Imádtam. Le sem akartam jönni.
Nem csak a tüdőm tisztult, a lelkem is.
Kicseréltek, elvarázsoltak.
Szeretem ezt az énemet is.
Mindig megállapítom, hogy jó nekem.

Tavasz van.

Hol egy virágba borult fa, hol egy csokorban nőtt nárcisz vonza magához a tekintetem. Az orrom bele-belebotlik egy-egy illatfelhőbe, amit imádok, és meg akarok örökíteni, de illatot még nem lehet lefotózni…

Szeretem. Így, ahogy van. És még csak szebb lesz.

Imádom a reggeleket, mikor kerekezve a munkahelyemre szembesüt a nap, és beragyogja az utat és engem.
Megcsodálom az útmenti fűszálakra telepedett csillogó harmatcseppeket. Mintha jóreggelt kívánnának.

Az sem bánom, ha felhő takarja el a napot, eső készül, vagy csak borong. Minden úgy jó, ahogy van.
Ez a szerelem időszaka, a természet tudja, … és a szívem is.

Én, a lépesméz.

Anna and the Barbies – Álmatlan

Küldte.

Vajon vegyem szerelmi vallomásnak?

Mindenesetre már lassan kívülről tudja a youtube, hogy mit kell lejátszani. Tetszik.

De lenne a “de”.

Még nem tartok ott.

“mert egy szerelem beteljesül?
Nézd, ahogy mozdulsz, pedig te még nem is akarod…”

Jó, akkor ez is egy csoda nap. Pedig még csak reggel 8 óra van. Igaz, én már leedzettem, bebringáztam a munkahelyre, a kisboltban vásároltam.

Az elmúlt négy óra alatt kiteáztam a szememből az éjszaka bódulatát, a testemet felébresztettem egy remek erősítő edzéssel, felpörögtem a reggeli előkészületekben, megölelgettem és szeretgettem két gyermekemet, és megcsodáltam a természet szépségét, amivel ma is megajándékozott minket.

Kaptam az Égiektől szívet melengető üzenetet, a kollégáktól májat hizlaló (önbizalmat növelő) bókot. Ja, és magamtól is, mert a tükörben látottakkal tökéletesen elégedett vagyok.

Hála és köszönet.

Átgondoltam én ezt a rajzkitevős dolgot. Mégis kiteszem Hugh Jackmant. Hátha tényleg bevonzanék egy hozzá hasonló férfit. Legalább végre lenne egy igazán jóképű pasim, akire, ha ránézek, elolvadok.

Megérdemlem a jót, no!

Veszélyes vonzó színészeket rajzolgatnom. Akár hányszor ránézek Hugh Jackmanről készült rajzomra, rögtön szerelmes leszek.

Merjem-e kitenni? Még a végén egy ilyen jóképű pasit vonzok be az életembe…

Ami ugyan nem lenne baj, hiszen rám fér egy kis olvadozás. (Írhatnám másként is, de azért annyira nem akarok vad lenni. Pedig … )

Szóval, még megrajzolom Keanu Reevest (másik kedvencemet), aztán egy darabig csak családtagok, csendéletek, origamik, színésznők kerülnek a ceruzám alá megformálásra.

Szeretném, ha kitartana a lelkesedésem és az alkotási kedvem. Jót tesz nekem.

Amit még szeretnék: kideríteni, mi a fenét jelent nekem a wc, wc-csésze, mint jelkép. Ma hajnalban pl. arról álmodtam, hogy valami okból leszerelésre került a csésze a helyéről (nem pont az én lakásomban), és egy autó csomagtartójában hurcolásztuk. A történet szereplői meg … na, hagyjuk! … azokat is honnan szedtem így össze?!

Négy nap rajzolás.

A grafitceruza ezúttal a rajzolás eszköze lett. Kíváncsian vártam, belőlem mit hoznak ki a kapott feladatok, a negyedik nap vajon hogyan sikerül az, ami az első napon eléggé kezdetleges lett.

Tegnap Hugh Jackman arcképét választottam gyakorlásnak. Hogy mennyire tudtam a vonásait visszaadni, az az előző posztban megnézhető. Én már annyit néztem (jóképű pasas, na!), hogy elvesztem a részletekben.

Ma újra saját magunkat rajzoltuk meg. Fényévekkel jobban ment, mint pénteken reggel. A kész portré alapján gyermekeim szerint szépen rajzolok. Hm… akkor a jobbagyféltekém tényleg segített a balnak…

Mire volt jó ez a négy nap azon kívül, hogy újra alkottam? Megismertem kedves, szimpatikus embereket (talán barátság is született), kicsit kiléptem a hétköznapi valóságomból, és olyan dologra koncentrálhattam, ami csak nekem fontos, csak rólam szól. Messze távolba kerültek a hülyeségek, a múlt, a jelen, a kevésbé lényeges mozzanatok.
Egy másik aspektusból láttam a félelmeimet, magamat, és azt, hogyan is tudom az egomat kihagyni a játékból.

Jöttem, láttam, visszamennék!

Eleinte bosszantott. Mára már eljutottam oda, hogy humorosan fogom fel.

A legszimplább helyzetekben (számlák generálása a munkahelyi számítógépes programban, vagy mosogatás közben, vagy bármikor) előkerülő, felbukkanó emlékek.

Azt hiszem, ma volt az az első nap, amikor nem is lepett meg egyetlen egy sem. Talán mert már elfogadtam, hogy jönnek ok nélkül.

Egész jó volt ez a mai nap!