Igyekszem minden éven kivenni egyben két hét szabadságot. Mert kell, mert szükséges, mert ilyenkor abszolút nem foglalkozom a munkával (egyébként is olyan vagyok szerencsére, hogy kiteszem a lábamat az irodaház kapuján, és másnap reggelig, míg be nem indítom a számítógépet az irodában, nem is jut eszembe a meló).
A svájci utat is úgy kerestem, hogy pont erre az augusztusi két hétre essen. A tesóméknál történt látogatás Németországban csak úgy beesett a semmiből. Meghívtak, hát mentünk.
Egy szóval kissé sűrűre sikeredett ez a szabadságom. Ennyit nem utaztam még, nem ültem még, és nem járkáltam még. S persze, kellene pár nap, hogy ténylegesen helyre rázódjak, kialudjam valóban magamat.
Nem tudok csak Svájcról beszélni. Nekem az Alpok maga egy csoda. Gyönyörű hegyek, melyek zöld lábúak, és egyszer csak ott teremnek a szürke sziklák, néhol kis vízesés csíkkal az oldalukban, gleccserekkel a nagyobb mélyedésekben, elvétve kis hófoltokkal. Így nyáron.
Nem kicsinek éreztem magam a hegyek között, hanem a részükként. Megöleltem volna őket, de mivel nem tudtam, maradt a csodálat.
Sajnos, a természetben keveset voltunk, így csak a Jungfraun, illetve a két, reggeli futásom alkalmával kóstoltam bele, milyen is a hegyek között sétálni, mozogni. Egy biztos, vissza szeretnék menni az Alpokba túrázni. Hogy melyik részére és mikor, még nem tudom.
Írhatnék a városokról, amelyeket a svájci út alkalmával láttam, de azok számomra kevésbé voltak fontosak a hegyek mellett. Ami még említendő, hogy minden víz, legyen patak, folyó vagy tó, tiszta vizű és zöldes kék. Egy szóval, csobbanásra ingerlő, különösen abban a 30 C fok körüli időben, ami az utazás alatt volt.
A szállásokkal is szerencsénk volt. Nekem mindenképpen. Egyedül lehettem egy szobában (mert így kértem, fizettem), és szerencsére többnyire csendes volt mindegyik.
Ausztriából hazajövet már esett az eső, de csak addig, míg Bécs elé értünk. Onnantól szépen, fokozatosan emelkedett a hőmérséklet a hőség szintjéig. Budapesten este fél 10-kor is fullasztó volt. Bár már nagyon vágytam arra, hogy vízszintesbe kerüljek, még vártam egy háromnegyed órát a transzportra, ami 1 órára haza is repített. Na, ekkor már ájulhattam bele az ágyamba.
Szombat hamar eltelt, vasárnap családi ebédeztünk, hétfőn meg pakoltam, meg kinez vendéget fogadtam. Persze, volt futás is, biciklizés is.
Németországba hajnal fél háromkor indultunk. Csak azért, hogy emberi időben érkezzünk. Felváltva vezettünk. A legnehezebb szakaszt én fogtam ki München után. Egy autópályás építkezés több kilométeres részén lépésben lehetett haladni. Nagyon kellett figyelni. Az volt a legmegterhelőbb, mikor felgyorsult a kocsisor, én is gázt adtam, de pár 100 méter megtétele után már léphettem is a fékre. Megtanultam (a gyermekemtől), hogy az ilyen esetekben jöhet a vészvillogó bekapcsolása, hogy a mögöttem haladó érzékelje így is, nem egy egyszerű lassításról van szó. Ennek alkalmazását később a tesómtól is láttam.
Mosott kakaként érkeztünk meg egy szomszédos helység ugyanazon nevű utcájába. Rögtön tudtuk, nem a tényleges célunkba vitt a gps. Rövid egyeztetés a tesómmal, majd a gps-szel, és át is adtam a kormányt a gyereknek, hogy nekem eddig tartott a cérna, most már vezessen ő a finisbe.
Megérkezés, örülés, kajálás után jöhetett egy levezető séta a környéken. Jólesett, és utána az alvás is. Nem sokat kellett altatni.
Mivel nekem arra hétre is volt edző által előírt futás, így mindig kérdeztem, mikor indulunk bárhova is, hogy én előtte még a napi adagot meg tudjam csinálni. Így volt, hogy fél négykor keltem, mert 6 óra körül indultunk az Europarkba egy egész napos kikapcsolódásra (hullámvasutazásra).
Első nap megnéztük a Porsche-múzeumot, utána egy kis stuttgarti séta után a Tesla szalonban lebzseltünk legalább addig, míg mindenki be nem ült a kiállított Tesla Model S-be, agyon nem simogattuk, vizsgálgattuk, és álmodoztunk, hogy egyszer nekünk is lesz egy Teslánk. (Hogy én miért nem bukok a pénzes pasikra?!)
Másnap jöhetett az Europark, ahol nagy lelkesen felültem a többiek által elsőnek kiszemelt hullámvasútra, ami számomra sem volt olyan elrettentő. Aha. Kiálltunk a bő félórát a sorban, majd az első lejtmenetnél már tudtam, ez nem az én világom. Kisebb sokkot kaptam a végére, és végig visítottam (ezzel megakadályozva a kitaccsolást), és úgy állt be a kocsi a kiszálláshoz, hogy én csak azt hajtogattam: “Soha többé, soha többé!” Úgyhogy nem is ültem fel hasonló frászthozóra.
Egy vizes zuhanásban még részt vettem, akkor valóban bebizonyosodott számomra, hogy nem nekem való az a lesiklás, mikor úgy érzem, kifut alólam a talaj, és a gyomrom a tüdőm helyére akar betuszakolódni. Az vigasztalt, hogy a tesóm sem rajongott a hullámvasutakért, így mikor megláttuk a Volo Da Vinci nevű egyszerű szerkezetet, egyszerre kiáltottunk fel, ez nekünk való. (Az unokahúgom meg jól mulatott rajtunk.)
Este 6 körül már eléggé tikkadt voltam, és szerencsére a többiek is, illetve még mindig félórákat kellett volna várni egy-egy hullámvasútra való feljutásra, így lassan hazafelé vettük az utunkat. Na, mielőtt hazaértünk volna, még megtapasztaltuk, milyen egy dugóban állni. Mázlinkra csak egy 35-40 percet vesztegeltünk az autópályán, aztán mehettünk tovább, hogy félóra múlva már a tesómék házában hűsölhessünk és készüljünk az alváshoz.
Mivel az előző nap meglehetősen fárasztóra és kalanddúsra sikeredett, a következő nap csak délután mentünk a közeli kalandparkba. Imádom ezeket a mászásokat, akadályokat, kivéve a kötélen való lecsúszást. Mivel eléggé közeli volt a hullámvasút okozta sokk, így dupla félelem volt bennem, mikor két fa között kellett egy szakaszt átcsúszni, illetve a legvégén a földre jutáskor. Ez rá is nyomta a bélyegét az én kalandparkozásomra. Összesen két szintet sikerült megcsinálnom, azok is kezdők voltak. S mivel ezekben már volt két-két csúszás, képtelen voltam bevállalni további szinteket tudván, mert ahhoz, hogy mászkálhassak az akadályokon a fák között, csúszni is kellene. Ezt pedig egy porcikám sem kívánta.
Azzal nyugtattam magamat, hogy legalább a gyerekek jól szórakoznak.
Szombaton Colmart és Riquewihrt látogattuk meg. Csodás város és városka. Egy-egy gyöngyszeme az Elzász-vidéknek. Az előző héten látott városok elbújhatnak mellettük. Sok-sok fotót készítettem az utcácskákról, színes házakról, díszeikről. Ettem marhahúspogácsát, kóstoltam 100 %-os étcsokit, és élveztem, hogy együtt lehettem a családom azon részével, akikkel ritkán tehetem.
Egy újabb nap, mikor fáradtan bújtam ágyba, és aludtam el perceken belül.
A vasárnap nagy részét egy tóparton töltöttük. Én többnyire az árnyékban feküdtem, nézelődtem. Egyszer a vízbe is besétáltam, majd kipróbáltam az új “játékszert”, a SUP deszkát. Nem volt gond a rajta állás, viszont az evezést még meg kell tanulni, hogy ki tudjam kerülni az embereket a vízbe, és ne magam alól lendítsem ki a deszkát.
Este még gyorsan összepakoltunk, elkészítettük a másnapi elemózsiát az útra. Kicsit nyugtalanul aludtam el, talán az sem segített, hogy túl sokat nem mozogtam aznap a futáson kívül. Lehet, többet kellett volna úszkálnom a tóban.
Ennek ellenére frissen keltem, és kezdtem a napi rutinomat az utazás előtt.
Az indulásunkat fél hatra terveztem, és csak öt percet késtünk. Az egész család kinn búcsúztatott minket a ház előtt. Gyorsan elrepült az a pár nap. Mint mindig, mikor jól érzi magát az ember, és olyanokkal van, akiket szeret.
A hazautunk még zökkenő mentesebb volt. Most Nürnberg felé vettük az irány, és szinte alig volt forgalom a német autópályák átlagát tekintve. Az osztrák határt a Rajna felett léptük át. Ez az út nem a hegyek között, mellett vezetett. Csak ezt hiányoltam. Még egyet tankoltunk valahol az autópálya mellett, kicsit letévedtünk Bécsnél az útról, de egyszer csak elértük a magyar határt is, amit a gyerekeim ujjongva ünnepeltek.
Augusztus 20-ának köszönhetően a magyar autópályák is szinte üresek voltak. A gyermekem, aki csak egyszer engedett a volán mögé, hogy vezessek (addig ő aludt egy kicsit), már unta magát vezetés közben. Egyedül ez volt a gondja, szerencsére.
Egy bő fél nap alatt hazaértünk. Nos, igen. Otthon, édes otthon. Szeretem, de néha jó elmenni, hogy erre újra emlékeztessem magamat.
Hát, tegnap elég fancsalin mentem munkába. De rájöttem, nem is volt annyira szörnyű az első nap szabi után.