Vajon már megtanultam elengedni?
Ennyi év alatt.
Előrehaladás
Tegnap este összeült az UB hármasunk az egyik vendéglőben. A. hozta a lányát is, J. pedig a párját.
Vidám kis összeröffenés volt. Leginkább a hétvégi maratonról dumáltunk, mert mindhárman mazochisták vagyunk, így az UB előtt bemelegítésként lefutjuk a 42,2 km-t is. Igaz, J. még mátrabércezik (54km) is majd.
Nekem tökéletesen megfelel az edző által írt edzésterv, bár csábít egy könnyed 20 km futás a környező dombokon április közepén. Lehet, ott futom le az aktuális edzésemet….
Egy szóval, izgatottak vagyunk a vasárnapi verseny és az UB miatt is. Bár szerintem én vagyok a leghiggadtabb közöttük. Ha jól belegondolok, én magamban játszom le ezt a zabszem-históriát. Meg még időm sincsen erre gondolni, annyi minden van már erre a hétre is. Majd izgulok előtte.
Tegnap megkérdezték tőlem, miután meséltem milyen tanfolyamokat is végeztem mostanában, hogy akkor én váltani szeretnék. Ja, egy jó ideje már tervben van. Ezzel a sok végzettséggel már léphetnék valamerre valamilyen irányba. Nem is tudom, mi a túróra várok.
Mert ideje volt
Szeretem, ha úgy telik el a hétvégém, hogy eredményes volt. Most ez hülyén hangzik így, de nekem már eredmény, ha például sikerül előrehaladnom a nagytakarítással.
Futottam, takarítottam, mosattam a mosógéppel, teregettem, picit pihentem is (megnéztem a Milano-Sanremo egynapos kerékpárverseny utolsó 100 km-ét), meg megcsináltam azt is, amire nehezen veszem rá magamat, tegnap este még főztem is. Egy szóval tevékeny voltam.
Lehetett volna több mindent is belesűríteni, de már tele a hócipőm a “rohanással”, az “ezt is meg kéne csinálnom”, “ide is el kéne mennem” listákkal.
És nem, az nem énidő számomra, ha kitakaríthatom rendesen a gyermekeim szobáját, mert éppen apás hétvége van, és egyedül vagyok. Nekem az a kikapcsolódás, a feltöltődés, az energiakiegyensúlyozás, ha elmegyek biciklizni, túrázni, futni, hanyatt fekszem a kanapémon és valami jó könyvet olvasok, vagy nézek egy-két sorozatrészt.
Talán egyszer eljutok oda, hogy a tavaszi nagytakarításra is ekként fogok tekinteni, de ez nem most van.
S amúgy legjobban a vasárnapot szerettem.
Régen
Beleolvasni régi hozzászólásokba…., hát, kicsit felkavaró.
Először is meglepődtem, hogy mennyi megnyilvánulást, véleményt, gondolatot kaptam. Régen. Évekkel ezelőtt.
Másodszor: bár a nagyvilággal megosztom életem egy-egy momentumát, szeletét, s talán van egy részem, ami élvezné, ha népszerűbb, olvasottabb lenne a blogom, valójában nem tudnám kezelni, ha így lenne. Ezért sem tudtam nagy csoportos edző lenni, mert ha már 15-nél többen jöttek az órámra edzeni, megzavart (az órát attól még szuperul megcsináltam, csak a helyzettel nem tudtam mit kezdeni).
Harmadszor pedig rájttem, mennyire bizalmatlan is vagyok idegenekkel. Nem tolom el a másikat, három lépés távolságból kedves vagyok és barátságos, de nem leszünk puszi pajtások. Ahhoz több kell, hogy beengedjem a belső körbe, ahová csak nagyon kevesen jutnak be. De ha megadom nekik a feltétel nélküli szeretetemet, megkapják örökre.
Negyedszer pedig jó volt valakit olyan vidámnak és élettel telinek “olvasni”, amilyen ő valójában is volt, mindig. Jó lenne, ha ismét ….
Készülés
Nem szeretek előre inni a medve bőrére, azaz versennyel kapcsolatosan bármit is kijelenteni.
Készülök, becsülettel, lelkiismeretesen és kitartóan, erősítem a hitem, hogy igen, képes vagyok arra, hogy megcsináljam, és kb. eddig merészkedem. Ha lehet nem beszélek róla, vagy csak óvatos kijelentéseket teszek. Úgy vagyok vele, majd ha a célon keresztül futottam, akkor biztos az, ami megtörtént. Addig …
Csak egy dal
Mindig fedezek fel valami újat a Spotify segítségével. Ma egy Parov Stelar lemezt indítottam el, s hagytam, hogy a dalok kifutása után más előadók zenéi is lejátszásra kerüljenek.
Így hallgattam meg, és szerettem bele ebbe.
Repeat
Néha nem lehet kihúzni belőlem egy szót sem, órákig csendben tudok maradni. Valamikor pedig akkor is jár a szám, mikor senki sem kíváncsi rám, vagy még magam sem veszem észre.
Teregettem. Nem messze tőlem a nagyobbik beszél bele az éterbe, valahol hallgatja egy haverja. Repüléssel kapcsolatos a diskurzus. Előkerülnek távoli országok távoli városaik nevei. Newarkkal kezdődik. A gyerek angolja erős, viszont neki is meg kell tanulnia némely új szó, város kiejtését. A Newark kiejtése után néz, majd igyekszik hangosan elsajátítani, memorizálni, amit hallott. Hogy le nem maradjak a tanulásban, magam is halkan, szinte magamban utána mondom. Többször is.
A gyerek fülén a fejhallgató (headset), úgy gondolom, semmit sem észlel a motyogásomból. Ő továbbkommunikál a láthatatlan ismerőssel, én pedig teregetek rendületlenül. És motyogom papagájként a hallott angol szavak némelyikét. Már magam sem veszem észre, mit csinálok.
Egyszer csak felém fordul a gyerek:
– Te most minden szót elismételsz, amit mondok?
Ekkor tudatosult bennem, mit is művelek, és az is, hogy bár azt gondoltam, a fülesek kiszűrik a motyogó hangomat, még sem teszik. Jót nevettem magamon.
Eljutni oda
Még 8 hét van a nagy kihívásig. De addig még jön egy maraton két hét múlva.
Perpill még nem tudom elképzelni, hogy egy huzamba megteszek a maratonnál is hosszabb távolságot futva. Úgyhogy most csak annyit teszek, hogy bízok az edzőben, illetve lefutom a maratont március végén, és remélhetőleg annak eredménye alapján kapok egy kellő lökést és betekintést arra, mennyit fejlődtem eddig.
Amit mostanában tapasztalok, az az, hogy gyorsulok. De nem igazán szeretném elbízni magamat, és inkább kíváncsian várom, mit fogok alkotni bő két hét múlva.
Szóval, lépésről lépésre, edzésről edzésre haladok, és egy-két hét múlva azon is dolgozom majd, hogy befogadja a kis agyam, elhiggyem, képes vagyok azon hosszú táv megfutására.
Ha az edző erre készít fel, akkor az úgy is van.
Legyen
Éveken át csak azt kértem az Égiektől, legyen az életem része, legyünk napi kapcsolatban, mert ő a részem, a szerves része a létezésemnek. És most azt kérem, hogy még sok-sok évig legyen így.
Mert ő a részem.
Megnyomkodva, elfáradva
Péntek-szombat befejeztem a triggerpont terápia tanfolyamot. Érdemes volt befizetnem, elmennem, ott lennem, szétnyomkodtatni magamat, mert okosodtam, tapasztalatot szereztem, és ezt is szívesen csinálom, csinálnám.
Amivel biztosan jól jártam a pontnyomkodások okán, hogy elmúlt a lábfej fájdalmam, és a derékproblémám is mérséklődött (ezen még dolgoznom kell).
Viszont a két nap kezelései nyomán számos véraláfutás éktelenkedik a lábaimon szerte, mintha megrugdostak volna. Nem tudom, így kell-e legyen, nekem így néz ki most.
Vasárnapra teljesen kipurcantam, és egy kicsit egészségileg is gyengélkedtem. Legszívesebben magamra húztam volna a takarót, és hagyjon engem mindenki békén. De még reggel lefutottam az előírt 1 óra 22 percet (plusz 5 perc önkéntes laza futás hazaúton), meg ha kellett, ha nem, társasági életet is éltem.
A futás a múlt héten jól ment, de már fáradok, ez biztos. Az éjszakáim nyugtalanok, zaklatottak, és emiatt nem pihenem ki magamat, keveset alszok. Abban reménykedem, hogy a következő könnyebb hetek magukkal hozzák a mélyebb, nyugodt alvásokat is. Muszáj, hogy így legyen, otherwise… Na, ez az, amit nem akarok megtudni!
Úgyhogy most pihenés projekt lesz. Ha-ha!
Hogyan kezdődött
Tulajdonképpen kétszer kezdtem el futni, azaz két futós születésnapom lehetne, ha ilyenre adnék, meg tudnék pontos dátumot.
Az, hogy még Angliában 25 éve is futkároztam, nem számítom bele, mert az csak addig tartott, míg ott voltam. Komolyabban és elszántan 2008. márciusában kezdtem el. Nem fogyási szándékkal, hiszen akkor elég jó formában voltam, szerintem. Célom az volt, hogy a combjaim kicsit formásabbak legyenek (?), kapjanak egy kis tónust*. Mivel úgy gondoltam, hogy a futás miatt nem fognak vastagodni, inkább csak szálkásodni, nagyon meglepődtem, mikor egy-két nadrágom combrésze szűkebb lett. Ha-ha! De ez nem hatott meg, mivel, ha jól emlékszem, egy kihívást csináltam magamnak: két hónap futás milyen eredményt hoz. Ja, és mellette jártam táncolni heti egy-két alkalommal.
Aztán a két hónapból több lett, mert nem láttam nagy eredményt, és kíváncsi voltam, sok hónap futás mit hoz magával. Lett belőle másfél év. Eleinte két-háromszor futottam egy héten, aztán már lett heti 5-6 alkalom egy-egy órával. Volt, hogy olyankorra időzítettem a futást, amikor a gyerekeknek valami sportprogramja (karatéja) volt, illetve nem voltak otthon. Aztán, már úgy voltam vele, kibírnak nélkülem egy órát, míg én háztól házig futok egyet. Az utolsó két hónapban pedig a 150 méterre levő, akkor még működő edzőterembe jártam le futópadra loholni.
Miért hagytam abba? Azért mert a futópadok (két db) sokszor voltak foglaltak, mikor én ráértem futni. Aztán, mivel már december elején jártunk, nem igazán fűlött a fogam a hidegben való futkározáshoz. Viszont elkezdtem otthon tornázni – helyette.
Muszáj volt mozognom valamit, mert sokszor annyira elültnek éreztem a hátsómat, hogy kész élmény volt, amikor vagy a futással vagy egy RR tornával megmozgattam.
A futásom második fordulója, ami azóta is tart egy-két hónapos kényszerszünet erejéig (sérülés miatt), 2012. decemberében kezdődött el, mikor a barátnőm felvetette, hogy futhatnánk egy hosszabb távot (akkor még annak számított nálam a 7 vagy 10 km) egy áprilisi Bp-i versenyen. Nem sokat kellett győzködnie, hiszen már hiányzott a futás, csak a motiváció hiányzott az újrakezdéshez.
Mivel akkoriban már reggel, azaz hajnalban edzettem munka előtt**, így egyértelmű volt, hogy futni is így fogok. No, de arra nem számítottam, hogy kifogjuk az évtized leghosszabb telét, ami március 31-ig tart hideggel, hóval és jéggel. Ezért a futóedzéseimet a hétvégékre korlátoztam, eleinte heti egy alkalommal. Ugye írtam már, hogy a futóverseny meg április közepén volt?
Úgyhogy nem túl futóedzetten álltam rajthoz, a 7 km-es táv rajtjához. Nulla tapasztalattal, hogyan kell egy futóversenyt végigcsinálni. Természetesen loholtam, ahogy a csövön kifért. És szokatlan meleg időjárás, a rakpart levegőtlensége mind váratlanul ért. Szenvedtem. Egy pozitív élmény volt: lefutottam a távot tűrhető eredménnyel az edzettségemet tekintve.
Rá egy hónapra volt még egy 6 km-es verseny, amin szintén eszetlenül futottam, kiköpve a tüdőmet. A célban olyan vörös fejjel érkeztem meg, hogy a befutóérmet nyakamba akasztó neves aerobik edző furcsán vizslatott (vajon nem kapok-e ott helyben agyvérzést).
Ahogy a jó idő bejött, és megvoltak az első futóversenyeim, úgy nőtt meg a heti futóedzéseim száma. De 3-4 edzésnél többet nem csináltam, mivel ott voltak az erősítő edzéseim is. Azok is fontosak voltak számomra. Mindent reggel intéztem, mielőtt felkelt volna a család, mielőtt a gyerekeket oviba, suliba vittem volna, és magamat a melóhelyre. Így volt egyszerűbb, hiszen délután számos programom vagy dolgom lehet mind a mai napig. Meg így a gyerekektől sem vehettem el időt. Legalább a lelkiismeretemet megnyugtathattam.
Azóta már nem csak aszfalton, hanem terepen is futkorászok. És persze lefutottam pár maratont, terepen legyűrtem 50 km-t is (hol futva, hol gyalogolva), és most hosszabb távra készülök – aszfalton. Hogy lesz-e belőle valaha igazi ultratáv (100 km feletti), nem tudom. Ahhoz bírni kell testileg, és idővel is. Mert a felkészülés során egy ultratávnál már bizony alkalmanként min. másfél órát futni kell heti 5-6 alkalommal.
Jó lenne többet futni terepen, de a hétköznapi futásokat csak kb. áprilistól szeptemberig tudnám kivitelezni a munka miatt. Ilyenkor még korán világosodik és később sötétedik. Egyelőre legyen meg a májusi célom, aztán lehet terepes célom is.
* a futástól??? – látszik, hogy még akkor nem volt edzői végzettségem. Mai fejjel az erősítést javasolnám magamnak.
** ha jól emlékszem, a jóga miatt tértem át a korai reggeli mozgásra.