Ultráztam

Szerző: // // Nincs hozzászólás

Pár éve megkérdezték tőlem, hogy a maraton lefutása után mi jön. Szerintem akkor még csak az volt az első gondolatom, hogy egy még gyorsabb maraton, de persze a második gondolat már arról szólt, hogy az aszfalt helyett terepen fussam meg a 42,2 km-t. Persze, ha ebben a távban szintemelkedés van, akkor már nem 42,2 km-nek számít, hanem jóval többnek.
Ezt a célomat júniusban elértem. Lefutottam terepen a maratoni távot.

Ez után már az határozottan az ultratáv irányában akartam elindulni. Mind aszfalton, mind terepen. Az aszfaltos ultratáv még várat magára, de terepen már másodszorra vállaltam be 50 km-t. Egyszer februárban télies körülmények, és tegnap nyárias terepviszonyok között. Egyik ezért volt embert próbáló számomra, a másik amazért.

Kis naívan azt gondoltam, hogy ha száraz, nyári időben elindulok egy ilyen távon, akkor az sokkal könnyebb lesz, mint amit télen hoztam össze. Aztán a tegnapi nap bebizonyította, hogy fityfenét.

Tudtam, lesz szintemelkedés. Nem is kevés. 1893 métert ígértek a szervezők a 48,2 kilométeren. Láttam a szintrajzot, de úgy voltam vele, ahol tudok, futok, ahol meg nem, marad a gyaloglás.

Hogy mivel nem számoltam? Az kiderül a beszámolómból.

A héten nem akartam kihajtani magamat edzés terén. Egy kicsit még is sikerült. Ugyan szerda reggel egy 5 percet elmolyoltam rajta, hogy akarok-e én edzeni (erősítő) egyáltalán, mert inkább csak lógatnám a lábamat. Aztán még is csak belehúztam. Annyira, hogy még pénteken is izomlázat nyögtem. Ezen csak nevetni tudtam.

Szóval pénteken délután már csak feküdtem, lazítottam. Meg persze összekészítettem másnapra a holmimat. Hátizsák a víztartállyal, kaja, meg egy-két hasznomra válható dolog.

Szombaton korán keltem, mert ugye az elsők között szerettem volna indulni a túrán. Sikerült is a tervem. Már 6:45-kor leparkoltam, becsekkoltam, és összefutottam az egyik ismerős futótársnővel. Már volt egy-két versenyünk (nem terepen), amit együtt futottunk meg, most megint bevállaltuk egymást.

Mivel ő pulzus alapján futott, ezért úgy gondoltam, egy darabig megyek vele. Aztán, ha úgy érzem, majd különválunk. Ez az utolsó méterig sem sikerült. Hogy miért? Mert amíg ő gyorsan gyalogolt, addig én csak úgy tudtam vele tartani az iramot, ha kocogtam mellette. Még később is, mikor az emelkedőkön elhagytam, egy pár perc múlva beért, mikor megálltam tájékozódni, vagy éppen szusszanni egyet.

Szóval, együtt indultunk, és az első 5-6 km-nél sikerült is eltévednünk. Hiába jelzett a gps-es Polar órám, hogy “wrong direction”-ba haladunk, és fütyültem rá, gondoltam, elvesztette a gps jelet, ezért nem tudja, hogy mi igenis jó irányba haladunk. Aztán kb. 2 km múlva kiderült, érdemes az órára hallgatni a következő 42 km-en keresztül.
Jól is tettük, mert párszor kihúzott minket az eltévedés csávájából.

Visszatértünk a rendes útra, ami tulajdonképpen az elindulástól kezdve emelkedő volt 10 km-en keresztül. Volt ugyan az eredeti útvonal 8 km-nél egy frissítő checkpoint, de ott csak csippantottunk, majd haladtunk tovább felfelé, hol futva, hol gyalogolva. Én meg iszogattam a víztartály vizét. Ami csak 1 liter volt. Hamar kiderült, hogy bizony ez kevés. Főleg úgy, hogy még 3,5 km pluszt beletettünk. Őr-kőn azt gondoltam, hogy jaj, de jó, innen száguldunk lefelé. Nagy lótúrót! Még volt egy csúcs 4,5 km-re, addig ha volt is lejtő, az szinte futhatatlan volt a mi lábainknak. Én már akkor nagyon porzottam, és még volt 5 km lefelé a következő ellenőrző pontig, ahol vizet is tankolhattunk. Hát, mit mondjak! Ilyenkor tudja meg az ember, milyen fontos is a víz. Volt egy szem rágóm, azt kaptam be, hogy legalább annak rágása termel valamennyi nyálat a számban, és így legalább ott nem fogom érezni a vízhiányt. Azonban a szervezetem már nagyon kívánta a folyadékot.
Persze, ha magasra felvonszolja a sejhaját az ember, akkor onnan le is kell valahogy jönni. Hát, kaptunk is a lábaink alá meredeket. Itt már a combjaimon megéreztem a hosszantartó lejtmenetet. Ajjaj! És még van hátra 30 km, gondoltam.

Stimecz-házhoz érve ráraboltunk a kútra. Azt sem tudtam, hova töltsek elsőnek vizet: a hátitartályba, vagy a pocakomba, vagy … Lényeg, hogy akkor minimum fél liter vizet magamba öntöttem, két litert a tartályba, és 2 decit a kis kulacsomba. Ez a mennyiség a következő állomásig elég is volt. Persze, kb. 250 m szintemelkedés volt következő 4,9 km-ben.

A Tamás-kúti ellenőrzőpontnál muszáj volt jobban feltankolnom kajával. Még egy Hell energiaitalt is megittam, ami nagyon hasznos tett volt tőlem. Ekkorra már az útközben megivott 2 liter víz is felszívódott annyira, hogy a testem kezdett észhez térni. A turistaháznál jó pár túratárs evett-ivott, ismerőssel is összefutottunk, így egész jó hangulatom lett. A futótársnőm ezúttal is hamarabb akart indulni, mint én, így személyes hajcsárnak tituláltam. Kb. eddig a pontig volt ez a felállás. Aztán már fordult a kocka.

Ettem és ittam, újra 2 liter folyadékot cipeltem a hátamon, plusz 2 deci a kulacsban, és azt hittük, innen megyünk lefelé. Aha! Nagy sóhajjal vettük tudomásul, hogy újabb meredek emelkedőt kell megmásznunk, mielőtt lejtőzünk.
Továbbhaladva aztán 8-9 km-en keresztül valóban ereszkedtünk lefelé. De addigra már kezdett fájni minden lépés. Nekem legalábbis a talpam fájt. Ezt a nyűgöt a következő 2-2,5 km-es emelkedő (300 m szintemelkedéssel) feledtette. Itt váltam én a hajcsárrá. Az Ódor-vári checkpointhoz én értem fel először. Társnőm mondta is, ha nem megyek előtte, azaz diktálom az iramot, akkor még nem itt járna.

Ettünk-ittunk, vizet töltöttünk, és folytattunk az utunkat. Már meg sem lepődtünk, hogy még 20 m szintemelkedés várt ránk, mielőtt a lejtős részhez érünk.
A “tetőre” felére egy tar részen vezetett át az út hihetetlen csodálatos panorámával szegélyezve. Fotózás, videózás kipipálva. Ez a csodás szakasz a lelkemet is helyre rázta. Egy ideje már egyébként is jó hangulatom volt, ez még jobban dobott rajta.
Nos, a lejtmenet nem volt annyira kényelmes. Fájó alsóvégtaggal semmiképpen. Ráadásul az utolsó 1-másfél km aszfaltos volt, amit terepcipővel megfutni sokkal amortizálóbb. No, de lekocogtuk, legyalogoltuk ezen nehézséget is. A Barát-réti frissítőnél már 46 km volt a lábunkban, és még várt ránk 8 km. Benne egy 4 km 300 méteres szintemelkedés, és ugyanennyi lefelé.

Ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha nem gondol bele az ember, csak teszi az egyik fájó talpát a másik fájó elé, és nyomja vagy futva, vagy gyalogolva. Az emelkedőn már csak ez utóbbi. Ilyenkor már tényleg igaz: “szarok bele, szól a zene“. Szóval, elől haladva gyűrtem a métereket és a kilométereket fel a kilátóig. Hogy értem fel, nem tudom, de elég vidáman köszöntöttem az ott üldögélő párt, akik a panorámát csodálták. A társnőm is lassan felért, majd leült. Én még kerestem a matricákat, amiket ott kellett volna találnunk, hogy azzal bizonyítsuk, oda is felmásztunk, de nem volt ilyen. Mint később kiderült, mások is így jártak. Valakiknek megtetszettek annyira, hogy magukkal vitték. Vagy valami ilyesmi.
Szóval, mondtam a kollegínának, indulás, mert vár ránk a cél. Meg egy kis emelkedő. A változatosság kedvéért. Aztán nyomhattunk lefelé. Hát, a vizem addigra megint elfogyott. Így dupla igyekezett volt bennem, hogy minél hamarabb leérjünk. De az út nagyon köves volt. Így is fájt minden lépés, ez még rátett egy lapáttal. Nem részletezem a kínjaimat, viszont annak örültem, hogy már futótársnőm is letojta, merre van a hivatalos út, s csak azt nézte, melyik vezet minél hamarabb és egyszerűbben a célhoz. Szerencsére ismerte már azt a környéket.

És igen. Eljött a pillanat! Beértünk. 53,75 km-t mért az órám, mint megtett km-t, és 2055 m szintemelkedést. Így tutti meglett az ultratáv.

Most kipihenem a fájdalmakat (fáradt nem vagyok), és betervezem a következő hosszabb távot. Valamelyik hegységben.

Addig jó

Szerző: // // Nincs hozzászólás

Eltelt a második szabadságos hetem is. Egy kerékpárral, görgővel gazdagabban, ennek folyományaként pár forinttal kevesebbel a bankszámlámon, sok láblógatással és egy könyv elolvasásával vagyok előrébb. És persze futottam emellett összesen 48,4 km-t, ami ugyan nem sok. De itthon 3 reggel is edzettem, illetve egy este kipróbáltam 18 km-en a bringát (akkor még terepes gumival).

Ebből a hétből a tegnapi napot, meg a múlt hétfőt tudom kiemelni. Mert ugye akkor a párommal voltam együtt. De mivel a tegnap alig múlt el (ráadásul egy szűk órája köszöntünk el egymástól), ez a találkozásunk a frissebb élmény.

Nem tudom, mi történt vele az elmúlt napokban, de most olyan volt, mint ahogy szeretem kettőnket. Mert ezen rövid idő alatt, mikor együtt vagyunk, ezt szeretném átélni. Mint egy kicsiny sziget, ahol csak ketten vagyunk, még akkor is, ha éppen társaságban. Egyszerűen érezzük jól magunkat, szeressük egymást és kész.

Összebújások, egymáson csüngés, simogatások, érintések. Lehet, mind illúzió, de valamiért ezt Vele nagyon szeretem. Olyankor is, mikor dühös vagyok rá, arra vágyom, hogy megöleljen. Hogy ezt miért pont Ő váltja ki belőlem, nem tudom. Nem is firtatom. Az a lényeg, hogy szeretem. S addig jó, amíg így van.

Féltáv

Szerző: // // Nincs hozzászólás

Bő egy hete szabin vagyok. Eltelt az egyik hét a kettőből. Egyelőre még ott tartok, hogy a gyomrom görcsbe rándul, ha arra gondolok, hogy következő hétfőn újra hadrendbe állok. Na, ezért is gyorsan törlök minden munkával kapcsolatos gondolatot minimum jövő hétig.

Összefoglalva az elmúlt x nap történéseit.

A szabadságom egy félmaraton lefutásával kezdődött. Nagyon készültem a melegre. Az sem támogatta az egyéni csúcs lefutását a kánikula mellett, hogy előtte kedden valami vírus döntött le, és nem igazán volt jó a gyomrom, emésztésem, alig ettem három napig. Pénteken is már csak azért, hogy ne legyek annyira tápanyaghiányos a futás alatt.
Szóval, óvatosan vágtam bele a versenyzésbe.

Szombat reggel felszereltkeztem szivaccsal, sapkával (a napszúrás ellen) és egyik kézben vizes kulaccsal. A versenyközpontban (itt a téren) átvettem a rajtcsomagot, hazajöttem, letettem, majd vissza. Ekkor már a párom is megérkezett, és engem keresett. Lelkes egymásratalálás, üdvözlés után ismerősökkel találkoztunk, majd ő ment bemelegíteni, én meg újra haza az utolsó wc-t elintézni (itthon rövidebb volt a sor).

A párom a kisebb távon indult, s mivel nyerni jött (végül második helyezett lett), ezért fel sem merült, hogy együtt fussuk le az első 10 kilométeremet. Nem is várnám el ezt versenyen, mert tudom, számára a verseny valóban az. Én meg jóval lassabb vagyok nála.

Szóval, a rajt után mindenki ment a maga távján és tempójában. Egész jól kezdtem, és tudtam, hogy gyorsabban futok, mint kellene, de úgy voltam vele, addig nyomom, míg kellemesen hűvösebb az idő (még felhős volt az ég), és ha teljes erőből fog sütni a nap, akkor a pulzusom úgy is közbeszól az iramomat illetően.

Vizet végig igyekeztem inni, illetve öntöttem a fejemre. A szivacsomat is mindig vizeztem, és a nálam bevált módszert alkalmaztam: a szívem felé tettem a sportmelltartó alá. Ahol tudtam, elvettem egy banándarabot, és futás közben megeszegettem. Így kb. a verseny végére egy egész banánt elfogyasztottam. (Ezért is szeretek erősebbet futni, mert így van esélyem banánt enni.)
Ennyi volt a frissítésem a táv alatt. Illetve még két sókapszulát (félig olvadtan) 12 km-nél letoltam. Ezeket a páromtók kaptam még a rajt előtt. S azért ettem meg mind a kettőt egyszerre, hogy ne a nadrágom zsebében ázzon szét a maradék egy darab.

Talán pont ettől a feltötéstől kaptam új erőre az utolsó 5-6 km-en. Mert perszehogy leeresztettem – úgy tűnik, szokásomhoz híven – kb. a középső 7 kilométeren. Talán az is sokat segített, hogy a táv egy szakaszán tűzoltók locsolták a futókat. Én pedig élvezettel futottam bele a szétszórt vízsugárba ahányszor arrajártam. És ez legalább 4 alkalom volt. Egy szóval, a célba érve már csavarni lehetett mindenhol a vizet a ruházatomból, hajamból. A cipőm is cuppogott.

Úgyhogy, amilyen jókedvvel kezdtem a félmaratont, olyannal is fejeztem be.

Nagyon nem törődtem azzal, milyen időt futok, de azért örömmel konstatáltam, hogy annyira nem lett rossz. Ugyan nem futottam meg két órán belül a távot, ami szerintem nem volt 21,1 km, de a körülményekhez képest elégedett vagyok az eredménnyel. És utána simán regenerálódtam. Semmi fáradtság, semmi izomláz.

Hát, így kezdtem a pihenésemet.

Hétfőn a gyermekeimmel útrakeltünk, és az ország másik végén, Sárváron lett a bázisunk 6 napra. Ugyan a keddet még a városban töltöttük (se fürdő, se kalandpark, mert az egyik az egyiket nem kedveli, a másik gyermekem pedig a másikat nem), próbáltam valami vár- és városnézést eszközölni több-kevesebb sikerrel. Amiért mindketten lelkesedtek, az az étteremben étkezés és az alkoholmentes sör volt. Mind a hét nap.
Szerdán az Alpokba látogattunk el egy rövid túra erejéig. 500 méter szintemelkedés szűk 2 km-en belül, majd ugyanennyi lefele szintcsökkenéssel. Többet szerettem volna ugyan látni a tájból, de ami a szemem elé került, az is hozta az elvárt szépséget. Legközelebb több időt szánok az út megtervezésére (sajnos a meló miatt ennyit sikerült összehoznom).
Összességében jól vizsgáztam, ami a vezetést illeti. Odafelé kikerültük az autópályát, de így sem volt semmi probléma.

Csütörtökre nagyon meleget jósoltak, így akkora terveztük be a Balatont. Györökön álltunk meg – árnyékos helyen -, s mentünk be a közeli strandra. Persze, a letelepedésünk után egy szót sem szóltam, mikor a nagyobbik gyermekem ruhástul ült le a kiterített törölközőre olvasni, később zenét hallgatni. A kisebbik gyermekem az ellentetje volt. Úgy eltünk a vízben, hogy kétszer egy órára nem is láttam. Még akkor sem, mikor én is benn voltam – úszni. (Hát, én sem vagyok egy pancsolós fajta: vagy úszok vagy kis megmártózás után jövök is ki. Mindegy, hogy élő víz vagy uszodai.) Természetesen a közös ebéd itt sem maradhatott el.

Ami még a csütörtöki élményekhez tartozik, az az esti szélvihar. Volt “erős” szél (mint később kiderült, több fában és egyéb dologban okozott kárt a nyugati tájakon), és nagy villámlások. Majd később, mikor már aludtam, eső is esegetett egy kicsit. A számunkra a leglényegesebb az volt, hogy lehűlést hozott. Így mi már péntektől élvezhettük a kellemes nyári időt, mint az itthoniak.

Pénteken a Fertő-tó, Sopron és a fertődi kastély volt soron. Megint jó sokat vezethettem.

Szombaton Kőszeget néztük meg. De előtte még átrándultunk a szomszédba, hogy onnan közelítsük meg egy kisebb sétával Irottkőt. Hát, élmény volt, hogy fáztam a kilátó tetején. Na, természetesen a látvány se volt semmi, igaz, valami ilyesmi volt a soproni kilátóból is.

Hamar a szállásra értünk, mert már én is szerettem volna egy kicsit semmit tenni, mielőtt újra az egész napot átautózzuk, ami másnap történt meg.

Ami még az egy hetes kirándulásunkhoz tartozik: két nap kivételével minden reggel futottam. Szerdán csak azért nem, mert korán indultunk, valamint tudtam, hogy túrázni fogunk. Pénteken meg a szervezetem döntött úgy, aznap pihenjek.

Vasárnap már kevésbé viselt meg az autópályás út. Budaörsön még megálltunk enni, pihenni, aztán nyomtuk végig haza. Öt órára már fel is cipeltük a cuccainkat a lakásba. Alighogy kipakoltam, jött is a párom. Meglepetésnek szánta, bár én valahol sejtettem, hogy meg fog jelenni. Örültem, hogy jött. Aztán én mentem ki Majka-koncertre, ő meg haza.

Isteni bort ittam kinn a fesztivál területén, és a koncert is kellemes meglepetés volt számomra. De nem maradtam a végéig, mert nagyon-nagyon kellett már pisilnem, és valahogy a kihelyezett konténerek nem vonzottak. Inkább a bortól enyhén szédülősen hazatrappoltam (az nem semmi, hogy két deci bor már a fejembe száll).

Hát, így telt el az első szabadságos hetem ezen a nyáron. Tegnap már el is kezdődött a folyt.köv. második.

Hello kánikula!

Szerző: // // Nincs hozzászólás

A hőség ott kezdődik nálam, amikor az alvásomra is kihat. Na, eljött ez az éjszaka is. Ugyan beájultam még az este úgy fél tíz táján, s ez egy db felébredéssel tartott fél kettőig. Aztán jött a “csak fekszem” és a “de jó lenne, ha hűvösebb lenne”. Megunva ezt, 45 perc múlva átköltöztem a gyerekek szobájába a padlón levő szivacsra, és élveztem a kintről jövő, 10 fokkal hűvösebb légáramlatot.
Elhagyva a munkával kapcsolatos gondolatokat, hamarosan el is aludtam. Volt, hogy arra ébredtem: fázom. Azért az jó érzés ilyenkor.

S hogy azért jobban élvezzem a hőséget, ma délelőtt még egy félmaratont is lenyomok a helyi versenyen. Erre csak azt írhatom: hát….

Kicsit kikapcs

Szerző: // // Nincs hozzászólás

Két napja hazafelé autóztam – séta helyett, mert már megint rohanásban vagyok -, és azon gondolkoztam, hogy mennyi kilométer lefutásával fogom tudni kompenzálni azt a sok gizdaságot (szebb szóval jellemezve), amit nap mint nap átélek itt a melóban. 30 kilométert saccoltam akkor. Most már emelem a tétet. Igaz, a tegnap délután és este (éjszaka) kikapcsolt a sok hülyeségből, így megint visszaesett a mennyiség 30-ra. De várjuk ki a nap végét!

Szóval, egy ilyen este és éjszaka, amit tegnap kaptam Tőle, kisimította a lelkemet, az agyi hullámokat. Vannak pillanatok, amit nem részleteznék, de a közös sétánkat, rövid gyalogtúránkat a közeli dombokon szívesen megemlítem. Szerencsére az elmúlt napok esői nem áztatták fel annyira a talajt, hogy süllyedjünk. Sőt, volt olyan szakasz, ami teljesen kiszáradt már, s csak az tette lehetetlenné a mezítlábas sétánkat, hogy a közelben legeltetett tehenek a még nedves talajt végigcaplatták, és így száradt meg a föld teteje. Kissé szúrós volt, s egy ilyen talajhoz nem elég edzett a meztelen talpunk. Vissza is vettük a lábbeliket.

Ami a természetet illeti…

… szeretem a hajnali hazaautózást is így nyáron. Még ha van is pára, az csodálatosan terül szét a völgyben, völgyekben, és a felkelő nap csak emel a szépségen.

Mostanában

Szerző: // // Nincs hozzászólás

Talán az egyre melegebb idő teszi vagy más, de egész jól alszom éjszaka. A Polar óra rajtam van egész nap (kivéve mikor a laptoppal szinkronizálom), és az aktivitás oldalon az adatok feltöltése után láthatom, mennyire nyugodtan vagy zaklatottan aludtam, mennyiszer mentem ki WC-re.

Igaz, a munkanapjaim sem túl stresszesek e héten. Jelzem, EZEN a héten. Sajnos, sejtem, ez csak egy átmeneti állapot. De amíg nem változtatok, addig ne nyígjak.

Egy szuper tanfolyamon voltam a hétvégén Bp-n. Nagyon fellelkesített. Addig is terveztem (és ezért is “fedeztem fel” a tréninget), hogy ősztől visszatérek az óraadás világába. Most a dinamika helyett az izmok nyújtását venném előtérbe. Ez a tanfolyam pedig az alaptervet bővítette további ismeretekkel, mozgásjelleggel.
Már csak egy termet kellene szerezni, meg persze vendégkört.

Addig is magamon kitesztelem az óra anyagát.

Párban

Szerző: // // Nincs hozzászólás

Hogy milyen volt az együtt töltött 7 nap? Hát, embert próbáló. Nem szépítek.

Imádom ezt az embert, és tudom, ő is viszont. De türelemmel kell lennünk a másik hülyeségét illetően. Szerencsére ebből nem sok van.
Így visszagondolva, csak a szép marad meg, és az, hogy folyt. köv.

A szállások az utolsó kivételével (amit gyorsban foglaltam az utolsó pillanatban) szuperek voltak. A Visegrádon töltött időből a környezetet és az együtt megtett túrát emelném ki. A komáromi kalandunkból a szomszédolást, az erődöket és a finom kacsacombot.
Utána jött Balatonfüred. Ismerős környéken sikerült foglalnom apartmant, így még egy kicsit nosztalgiáztam is. Egy kis kanyarral még Tihany alatt is strandoltunk, és isteni volt a víz.
Várpalotából nem sokat láttunk, mert a nagy meleg miatt este inkább csak feküdtünk a szobában (meg a napközbeni balatoni strandolás is kifárasztott). Másnap meg mentünk is a futóversenyre, mert mivel is zárhatnánk az egyhetes kalandunkat, mint egy versennyel.

Bár félmaratonra neveztem be, a meleg miatt (elég nehezen viselem) átnyergeltem az 5 kilis távra. Ott aztán kihoztam magamból az akkori legtöbbet (párás meleg, magas pulzus). Egy korosztályos második helyet kapartam össze.

Ja, és rengeteget vezettem. Talán ennek köszönhetően a múlt hétvégén simán megjártam egyedül oda-vissza Budapestet. GPS-t bekapcsolom, és megyek. Az autópályán hazafelé tegnap azon kaptam magamat, hogy 150 felett is robogtatom kicsi kocsimat.

Egy szóval kis hét napos kalandunk nem volt zökkenőmentes, de ez borítékolható is volt. De azt hiszem, minden úgy volt jó, ahogy történt. Talán csak annyit változtatnék, hogy lefutnám azt a kört a pilisi hegyekben, amit kinéztem.

« Rgebbi bejegyzsek
jabb bejegyzsek »