

Aztán szépen hazaautóztunk a lemenő nap kíséretével.

Az elmúlt hetem pörgős volt. Minden hétköznap délutánom betáblázva hol ezzel, hol azzal.

Pénteken pedig egy tanfolyamra mentem Bp-re, természetesen nem az irodai munkámmal kapcsolatosan. Flossolni tanultam. Eddig is szimpatikus volt ez a módszer, de már most a kedvencem.

Aztán egy találkozóra robogtam dobogó szívvel. Több, mint 8 éve nem láttuk egymást, és úgy éreztem, ez a találkozás ajándék számomra.

Nehéz megfogalmazni. Benne volt a pillanatokban az elmúlt évek ismeretlenje, ugyanakkor mintha egy percre sem váltunk volna el.

Számunkra is megfejthetetlen az, mi köt minket egymáshoz. Találgatunk, de az lenne a legjobb, ha valamilyen úton-módon kiderítenénk.

Péntek este szívem szerint még ott ültem volna Vele a teázóban (az egyik “színes állatban”) talán reggelig is, de indulni kellett haza, mert a hétvégém programja is szoros volt. Meg hát össze voltam kötve a nagyobbik gyermekemmel, aki akkor a sofőrömet is játszotta.

Egy szóval, mikor eljött az idő, csak arra koncentráltam, hogy megyek, és arra, hogy hálás vagyok azokért a percekért, amit egymás társaságában töltöttünk.

Késői hazaérkezés, korán kelés. Betáblázva napom, benne a következő napra való készülődés. Mert hát vasárnap maraton. Talán csak lelkileg nem sikerült ráhangolódnom. Egyben biztos voltam, megcsinálom.

A versenyről külön írok…

Volt nálam oldáson egy hölgy. Leültettem, s ahogy szoktam az először nálam járók esetén, elmeséltem, mit is fogunk csinálni. Majd kérdeztem, miért kért időpontot tőlem.

Ő az kliens volt, aki a sok, őt nyomasztó probléma közül nem is tudja, melyiket vegye előre. Kezdte sorolni, mi mindennel küzd. Egy óra múlva csak kilyukadtunk ott, hogy tulajdonképpen mit is szeretne. Önmagát elfogadni, többek között. Mert az a kulcsa annak, hogy a vele történteket, a körülötte levőket is el tudja fogadni.

Nagyon nehéz tudatosítani magunkban, hogy nem tudjuk a környezetünket megváltoztatni. Csak azon tudunk módosítani, alakítani, ahogyan mi reagálunk érzelmileg, gondolatilag a velünk, a körülöttünk történtekre.

A hölgy attól tartott, ha ő elfogadja a helyzetét, akkor megadja magát neki, megint áldozat lesz, ahogy eddig is érezte magát. Pedig nem. Ha elfogad, és befejezi a küzdést valami ellen, akkor megadja magának a lehetőséget, hogy meg is lássa a problémájára a megoldási lehetőségeket. Az energiája erre fog menni, nem a szembenállásra.

Ha tudtam segíteni, szuper. Nekem annyit biztosan segített, hogy felhívta a figyelmemet, a honlapomon csak a főoldal működik. A többi nem. Kb. két hete frissítettem a blogmotort, de nem ellenőriztem, hogy az aloldalak is elérhetőek-e vagy sem.

Szerencsére kisebb módosítással megoldottam a problémát (tegnap este nyújtás helyett), bár már felkészültem arra, hogy vissza kell tennem a régi változatát a motornak.

De legalább az árat is módosítottam, mert egy ötszázassal többre emlékeztem, mint amit kiírtam. Így egy pár hónappal (félévvel) előrébb hoztam az áremelést…