Hogy mennyire simlis a kisebbik gyermekem, nem tudom, de nem is lényeges, hiszen még a hízelgő “anya finomat és jól főz” mondata ellenére is kapna minden nap ebédet. Amit természetesen sk készítek neki (is).

Ha szívből szól e mondat, örülök, ha nem, azt is elfogadom minden sértettség nélkül, hiszen tudom, mik a határaim a főzés terén.

Nem akarok gyanakodva fogadni minden kedves és dicsérő mondatot, ami rólam és nekem szól, mert akkor örök kételkedő maradnék – az önbizalomhiányom nyomán. Szeretném elfogadni és elhinni, hogy így van, ahogy mondják. És növelni az önbizalmamat.

Erről szólt egyik beszélgetésünk is tegnap éjjel. Amellett, hogy újra megfogalmaztuk, nem értjük, mi vonz minket egymáshoz, miért akarják az égiek, hogy mi ketten együtt legyünk így, ahogy vagyunk.
Szóval, feltette a kérdést, hogy mindenkivel (beleértve az exeimet) is ilyen odaadó és figyelmes vagyok, voltam. Nem tudom. Tény, hogy aki fontos számomra, az sok mindent megkap tőlem legyen az a 100 %-os figyelmem, törődésem.

S persze, ott van a szubjektivitás. Kinek mi elég, mi fontos, és mihez szokott hozzá. Meglehet, hogy ami figyelmet adok, azt kevesli az egyik, míg a másiknak ugyanaz tökéletesen elegendő.

De elmondtam neki, hogy én meg az ő velem való törődésétől és felém irányuló figyelmétől vagyok oda és vissza. Kaptam már ilyet mástól is, panaszom nem lehetett, viszont egyszerűen nála teljességben szívből jövőnek és igaznak érzem. Hogyan lehet különbséget tenni? Nem tudom, de tőle nyitott szívvel és idegenkedés mentesen el tudom fogadni.

10 éve lakok ott, ahol, és most voltam először lakógyűlésen. Új közös képviselőt választottunk.

Érdekes volt amúgy az egész, de majd’ két óra ácsorgás (ez volt a legkevesebb) után meguntam, s tudván, a lényeges részeken már túl vagyunk, felmentem a lakásba.

Ami miatt még jó volt, hogy lementem, legalább találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel egy házban (3 lépcsőház) lakom. Van, akit ismertem már látásból, van, akit nem. Lehet, még szokásom lesz eljárni ilyen gyűlésekre, hogy legalább lássam a szomszédaimat.

Fentiek és az elmúlt időszak szembesítései nyomán elgondolkoztam azon, mennyire vagyok társaslény, azaz mennyire igénylem az emberek társaságát.

Csak arra a következtetésre jutottam, hogy néha igen, néha nem. Ez mindig is így volt. Most kiegészül (vagy talán ez is régóta van) azzal, hogy ha már választhatok, akkor egy olyan ember társaságában legyek, akivel van közös témánk, mélyebben szántó gondolatokat tudunk megosztani, tehát érdemes megszólalni. Többnyire nem igénylem a felszínes bájcsevejt. Ezért is nem barátkozom fűvel-fával.

Bár sokszor zárkózottnak, távolságtartónak tűnök, mégis könnyen tudok laza és beszélgetős lenni, különösen akkor, ha érzem, a körülöttem levők is nyitottak felém. Különösen ha a kezdetleges zavaromat hagyom távozni.
Nem is tudom, mi lenne, ha teljesen megszűnne az önbizalomhiányom….

Meg tulajdonképpen egész jól megvagyok a saját társaságomban (is). Ami ugye elég gázos lenne, ha nem. Az unatkozás kilőve, hiszen mindig elszórakoztatom magamat a gondolataimmal, a töprengeni valókkal és így tovább. (Ha ez igaz az Ikrek jegyűekre, akkor most jövök azzal, hogy mert a Napjegyem determinál.)

Egyszóval, nem esek kétségbe, ha napokig nem beszélek senkivel, senkihez.

Mit is írhatnék a hétvégével kapcsolatosan? Csak azt, hogy tökéletes volt. Úgy, ahogy alakult, úgy, ahogy történtek a dolgok. Bár a kis “bicsaklást” szívesen elfelejteném, ha már én okoztam, de talán kellenek ezek a kis hullámvölgyek, hogy jobban értékeljem azt, ami van. Igaz, az a legjobb, ha az egymással töltött kevés időt a “fellegekben” éljük meg.

Fáradt vagyok. Most. Pedig aludtam 7 órát, és nyugodtan hozzátehetem, mint a bunda. És mégis a szemeim ragadnának le. A hidegfrontnak tudom be.

Valahogy kihúzom ezt a hátralevő 5 és fél órát. Mielőtt hazamegyek, bevásárolok, hogy legyen miből ebédet főznöm.

Ja, és még edzést is tervezek estére, mert ugye a ma reggeli elmaradt a hazautazás miatt.

…..

Nagyon érzelgős, érzelmes hangulatban vagyok. Nem szeretem, mert nem tudok vele mit kezdeni.

Nehéz a gondolataimat és érzéseimet is megosztani – itt -, mert bár szeretném, ha olvasná(k), de nagy valószínűséggel nem és nem adnák vissza az írott betűk, szavak mindazt, amik valójában léteznek bennem.

Kettősségek:
– hogy szeretnék Vele minél több időt tölteni, akár együtt élni, de tudom, azzal halálra ítélném a kettőnk között létezőt
– hogyan ad nekem meg mindent, és emellett állít a teljes elfogadás kihívása elé (tükörbe tekintés – önelfogadás)
– hogyan lehet kettőt egyszerre szeretni

…. és miért tör rám olykor a “roham”, hogy szeretnék beszélgetni vele, hogy szeretném, ha része lenne az életemnek. Mindig.

Néha úgy szeretnék valamiben nagyon jó lenni. Amivel sokat adok másoknak.

 Amire azt mondhatnám, ez csillagos ötös. Nem négyes. Nem átlagos. Nem egy a tucatból.

Csak tudnám, mi az.