Itt az idő a beszámolóra! Mert ugye vasárnap maratont futottam…

Mivel és hogyan kezdjem? Talán ott, hogy már tavaly eldöntöttem, hogy itt, Miskolcon fogom lefutni a maratont újra, és nem Budapesten. Ez kisebb verseny, kevesebb emberrel, ami nekem sokkal vonzóbb, minthogy egy nagy versenyen tömegben győzzem le megint magamat és a távot. Az itteni rendezvénynek egyetlen hátránya van: körözős, azaz ugyanazt az útvonalat nyolcszor kell végig futni, hogy meglegyen a 42 km. Monotonitás, szia!

Szóval, a döntés megszületett, és a felkészülés csak ez év márciusában kezdődhetett el, ami a futást illeti. Mert hát addig, amíg a térdfájásom megvolt, csak funkcionális edzést csináltam heti 5-6 alkalommal, itthon.

Az év harmadik hónapjában újra kimerészkedtem az aszfaltra, és hétvégenként terepre. Szépen növeltem a heti alkalmakat, illetve a távokat is. Simán, sérülésmentesen és kitartóan. Az első komolyabban vett versenyem terepen volt 21 km, ami úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Szeptemberig szépen készültem aszfaltos és terepes futásokkal be-beiktatva egy-egy hétvégi versenyt (általában félmaratoni távot).
Az utolsó a budapesti 21,1 km-es etap volt, ami nem a terveim szerint alakult, legalábbis az időt illetően. Nem voltam túl boldog, de mindez nem nyomta rá a bélyegét a további felkészülésemre, célomra.

Még tervben volt három hosszú etap: egy 28 km, egy 33 és egy 35 km feletti. Na, ez utóbbi elmaradt, mert azon a vasárnap délelőttön csak 26 km-t sikerült kicsiholnom nagy nyögések árán a testemből, elmémből. Emiatt egy kis hiányérzet volt bennem, hogy nem tettem meg mindent. Ha ez olykor eszembe is jutott, azért igyekeztem elhessegetni, más biztató gondolatokkal helyettesíteni.

De egyáltalán nem akartam inni előre a medve bőrére. Így, ha gondolkodtam is a maratonon, hogyan fogom lefutni, hogyan fog sikerülni, csak óvatosan fogalmaztam. Szerettem volna egy átlag 6:00 és 6:15 p/km közötti átlagsebességet futni, mert ha ezt tartom, akkor összejön az, ami a célom: jobb időt futni, mint tavaly októberben.

A verseny előtti szombaton, mikor kiderült, hogy bizony esős időben kell teljesíteni a távot, csak azt szerettem volna: élvezzem a futás minden pillanatát, aztán majd a napi formámtól függően alakul a sebességem, a gyorsaságom és a kitartásom.

Szombat estét együtt töltöttük: Ő meg én. Ragaszkodtam, hogy nálam aludjon és együtt induljunk másnap a versenyre. Vállalta, hogy végigdrukkolja a 4 órát esőben, hidegben.
Reggelire nem ettem semmit, csak egy két deci, egy tojássárgájából és némi kókuszzsírból turmixolt sóval turbózott italt ittam. Ez az én ketós izotóniás italom. Nagy fejtörés árán eldöntöttem, hogyan is öltözök, miben is fogom lefutni a 42 km-t. Így, hogy esett az eső, és nem is volt túl meleg, nem igazán volt egyszerű a dolog, de legalább egy későbbi napsütés sem bonyolított rajta. Összepakoltam a szükséges holmijaimat, majd indulhattunk is.

Rátestáltam az autóvezetést oda (majd vissza is). Kezdtem egy kicsit befelefordulni, magamra koncentrálni. Sikeres megérkezés és parkolás után elsétáltunk a rajtszámomat átvenni. Majd vissza az autóba. Nagyon jó volt, hogy Ő ott volt velem, mert így nem tudtam ráparázni (bár egyébként sem szoktam) az előttem álló kihívásra.
Egy negyedórás csendes pihenő után lefejtettem az alsó lábszáraimról a még otthon felvett kompressziós szárat. Bemelegítő krémmel már otthon bemasszírozta a lábizmaimat, így ezzel nem kellet foglalkozni. Az övtáskámat felcsatoltam, hogy legyen nálam a verseny alatt is ketós frissítő.
A rajtig még volt félóra.
Ezt már az emberek között töltöttük. Bemelegítettem, utolsó WC, ismerőssel (VS-val) való lepacsizás, az utolsó csókok, majd a rajtzónába állás.

Nem volt tervben, hogy az előttem álló távot bárki más társaságában fogom lefutni, hiszen vittem magammal előre összeválogatott zenét is, de megint VS mellé sodort a jószerencse. Tavaly szintén vele futottam az első 23-25 km-t, mikor is elváltak útjaink (otthagytam). Most (sem) beszéltük meg, hogy együtt körözünk, de ha már ugyanazt a tempót futottuk, és egymás mellett, közelében, ám legyen belőle együttfutás.

Elrajtoltunk. Együtt az egykörösökkel. Így az első öt km-en ők szolgáltatták a néznivalót. Pl. azt, hogy az egyik kisgyerek a mamája mellett futva hogyan tocsog lelkesen bele az összes útszéli, -közepi tócsába. Vagy, hogy a cél előtti emelkedőn kellett bátorítanunk egy srácot, ne akkor hagyja már el magát (sétált a lelkem), hanem gyerünk, húzzon bele, már nem sok van a célig.

Aztán jött 3 csendesebb kör. Csak maratonossal találkoztunk. Meg az útszélen szurkoló hozzátartozókkal. Nekem nagyon-nagyon jólesett, hogy Ő hol itt, hol ott bukkant fel az út mentén, és elég volt annyit mondania: hajrá, ügyes vagy! Meg persze fotózott.

Hogyan éreztem magamat? Az első kör nagyon könnyű volt, a másodikkal egyetemben. És az átlagsebességünk egész jól nézett ki: 5:56 p/km volt. El is gondolkodtam: nem vagyunk-e túl gyorsak. A 3. körben úgy éreztem, hogy VS rákapcsol, inkább ő húz engem, mint én őt. (Később azt írta az FB-n, hogy én húztam őt.) Úgy gondoltam, hogy megyek addig, amíg bírom, aztán ha elhagy, akkor így jártam. A negyedig körrel megcsináltuk a félmaratont. Panaszra nem lehetett okunk, mert nagyjából 2 óra körüli idővel.

A frissítést a 2. körben kezdtem el egy-két korty vízzel, és egy szeletke citrommal. Az egyik frissítő ponton csak víz volt és szőlőcukor. Ez utóbbi abszolút kiesett nálam. A cél melletti frissítő pontnál volt minden: víz, izotóniás ital, kóla, rágcsálnivaló, citrom-, narancs- és banánszelet. Ez utóbbi háromból ki-kiszolgáltam magamat. Mértékkel. Bevallom, az utolsó két kör megkezdésekor egy-két korty kóla is lecsúszott.
Közben óvatosan a saját zsiradékalapú frissítőmet is kortyolgattam, de valójában egyáltalán nem éreztem, hogy éhes lennék. Viszont volt bennem egy kis félsz, hogy az izmaim igen is igénylik a tápanyagot. Ezért is ettem egy negyed banánt két részletben (5 km különbséggel), illetve kortyoltam kólát (összesen még egy féldeci sem volt). A vízzel is csínján bántam (kivéve a 8. kört), mert tartottam attól, hogy toi-toi lesz a vége. Időt meg nem akartam fecsérelni ilyenre.

Szóval, gyűrtük a kilométereket. Minél több volt a lábaimban, annál jobban fordultam befelé. Az ötödik körben valahol elhagytam VS-t is, már nem vártam be, már nem érdekelt, mennyire van mögöttem. Csak arra koncentráltam, hogy tartsam az általam előre eltervezett, majd a verseny alatt aktualizált tempót. Néztem az órámat, hogyan csökken vagy nő az átlagsebességem kilométerről kilométerre, körről körre.

Gondolataim voltak, de már egyre sem emlékszem. A zene hol hatott rám, hol pedig a háttérbe szorult. A rövidebb (10 és 21,1 km) távosok előzgetése adott még egy kis változatosságot. Emlékszem, mennyire meg akartam előzni egy párost, mert az egyik csaj látványa (nem volt túl feszes teste) nagyon negatívan hatott rám. Egyet tiszteltem benne: ahhoz képest egész jó tempót nyomott.
Fura, de ha versenyen futok, nagyon szeretem, ha sportos, szépen futó férfiak és nők vesznek körül. Motiválnak. Egy-egy furán mozgó ember viszont kihozza belőlem a kritikus énemet, az pedig … hát, nem éppen pozitívan hat a lélekre.

A csak vizet kínáló frissítőpontnál nagyon kedvesek voltak a szervezők. Az egyik hölgy mindig figyelte (különösen a mezőny ritkulásakor), hogy mikor közelít feléjük egy versenyző, és lelkesen kínálta a vizet. Én csak hálát éreztem a kedvességéért, kedvességükért. Az utolsó körben biztosítottam, már csak egyszer jövök, és az utolsóban pedig arról, hogy aznap már többet nem.

A legnehezebb köröm a hetedik volt. A lábaim szinte maguktól mozogtat, a fájdalom már tartósan megjelent az izmaimban. Sokszor úgy tűnt számomra, olyan óvatosak a mozdulataim, mintha tojáshéjakon ugrálnék, futkosnék. Hogy lesz ebből nyolcadik kör, merült fel bennem, és még nem voltam a cél közelében sem. De belegondoltam, hogy tulajdonképpen 7 vagy 8 kilométer van hátra, azt már négykézláb is meg tudom tenni. Egy szóval, ezzel biztatva magamat fogtam bele az utolsó körömbe. Észre sem vettem, de már legyűrtem az első harmadát, és közelítettem egy kissráchoz, aki a szervezői csapatba tartozott, és arra vigyázott, ne kódorogjon le az útvonalról egyik futó se. Ott állt kitartóan egy fa alatt egy szál pólóban és pulóverben. Már négy órája. Se esernyő, se sapka, se kapucni a fején. Nem volt idősebb a gyermekeimnél. Egyszerűen azt éreztem, hogy le a kalappal előtte, muszáj megköszönnöm a kitartását. Megtettem.

Majd trappoltam tovább. Az izmaim nem voltak frissebbek, a száguldást már elengedtem, de küzdöttem, hogy tartsam azt a tempót, amit látni szerettem volna az órámon. Az utolsó frissítésnél már merészebben ittam, elköszöntem, és egyre lelkesebben szedtem a lábaimat a cél felé. Belegondoltam, hogy már csak kb. 2 kilométerem van hátra. Ez felvillanyozott. Azon is gondolkoztam, hogy vajon kitart-e a playlistem, és pont akkor fog-e jönni a célba száguldós zeném (Rocky dala), amikor kell.

Még egy utolsó találkozás Vele, majd lefordultam az utolsó másfél kilométer megtételére. A sarkon a szervező a felszabadultságot már láthatta rajtam, mert megkérdezte, hogy az utolsó köröm e. Egy lelkes igent kapott. Szedtem a lábaimat, és azt éreztem, közel vagyok ahhoz, hogy elbőgjem magamat. De nem engedtem a kísértésnek, mert tudtam, még van egy emelkedő és a célig is pár métert meg kell tegyek. Ráérek akkor érzékenyülni. De nem így lett. Az emelkedőt olyan tempóval kezdtem futni, hogy meglepődtem magamon. Hol a fáradtság? Egy hatalmas adrenalin és endorfin löketet kaptam valahonnan, a Rocky zene csak dobott ezen. Ebben felfokozott állapotban láttam meg egy mókust nem messze előttem átrohanni az úton. Természetesen felvisítottam: “Mókus!” Áh, kicsit se nézhettek hülyének…

Hatalmas vigyorral az arcomon száguldottam a cél felé, és csak az ismétlődött bennem: megcsináltam, megint megcsináltam. És tudtam, hogy sokkal jobb idővel, mint tavaly. Ez még jobban növelte örömömet.

A célba érkezvén hallottam, hogy Péter Attila bemondja a nevemet, meg azt, hogy jobb idővel futottam a 8. körömet, mint a 7-ket. És azt a kommentjét is, hogy “ezért a csókért érdemes volt futni“. Mert persze már ott várt Ő is a célban, és egyenesen az Ő ölelésébe futottam. Boldog voltam, hogy megtehettem.

Hitetetlenül felpörgetett az egész. Lelkileg.
Fizikailag pár perc után már kezdtem érezni a fáradtságot. Míg elment a táskámért, addig leültem a lépcsőre, és nem igazán akaródzott onnan feltápászkodni. Így csak odakiáltottam VS-nek, mikor láttam, hogy beballag a sportcsarnok előterébe, hogy hahó. Kölcsönösen gratuláltunk egymásnak, és azt hiszem, akkor el is döntöttük, jövőre újra ugyanitt, ugyanígy, együtt, egy darabig.

A zuhany iszonyatosan jólesett. És a hajmosás is. Frissebben és üdébben baktattam ki az öltözőből. Éreztem, ahogy múlik a fáradtság az izmaimból. Bár a teljes regenerációhoz még több idő kell, de a ketogénes állapot sokat gyorsít rajta.

Hogyan érzem magamat? Szuperül. A tegnapi napot a teljes pihenésre szántam. Egy teljes testmasszázs, sok fekvés és némi alvás, és persze több kaja. Ma már reggel edzettem kb. 45 percet, majd lenyújtottam. Ha van is némi izomlázam, az gyanítom, nem (csak) a 42 km lefutása miatt. A reggeli edzés és nyújtás kifejezetten jólesett és sokat lendített a testi-lelki állapotomon.

Vannak-e további terveim? Igen, vannak. Egyelőre magamban dédelgetem őket.