Egy olyan nap után, mint a mai, elgondolkozom azon, van-e kedvem bármihez is a magam elé bámuláson kívül.

Melóból leléptem, beültem az autóba, elvezettem a Tescoig, majd egy öt percet ültem a kocsiban magam elébámulva, szinte transzendált állapotban. Még üldögéltem volna, de kirántottam magamat abból az állapotból, s bevásároltam.

Egy ilyen veszett nap alatt úgy érzem, mintha az agyam búgócsigaként pörögne, s kell neki egy kifutó idő, hogy szépen lenyugodjon normál sebességre.

Fasza, mikor egyszerre 5 dologgal kell foglalkoznom, ne felejtsek el semmit, mérlegeljem, a sok “urgent” közül melyik élvez elsőbbséget, és utána hogyan alakul a sorrend.

Azon már csak röhögni tudok, mikor megkérnek valami újabb sürgősre, és azután még 4 másikra. Aztán úgy döntök, majd másnap reggel, ha lesz időm. Mert nem vagyok hajlandó benn éjszakázni, s totál lenullázni magamat. Agyilag.

Tényleg nem szoktam az apjuk ellen beszélni, és a saját tapasztalatomat, élményeimet sem osztottam meg az apjukkal kapcsolatosan a gyermekeimmel. Így tőlem nem hallhattak semmit.
Azt viszont nagyon viccesnek találom, és bizonyítéknak vélek, hogy nem vagyok “vak” (na, jó! hülye), amikor a két gyermekem egymástól függetlenül ugyanazokkal a tapasztalásokat (panaszokat) mesélik el nekem, amit én anno már megéltem a volt férjemmel.

És az a legviccesebb, hogy újra eszembe jutott az a megállapítás, amit a válásom idején és utána tettem: a saját édesanyukámhoz mentem férjhez. (Igen, otthonról “menekültem”. És persze, a sorsát nem kerülheti el senki. Meg ilyesmik.)

Úgyhogy szépen meghallgatom őket, és próbálom megértetni velük: az apjuk is csak egy ember.

Éjjel zenére riadtam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mi szól. Azt hittem, telefonhívásom van, de rögtön leesett, hogy ez nem az a zene. De az is bevillant rögtön, hogy az ébresztőm se ilyen.
Lassan felfogtam, az utcáról hallom fel a magyar szövegű dalt. (Persze, nyitott ablak mellett alszom.)
Visszafeküdtem, és memorizálni igyekeztem a refrén szövegét, mert tetszett, amit hallottam (füldugón keresztül).

Persze reggelre már fogalmam sem volt, mi is az, amit meg akartam jegyezni, hogy megkereshessem a neten.

Csodás hétvége után most itt ülök a munkahelyen, és úgy érzem, mintha egy úthenger átment volna rajtam. Nem tudom, mi árthatott meg. Talán a szombati terepfutó verseny? Mert már vasárnap reggel éreztem a csuklyásomban némi feszülést, mintha elaludtam volna. Mára már erősebb, pedig még elektromasszázst is kapott.

Szóval, a péntek délutánom sem telt unalmasan. Ha jól emlékszem. Megnéztem a Vuelta pénteki etapját, majd takarításba fogtam. Ahogy befejeztem, már hívott is a párom. Megbeszéltük, kivel mi történt aznap, és hogyan lesz a másnap. Még megkért, vegyek szombatra húst, amit majd meggrillezhetünk (ami végül nem történt meg). Ja, és pácoljam be.

Szombatra versenyen való részvétel volt beiktatva. Én csak futottam, a párom kerekezett is.

Szombat reggel magamtól keltem időben, így hamarosan ment a mosógép, indultam a boltba, hogy megvegyem az estebédünkhöz valókat, meg némi kaját a futáshoz.
Hazaértem után, teregetés, húspácolás, öltözés, és már érkezett is a férfim.

A rajt az egyik túraút egyik végén volt (a szomszédos nagyváros határán), és végződött fenn a Bükkben. Nem volt nagy táv, de végig emelkedett, különösen az első 3-4 km volt húzós. Nem ismertem az útvonalat, így a tervem az volt, hogy alkalmazkodom a körülményekhez.

Mivel korán érkeztünk, a rajtig még elég sok idő volt. A párom a célig elautózott, s otthagyta a kocsit a bringájával, hogy majd futás után lekerekezik vissza a rajtig, hogy az MTB versenynek is eleget tudjon tenni. Szóval, vártam, és egy pasival beszélgettem, aki szintén korán érkezett.

Miután visszaért a párom (lehozták autóval), bemelegítettünk, illetve a zöldben elintéztük a folyóügyeket (lehetett volna egy toi-toi, amennyibe került a verseny). A kis utca végén pedig kezdtek összegyűlni a futók, és az utánuk hamarosan rajtoló kerékpárosok, akiket egymás után indították.

A rajt után nekivágtunk az azonnal emelkedő útnak. Gyorsan szétszakadozott a mezőny. Én a végén indultam, s ott is maradtam. Nem tudom, előztem-e meg embereket, vagy engemet hagytak-e le. Már nem emlékszem. A pulzusom azonnal az egekben volt, igyekeztem futóléptekkel felhaladni, és felrémlett a helyi piros turistaút eleje, ami hasonló kvalitású, és ahová illene gyakrabban kijárnom, mert most kicsit gyorsabban haladnék, és nem köpném ki a tüdőmet e lassabb iramnál.

Aztán elég sokáig csak magam elé nézve gyűrtem magam mögé a métereket, majd kilométereket, és haladtam felfelé. Persze, egy idő után voltak olyan részek, ahol gyalogoltam, ahogyan körülöttem a többiek (két lány és egy velem korú csajszi). Aztán megszólalt a telefonon. Csak előbányásztam, s látva az ismeretlen számot, tettem is vissza, s lihegtem tovább. Pár perc múlva újra zenélni kezdett a teló. Most az egyik nagybátyám nevét láttam a képernyőn. A frász tört rám, hogy valami baj van, így felvettem. De csak munkaügy volt (ő is a cégnél dolgozik), megnyugodhattam.

Mikor már felvetődött bennem, hogy a versenyem csak abból fog állni, hogy egy meredek úton gyalogolva kapaszkodok felfelé, végre vízszintesbe fordult az út. Vagy majdnem vízszintesbe. De legalább már futó mozgást végezhettem, s voltak szakaszok, ahol még élveztem is. Kis lazítás után újabb emelkedések, de ezek már nem voltak hosszak és durvák. Így érkeztem el egy nagy lejtőhöz, amelynek tetejéről látszott a majdnem szemben levő cél és a hozzávezető kemény emelkedő. Mondtam is a kihelyezett szervezőnek, hogy ez a beetető lejtő, ugye. Majd levágtattam, és azzal a lendülettel és elszántsággal nekimentem a végső szívatós résznek. Becsülettel végigkocogtam. És még arra is volt erőm, hogy a fotós számára az emelkedő enyhébb részén mosolyt csaljak az arcomra. Hogy ez mennyire volt őszinte, azt csak én tudtam.

A célba beértem. Szerencsére elterelték a figyelmemet, így gyorsan feledésbe merültek az esetleges szenvedéseim. Mivel tudtam, hogy a párom a verseny bringás részére készül, nem hiányoltam a célban. Ahogy a dombról lefelehaladtam, jött is velem szembe kerékpárral együtt, hogy legurulhasson a rajtig. Meglepődött, hogy már be is értem. Gondolom, szeretett volna fenn lenni a beérkezésemkor, de elszámította magát. Gyorsabb voltam.

Lemosdottam, átöltöztem, és fenn a kilátónál a célban vártam, hogy a párom is bekerekezzen újra a célba.

Most, hogy belegondolok, szeretek rá várni a versenyeken. Mindegy, milyen eredményt ér el, én büszke vagyok rá.

A célba érése után lementünk a versenyközpontba, még egy kicsit maradtunk, majd irány haza, hozzám. Én kiszálltam, bepakoltam a kocsimba, és elautóztam hozzá, hogy a hétvége maradékát nála és vele töltsem.

A hétvégénk tulajdonképpen a lazításról szólt, még annak ellenére is, hogy vasárnap dél tájban sportoltunk egy kicsit: ő elment terepre bringázni, én meg 2 órán keresztül aszaltam magam a kora őszi meleg napon az aszfalton kocorászva – lassú futás alacsony pulzussal volt a feladat. Ha-ha! Hogy is gondoltam, hogy a magasabb hőmérséklet engedni fogja az alacsony pulzussal való futást? Ja, fel se merült bennem, hogy odakinn min. 28 C fok van, mikor a házban a lábaim készültek lefagyni (ez persze túlzás).

Háromnegyed úton betértem egy kocsmába vízért, s mivel csak 1,5 literes palackjuk volt, azzal futottam tovább. Eljutottam odáig, hogy mindegy mivel jár, csak ihassak.

A sport után gáztűzhelyen (!) megsütöttük az előző nap bepácolt húst, majd jöhetett a pihenés. Ő persze hamarabb megunta, és ment a dolgát csinálni, de én rajtam erőt vett az őszi légy effektus.

Még ma, hétfőn is ezt nyögöm, pedig a párom tett arról, hogy totálisan felfrissítsen.

Azt kell mondjam, hogy ez a hétvége a kiegyensúlyozottak, békések közé sorolandó. Hogy én változtam-e annyit, hogy így legyen? Nem, szerintem mindketten. Úgy érzem, még rugalmasabb és elfogadóbb vagyok vele kapcsolatban, és ez csak jó.
És szerintem ő is nyugodtabb, mert most úgy érezheti, meg tud adni nekem mindent, amit szeretne.
Maradjon is így, illetve csak jobb legyen!

Hazaértem, leparkoltam, a világosban megláttam, mit csempészett az autómba, mikor még sötét volt.

El vagyok kényeztetve, úgy érzem.

Ma 12+1 éve, hogy a freeblog.hu-n létrehoztam a blogot Lissza-bon-bon néven.

Néha visszaolvasom, mit írtam legutóbb. Olyankor konstatálom, hogy jó néhány bejegyzésemen az érződik, hogy kutyafuttában írtam.

Jó lenne nyugodtan, odafigyelősen és zeljes szívből írni, megint. Ahogy pár éve tettem.

Mára egy rövidebb intervallumos futást, majd folytatásként egy 2 órás lassú futást terveztem be.

Ebből csak az utóbbi lett meg. Szitáló esőben kezdtem, rövid ujjú pólóban, rövid nadrágban. Kicsit hűvös volt, de még két óra múlva sem fáztam. Igyekeztem a városban fellelhető emelkedőcskének legtöbbjét belevenni az útvonalamba, valamelyiket háromszor is megkocogtam. Alacsony pulzussal nyomtam.

18 km keringés után még úgy éreztem, tudnék menni. De már hazatértem, mert teendőim nem várhattak: bolt, ebédfőzés, teregetés.

Miután megállítottam az órát, szokásom szerint csekkoltam, milyen running indexet adott az aznapi etapomra a Polar. Örömömre elit 55-öt kaptam, ami elég jó. Annak fogok nagyon örülni, ha egy intervallumos futásomra fog végre egy ilyet adni. Az azt fogja jelenteni számomra, hogy egyre jobb és jobb vagyok a futást illetően.

S ha még ez sem lenne elég számomra, az emelkedők ellenére is gyorsabb sebességet produkáltam, mint korábban a lassú futásaimon.

Van tervem az októberi maratonra, jó lenne megcsinálni.

Egy hete futottam, túráztam azt a jó hosszút. Siettem akkor nagyon, de így is 5 óra volt, mire a célba visszaértünk. Sokat nem is pihengettem ott, hanem ültem kocsiba, mert minél hamarabb a páromnál szerettem volna lenni, vele a legtöbb időt tölteni másnap reggelig, mikor neki munkába, nekem pedig haza kellett jönnöm.

Finom étellel várt. Meg kedves öleléssel, érdeklődéssel, hogyan is teljesítettem az TT-t. Hát, a szóból nem is igen fogytam ki. Meséltem és meséltem. Mert inkább csak fizikailag voltam fáradt, egyébként meg nagyon jó kedvem volt.

Másnap reggel irányoztam magamat haza. Tele voltam gondolatokkal az előző napi történet kapcsán, gyorsan le is írtam, ami bennem volt. De aztán sietnem kellett a gyermekeimért, mert ebédre voltunk hivatalosak a szüleimhez. Velük töltöttük a vasárnap délután nagy részét.

Rajtam kezdett érződni, hogy éjszaka nem sikerült kipihennem magamat (volt, hogy arra ébredtem, fájnak a lábaim, aztán visszaaludtam, de pár óra múlva már keltünk is). Így egy jó félórát aludtam is ebéd után, majd 4 óra után kezdtem nyűgös lenni, ásítozni. Egy óra múlva már irányoztam is haza magunkat.

Egy terhelőbb verseny, futás után sokszor az éjszaka nyűgösen telik. Vagy nehezen alszok el, vagy éjszaka kelek fel, s ezért-azért nem tudok aludni.

Szerencsére ez csak egy éjjelre korlátozódik.

Hétfőn délután újra a páromhoz autóztam meló után. Ezen a héten csak ez a délután és éjszaka adatott nekünk, így ki is használtuk.

Kedden délután bicikliztem egy jó órát. Szokatnom kell a hátsómat a nyergen való üléshez. Alakul. Most már nem fájt.

Csak szerdán reggel mertem elmenni kocogni. Alacsony pulzus (max. 128 bpm), és egy jó óra. Még fájtak a “fékező” izmaim a combjaimban. De szerencsére csütörtökre már úgy elmúlt, hogy egy erősítő edzést meg is csináltam. Igaz, a combizmok dolgoztatását kerültem. Pénteken már tudtam tempósat is futni.
Ma pedig egy közepes tempójú futás is ment beszélgetés mellett az unokatesómmal. Kíváncsi leszek a holnapi intervallumos futásomra…

Nos, azért nem volt olyan vidám a hetem. Meghalt az egyik nagybátyám, így a gondolataim sokszor jártak körülötte. Az utóbbi időben nem sokat találkoztam vele, de akkor is! Ha személyes hiányát nem is fogom érezni, de eltávozása újabb lökéssel erősítette bennem azt az irányt, hogy többet foglalkozzak a közeli hozzátartozóimmal, szeretteimmel. Több időt legyek velük, vagy ha kevesebb adatik meg, akkor az minőségi legyen.

De azon gondolat is feljött bennem újra, hogy mire érdemes fordítani az időmet, az energiámat a halálomig. Maradjak egy biztos fizetést adó munkában, vagy válasszam azt, amit tényleg szeretek csinálni, de ki tudja, milyen összeg fog belőle befolyni havonta?
Tudom, helyettem nem fog dönteni senki, ez számomra egy megoldandó, érzelmi helyzet.

Szóval, sok időm nem is volt a gyászra. A munkahelyen max arra van időm, hogy egyek, igyak, és pisiljek. A közeli boltba is csak azért megyek át, hogy egy kicsit tisztuljon a fejem.
Otthon pedig mindig elfoglalom magamat. Hol ezzel, hol azzal. Most a Vuelta nézésével.

De pénteken a temetésen már muszáj voltam szembesülnöm vele. A gyásszal.
És azt hiszem, leginkább a nagynénémet és az unokatestvéreimet könnyeztem meg.

A tor nagyon jól sikerült. Mert végre újra együtt volt a család. Azokat a rokonaimat is láttam újra, akiket már évek óta nem. Felidéződtek a régi családi összejövetelek pl. a nagymamám születésnapja alkalmából, vagy még régebben a szüretek, disznóvágások és egyéb alkalmak.

És fel is tettem magamban a kérdést? Miért nem tartom az unokatestvéreimmel a kapcsolatot? Olyan jó lenne többet lenni velük. Legalább a legközelebbiekkel. És ezen csak én változtathatok. Tudom.