Nem szeretem a lifteket. Ha tehetem, mindig a lépcsőt választom. Még akkor is, ha a 23-ikra kell feljutni.

Így mikor a párom teljes menetfelszerelésben, maszkkal az arcán elindult sprintelve, hogy megmásszon 23 db szintet a lehető leggyorsabban, azt választottam, hogy mögötte szaladok, hogy én is fenn legyek a célba érésénél.

Nyilván ennek megfelelően nem lehettem pont ott, mikor felér, de szerintem ő sem bánta, hogy nem engem látott meg először érte izgulva, hanem inkább a haverját, aki tudta, hogyan kell leszedni róla pikk-pakk a maszkot, sisakot és a hátáról palackot.

Legalább elmondhatta, hogy futok utána. Vagy ő előlem?

Szóval, beállt a rajtba a lépcsőház alsó szintjének első lépcsőfokánál, majd a jelzésre elindult. Kb. az első emeletig tudtam vele tartani a tempót. Igaz, nem is nagyon erőltettem magamat, mert féltem, hogy beállnak a combizmaim, és akkor hogyan fogok tudni másnap futni. (Mert az edzéseimen futnom kell, s nem kocognom.) De amennyire lehetett, igyekeztem, hogy csak egy vagy másfél szinttel elmaradjak el tőle. Természetesen egy idő után már neki sem ment az az iram, amit az első 10 emeleten tudott tartani.

Felérve a 10-ikre elgondolkodtam azon, hogy menni fog-e a következő 13 emelet, aztán inkább arra koncentráltam, hogy annyira ne maradjak le a párom mögött, illetve, ha esetleg beérne a következő versenyző, ne legyek neki útjába. Aztán már csak azt láttam, hogy 14, és 18, majd csak azt hallgattam, hogy a párom a maszkon keresztül felettem valahol hogyan veszi a levegőt. Egy kicsi féltés is volt bennem, mert hiszen nem mai kakas már ő sem, és bár általában edzettnek mondható (elég edzettnek), de erre a versenyre nem készült.

Aztán azt hallottam, hogy a célban levő szervezők biztatják, majd az ő hangját is tisztán kivettem. Mivel már nem is figyeltem, melyik emeleten járok, meglepődtem, hogy egy pár másodperc múlva én is felértem.

Ugyan lihegtem egy kicsit, de az semmi sem volt ahhoz, amit a versenyzők kiadtak magukból. Ha valaki a földön feküdt vörös, szuszogó fejjel, az nem megjátszás volt, hanem tényleg odatette magát, ahogyan csak tudta.

Szívesen kipróbálnám magam ebben a versenyben, de egyelőre még nehezen képzelem el, hogy maszk legyen végig az arcomon. (Azt a min. 30 kg súlyt csak megszoknám a felkészülés során.)

A párom szépen szerepelt. Korosztályos első helyezett lett. És másnap nem is volt izomláza.

Van az a hajnal, amikor érzem magam annyira gyengének, hogy inkább visszamászok az ágyba egy bögre hosszú.hosszú kávéval, és először olvasok, majd megnézek egy következő részt a mostanában követett sorozataim egyikéből.

Letarolt a női létem egyik jel(lemzőj)e. És ilyenkor örül az ember lánya, hogy nem egy verseny napján van ez. S reméli, hogy nem is lesz így egy hónap múlva sem.

Általában teszem a dolgomat, néha nyugodtan, néha rohanva, sietősen. Mikor több dolog van egy napszakra, egy egész napra, akkor listázok, sorrendbe teszek (ezt ekkor, azt akkor csinálom meg, így lesz időm rá), és igyekszem fejemben tartani a pontokat.

Olykor tehernek érzem, olykor pedig természetesnek veszem.

Mikor kinn voltunk a tesóméknál, feltűnt, hogy mindent ő csinál a család és a ház körül. A sógorom alig valamit. Mikor elismerő hangon meséltem ezt a páromnak, akkor megjegyezte, hiszen én is ugyanezt teszem. Akkor eszméltem rá, hogy valóban így van. Csak annyi különbséggel, hogy én nem élek együtt egy férfivel.

Meg tudok csinálni, el tudok intézni sok mindent, valamit ugyan nyögvenyelősen (mert nincs hozzá kedvem, affinitásom), de a végére járok. Mint pl a zuhanykabinom görgőinek pótlásának. Tény, hogy kicsit ültem rajta (s vártam a csodát), és az utolsó pillanatban rendeltem meg az új görgőket, így már szinte szétesőben az egyik ajtó. (Ma reggel majdnem hisztis sírásba törtem ki emiatt, de ehhez az is kellett, hogy alapból a jobb lábam miatt “magányos kismalacnak” érezzem magamat, aki szeretné, hogy végre ne lenne semmi baja, és minden sántikálás nélkül futhasson, – és persze ne neki kelljen valamiért felelősséggel lennie, intézkedhetne helyette már valaki más.)

Lassan a síros emojiból mosolygós lesz. Mert a remény nem hal meg, csak átalakul.

Nem tudom, hogy a lelki problémákra jó megoldás-e a vásárlás, de most, hogy nálam is beütött a munkahelyi “zűrös szerda” effektus, és a tegnap délelőttöm se volt túl nyugodt, gyorsan rendeltem egy futócipőt. A mostani utcai HOKÁm lassan eléri az 1000 km-t, és egyébként is. Okot lehet találni egy futócipő vételre.

A rendelt típus még nem volt nekem, de ahogy látom, nagyon odavannak érte, és most fele áron vehettem meg. Remélem, a lábam is szeretni fogja.

Pár nap és itt van Angliából.

2004. szeptember 6-án megalkottam a blog első formáját. Megírtam az első bejegyzést. Kitaláltam, mi legyen a nicknevem, mi legyen a blogneve.

14 éve.

Már tinédzserkorban van, s pár év múlva felnőtt lesz. Érje meg azt a kort, ezt kívánom születésnapja alkalmából.

Kellett ez már!

Nem tudom, hogyan alakul a kettőnk közötti hangulat a jövőben, de tegnap este olyan volt, amit mindig is szeretnék. Nagy ölelések, csókok, apró, váratlanul kapott puszik, és a többi, amit ugye nem részletezek.

Maradjon így!

Néha jó, ha felhergelem magamat hülyeségen. Most nem dühös voltam, hanem inkább a kétely és félelem adott egy lökést, hogy azt mondjam magamnak, nincs több halogatás, kiderítem, mi a helyzet. Mert felesleges őrölnöm magamat olyasmin, ami tán nincs is.

A határozott lépést megtettem, és a jutalmam nem maradt el. Két képecske, és tudtam, minden rendben. Már csak a szavakra vártam. Nyugodtan.

És most jön a “folyt. köv.”

Azt hiszem, elmondható, hogy a futók egyik kulcs frissítője, különösen hosszú távon, a kóla. És lehetőleg Coca legyen.

Elsődleges a víz, aztán a sótabletta, majd a szénhidrátos gélek. Ez utóbbival nem élek. Viszont a Coca kóla számtalan futást mentett már meg.