A szombatunk a szél jegyében telt. Asszem, Dörgicsén vártuk a 2. etapos társat, hogy a 3. etapos leváltsa, de annyira fújt a szél, hogy már fa és egymás mögé bújtunk, hogy egy kicsit mentesüljünk a légrohamok kellemetlenségétől.

A váltópontokon a szpíkerek zenével és egyéb, szórakoztató szöveggel igyekeztek a hangulatot fokozni. A kedvenc helyem Gyenesdiáson volt. Olyan zenéket játszott a dj, hogy mindenki egy helyben táncolt. Egy merengue ritmusú zenére az egyik csapattársam még táncra is perdített.
A váltás is úgy történt meg, hogy éppen azt videóztam, milyen jó hangulatban lötyög a szélben a társaság és a váltásra váró csapattársam. Ezek a pillanatok adták az igazi élményt.

Reménykedtünk, hogy a sötétség beálltával a szél is csendesül. De nem. Sőt zivatart jósoltak az időjárás jelentésben. Az éjszaka futó társaink nem voltak túl boldogok. Különösen a hölgytársunk, aki élete első maratonját tervezte futni az éjjel második felében hajnal felé.

Úgy tíz óra táján már ragadt le a szemem, és az autóban egy félig alvó állapotba el is sikerült jutnom, és úgy 10-20 perc ki is esett. Ez annyira felfrissített, hogy hajnal fél kettő-kettőig ki is tartott. Elindítottuk a maratoni távot futó társnőnket, akiért aggódnom kellett volna, mert pont akkor kezdett az eső is esni a viharos széllel körítve. Erre, ahogy elindult az autó a következő megállóig, ahova az első ellenőrzés meg volt beszélve, bealudtam. Szerintem két órát simán lenyomtam. Egyszer felriadtam, majd újra elveszítettem a fonalat. A futó csapattársunk már kb. 28-30 km-nél járt, mikor újra észhez tértem, és gyorsan átvedlettem futócuccba, hiszen 10-12 km múlva az én 2. etapom következett, ami a csapat befejező távja is volt.

Kávét óhajtottam, de ezen a kora reggeli órában (még 6 óra sem volt) semmi olyan hely nem volt nyitva, ahol egy feketével felpörgethessem magamat. A csapat tagjai sem voltak túl élénkek agyilag, hiszen elkavarodtak, hogy hol van az a váltópont, ahol válthatok. Így egy szakasszal hamarabbinál vártuk társunkat, aki megérkezvén csodálkozva jelezte, hogy neki még van 5 km-re. Upsz, ezt benéztük. De sebaj, gondoltam. Annyira fel voltam frissülve, és rá is készültem a futásra, hogy legyintettem egyet, és csatlakoztam hozzá. Hogy ő ezt mennyire találta jó ötletnek, nem tudom.  De már a 41 km-nél jelezte felém, hogy bizony nem fog elfutni a váltópontig, mert amint 42,2 km-t mutat az órája, ő befejezi a futást. Magamból kiindulva nem hittem, hogy így fog tenni. Én simán továbbfutottam volna, még akkor is, ha csak egy jártányi erőm lett volna. Igaz, nem voltam az ő cipőjében, tehát, nem tudhattam, mennyire volt elfáradva. Lehet, hogy fizikailag simán bírta volna, csak lelkileg szakadt el a cérna korábban.

Szóval, valóban így volt. Egyszer csak kezembe nyomta a csipet, hogy innen kezdve már ő gyalogol. Én kocogtam tovább a gyönyörű napsütésben. Imádni való volt a reggeli hangulat a Balaton mellett. Friss levegő, kellemes napsütés (mindenesetre azért az árnyékba igyekeztünk futni, ahol lehetett). Mivel olyan szakaszt (Siófok) kaptam, és tulajdonképpen választottam, ami számomra szép emlékeket adott, így sokáig csak az ismerős helyeket üdvözöltem. Egy részen újra a Balaton partján futottunk, ahol nagyon fújt a szél, és visszakívánkoztam a házak közé, egy csodát láttam. Három hattyú repült a szárazföld felől a víz felé. Ez olyan örömöt adott, hogy plusz energiával szolgált. És hittel. Mert úgy éreztem, az égiek velem vannak, ezért adták nekem ezt a csodát.

10 km táján kezdődött a fájdalom a jobb kisujjamnál. Tudtam, már felvízhólyagosodott. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, mivel direkt olyan zoknit választottam a futáshoz, amiről tudtam, kíméletes lesz a lábujjaimhoz. Csak egy dologról feledkeztem meg. Még délután egy anyag darabot tettem a futócipőmbe, amit az autóban a lábamnál tároltam. Szándékomban állt kidobni ezt a valamit, de semmi esetre nem szerettem volna vele 23,7 km-t futni. Hát, megtettem. Így véresre törte a legkisebb lábujjamat. Szóval, víz volt nálam, időben frissítettem, a bal vádlim is bírta a gyűrődést, tehát minden adott lett volna egy klassz futásra. Csak hát ott volt ez a fájdalom. Ezzel már nem tudtam végképp száguldozni.

Szépen gyűrtem a kilométereket. Igyekeztem a figyelmemet minden másra terelni. Az utolsó váltópont 215 km-nél volt, ami azt jelentette, hogy van még hátra 3.150 méter. Ezzel biztatott a szpíker, akinél a csip ellenőriztetés is történt. Erre jó hírre dobtam neki egy puszit. Jóleshetett neki, vagy meglepődhetett, mert szóban oda és vissza volt. Mivel a frissítő asztal közelében állt, én meg ki nem hagytam volna egy pohár víz megivását, gondoltam, kap egy valódi puszit. Ezzel végképp bearanyoztam a reggelét, mert távoztamban még hallottam, ahogyan a szeretetről kezd el értekezni.

Az utolsó kilométeren már szembe sétáltak velem azok a futók, csapatok, kik már befejezték a Kört. Volt, akik még egy-egy hajrával megbiztattak, volt, akik csak simán elsétáltak mellettem. Lehet kitalálni, melyik esett jobban.

A cél felé egy éles balkanyarral lehetett eljutni. Egy tábla volt kitéve. Balra a cél volt kiírva, jobbra mutató nyíl felé az, hogy “2. kör”. Ez elsőre nem esett le, aztán egy jó félóra múltán, mikor újra láttam, már díjaztam a humort.

A cél előtt már vártak a társak. Örültem nekik, de nem tudtam teljesen átadni magamat a beérkezés örömének és könnyeinek, mert az egyik csapattársnő elvette a figyelmemet róla, mert segítségemet kérte, hogy élőben tudjon videót közölni az oldalon. A szándéka jó volt, de nekem akkor nem jött jól. Végül én csináltam meg a felvételt, ami nem igazán sikerült jól, mint később kiderült.

A nagy csapatbeérkezés megtörtént. A közös fotó is. Onnantól kezdve már csak szédelegtünk. Valahogy szétesett a csapat ezután.

Jó lett volna még egy közös átbeszélés, élményfelemlegetés a szálláson, de gyorsan szedelőzködött a többségünk, és én is emiatt mentem tovább az utamra.
Nekem még folytatódott a hosszú hétvégém…

Azt úgy volt, hogy május 19-én délben befejeztem a munkámat (mindent sikerült elintézni), és pattantam az autóba. Már reggel bepakoltam a csomagjaimat, így egyenesen mehettem a Balaton felé.

Miskolcon megtankoltam, vettem pályamatricát, és folytattam az utamat. Az autópályán eleinte “döcögtem”, majd felvettem a ritmust, és volt, hogy azon kaptam magamat, 140-nel robogok. Már a 130 is gázos volt, mert a szél a menetszéllel együtt belekapott a hátsó rendszámtáblámba, ami valamiért “lebeg”. Így attól tartva, hogy elveszítem valahol, amint zörögni hallottam, lelassítottam.

Még megálltam a kedvenc benzinkutas megállómban, ahol folyó ügyeket intéztem, mozogtam egy kicsit, majd beállítottam a gps-t (iGo) a mobilon, hogy az általa megadott úton jussak el a célomhoz. Gondoltam, az M0-son fogja megkerültetni velem Budapestet. Ja, persze. Gyönyörűen átvezetett rajta. Egyszer ellentmondtam neki, így a Groupama stadionnál lyukadtam ki, amit nem bántam, mert legalább nyugtázhattam, két nap múlva újra ott leszek csápolni. Szépen haladtam tovább a forgalommal, nyugodtan, körültekintően, de azért a zabszem szindróma fennállt addig, míg Budaörsöt el nem hagytam. De előtte még egyet nosztalgiáztam, mikor az Allee előtt elhaladtam. Imádom azt a környéket.

Szóval, az M7-es száguldottam tovább a nagy tó felé. Igen nehezen akart feltűnni az az elágazó, ahol Balatonfőkajár felé kellett lehajtanom. De az a perc is eljött, majd a megérkezésé is.

A többiek (a csapat) már ott volt. Egy kisebb házat sikerült kivennünk erre a két éjszakára, ami tulajdonképpen egy volt. Szuper egy kis hely. Örültünk a szerencsénknek. Kellemesen, nyugodtan, ismerkedősen telt a péntek este. Igyekeztünk megbeszélni a másnapot is, ami úgy nagyjából többszöri nekifutásra sikerült is.

(Ez is megtörtént. A bejegyzés írása közben Black Sabbath-ot hallgatok. Én.)

Másnap igyekeztem korábban kelni, mint a többiek. Szeretem csendben és egymagam kezdeni a napot. Megcsináltam a kávémat, kiültem a teraszra, és konstatáltam, gyönyörű az idő. Ja, és fúj a szél. Akkor még nem gondoltam, mennyire nem fogunk örülni neki.

A többiek is ébredeztek. Reggeliztek, elkészültünk. Egy-két perc csúszással indultunk is Aligára a rajthoz. 9:20-ra volt kiírva a csapatunk rajtja. Szóval, szépen leirányoztak minket egy parti parkolóba, ami elég közel volt a starthelyhez. Én már indulásra készen voltam. Még egy gyors wc intézés, majd vártunk a nemsokára bekövetkező rajtunkra. A szpíkerek megkérdezték a csapatnevünket, majd jó futást kívántak. Mehettünk is. A többiek a sarokig, én pedig a 22 km-rel arrébb levő váltópontig.

Volt egy tervezett sebességem (6:00 perc/km), amit igyekeztem a kezdő emelkedő után behozni. Mivel a női mivoltom jelével éltem pár napja, és pont ezen alkalommal még fájdogált is a hasam alja, csak reménykedni tudtam, ezt a 24 órát simán veszem. A bal vádlim, bokám környéke is rendetlenkedett az elmúlt hetekben, és direkt pihentettem, így ezen is szurkoltam, hogy minden fájdalom nélkül tudjam a távjaimat lefutni.

Szóval, futottam. A szél már éreztette, hogy ez a nap az övé lesz, ha tetszik, ha nem. A nap is kellemesen kezdte melengetni a testemet. A pulzusom elég hamar 155 bpm felé ugrott, s ennél lentebb nem ment, csak feljebb. Pedig nem is száguldoztam.
Az első frissítés 6,36 km környékén volt. Két pohár víz, egy pici banán. Alig hagytam el a frissítő pontot, már azt vártam, hogy jöjjön a váltópont, ahol újra ihatok.
A távom részleteire nem igen emlékszem, csak arra, hogy mentem, ahol tudtam. Volt benne lejtő, volt benne emelkedő, és sok sík rész. Volt, ahol a házak között mentünk, volt, hogy az út mellett vitt a bicikli út. A Balatont egyszer láttam közelebbről, amit gyorsan meg is örökítettem egy videofelvétellel. Muszáj volt, mert vállaltam, ahol, amikor és ahogy tudom, tudósítok az UltraBalaton futásunkról az fb-n.

Az első nagy csalódás akkor ért, mikor áthaladtam az első váltóponton és a frissítést kerestem. Sehol sem találtam. Vagy csak elkerülte a figyelmemet. Már így egy hét távlatában is kételkedem abban, mit láttam és mit nem. Tény, hogy vízivás nélkül haladtam tovább. Innentől kezdve az összes kilométerem a vízről és annak hiányáról szólt. A szemeim sokszor a kék kutat keresték, vagy azon morfondíroztam, kitől kérhetnék egy kis vizet.
Amikor a maradék két frissítő ponthoz értem 13,5 km-nél és 19,6 km-nél (mert a váltóhelyen továbbra sem láttam ilyen lehetőséget), feltankoltam vízből, ahogy tudtam. Majd folytattam futóléptekkel az utamat. Az utolsó 3 km-emen már eldöntöttem, nem futok tovább, pedig volt olyan tervem, hogy hozzácsapok a bő 22-höz még 8-at, hogy a vasárnap reggeli etapommal együtt elérjem az 50 km-t. Sajnos, ezt a tervemet fel kellett adnom. Nem a vízhiány tett keresztbe, mert ezt a 3. váltópontnál orvosolni tudtam volna a kapott palack vízzel, hanem el kezdett fájni a hasam alja. A menszeszem közbe szólt. (Ilyenkor – is – eszembe jut, mennyivel egyszerűbb a pasiknak a futás – is: nincs menszesz, a pisilés könnyedén meg tudják oldani, az öltözködés is pity-puty, sima ügy.)

Egy szóval, úgy érkeztem a tervezett utam végén lévő váltóponthoz, hogy végre itt vagyok. Mivel folyamatosan ellenőriztm az átlag sebességemet, tudtam, a tervezetnél 4-5 másodperccel lassabb voltam. De ez már nem érdekelt.

 A csipet továbbadtam az utánam következő csapattársnak, s amíg ő tovarobogott, én gyorsan elkértem a szervezőktől a palack vizemet. Már mentem volna el a többiekkel, mikor megállított egy mikrofonos férfi, aki mellett egy kamerás állt, és egy gyors interjút készítettek velem. Hogy ez valamikor és valahol látható volt-e, nem tudom, de legalább ezt az élményt is átélhettem.
Még egy gyors élőbejelentkezést csináltam az fb-re, majd jöhetett a kaja.

Innentől kezdődött számomra az autós UB. Másnap reggelig. Egy benzinkútnál megmosakodtam, átöltöztem. Indultunk is tovább. Mivel tudtuk, meleg és szeles időre számíthatunk, a majdnem maratoni távot futó társunknak szüksége lesz a tőlünk kapott frissítésre is. Így, ahol tehettük, vártuk őt, és később a többieket is, és azt nyomtuk a kezükbe, amit kértek.

Így telt a nap.

Az egészben az volt a legnagyszerűbb, hogy a csapattársak közt ilyen extrém körülmények között is nagyon jó összhang és hangulat volt. Mindenki a másikért volt, azért, hogy a futása zökkenőmentes legyen, a váltás simán lemenjen.