Amíg friss az élmény, néhány sor a vasárnapi maraton futásomról.
Mivel a bő egy hónappal ezelőtti hosszú etap során megerőltethettem a jobb térdemet (a lelki oldalt nem tekintve), az utolsó hetekben erősen visszafogtam a futásaim mennyiségét és hosszát. Sőt, az utolsó héten egyetlen kilométert sem száguldoztam. Emellett, igyekeztem mindent megtenni a gyógyulásért: csináltattam egy kineziológia oldást, volt egy hétig a lábamon kineziológia tapasz (én tettem fel), elkezdtem szedni ízületvédő bogyókat, és jegeltem minden nap a térdem.
Szóval, a ráolvasáson kívül elég sok mindennel támogattam a futásom sikerességét.
Vasárnap előtt két napig semmit nem edzettem, csak sétáltam. De már szombat estére annyira hiányzott egy kiadós mozgás, hogy áldásnak éreztem a másnapi versenyt. Ennek megfelelően éjjel egy bő órát még ébren is voltam, és a hülye repjegyvásárláson járt az eszem (a tesómat megyünk meglátogani karácsonykor). Úgyhogy óraátállítás ide vagy oda, nem aludtam többet. De szerencsére nem voltam fáradt. A sok pihenés megtette a hatását.
Még a vasárnap reggelembe az is belefért, hogy a gyermekeimnek banános palacsintát sütögettem…
Futócimborákkal jutottam el a verseny helyszínére. Ott azon kezdtem mérgelődni, hogy a szabadban volt a rajtszám átvétel, s hát nem volt kánikula. Aztán az öltözőt alig találtam meg, vagyis úgy kellett, “kihisztizni”, hogy legyen már egy kinevezve a nőknek, és egy másik a férfiaknak.
Szerencsére ennyi volt az összes bosszúságom arra a napra.
Utána csendben magamban kezdtem el készülni a félóra múlva induló versenyre. Majd az utolsó tíz percben már régi, neten megismert, szintént maratont futó ismerősökkel fejeztük be a gyatra bemelegítést.
Rajt. Az egyik futócimbivel (férfi) együtt kezdtük a kilométereket róni, mivel hasonló volt a célunk: 4:30 alatt beérni a célba. Úgy fogtuk magunkat vissza, bár néha valóban nagy volt a kísértés, hogy nekiiramodjon az ember.
Az első lépéseknél, majd kilométereknél nyugtáztam: térdfájás sehol. S ez így is maradt végig. Volt helyette más…
Az első és utolsó eufórikus pillanatom kb. 7 km-nél volt. Akkor elég csodás volt minden. Hát persze, hogy Endorfin úrfi látogatott meg. Utána már csak róttam a köröket (összesen 8 db). Kb. 10 kilométer után kezdtem érezni a bal négyfejű combizmomat. Abból is szerintem az egyenest. Amolyan égető érzéssel jelentkezett be egy időre, majd elmúlt. Aztán féltáv után már állandósult az érzés. Mentálisan igyekeztem felülemelkedni a tompa fájdalmon, és nem belemenni, és közben szurkoltam, hogy ebben a stádiumban maradjon.
Szóval, nem igazán dobódtam fel, s egyáltalán nem éreztem, hogy ez egy könnyed futás. De mentem. Hol könnyebben futottam, hol nehezebben. A társamat kb. az 6. körben hagytam el. Nem tudta az iramot tartani velem, de egyébként is már készültem leválni tőle, mert már magányra vágytam, arra, hogy csak én legyek és a kilométerek. Meg a gondolataim. Apropó, gondolatok! Azt mondják, hogy a hosszú távú futások, különösen a maratoni távok és az ultrák, kész Caminok. Azaz jobban megismered magadat. Nyilván ez mindenkinél más és más, és persze, az adott futás függvénye is. Nálam ez most kimerült abban, hogy bebizonyítsam magamnak, a nem túl szuper felkészülés és az aktuális combfájdalmam ellenére is be tudok érni a célba lefutva a 42 km távot. Hogy az összes testi kínt, ami az utolsó kilométereken jelentkezik, az elmém figyelmen kívül tudja hagyni, és csak arra koncentráljak, megcsinálom. Ezzel a gondolattal indultam az utolsó körre, az utolsó 5 kilométerre.
És bekapcsoltam egy olyan zenét, amiről tudom, hogy fel tud pörgetni. (Összeállítottam egy mappába 4 vagy 5 aerobik mixet, plusz a híres Rocky zenét, hogy ezt hallgatom futás közben, de véletlenül kikeveredtem a mappából, és csak az utolsó 10 km-en esett ez le nekem… Addig is mixeket hallgattam, de nem azt, ami feldob.)
Hogy mi hajtott még a cél felé? Az, hogy megjutalmazhatom magamat egy szelet paleo sütivel (reméltem, lesz a cukormentes cukiban). Tudom, mókás, de minden körben, mikor a cukrázda közelében futottam el, azon szurkoltam, hogy legyen paleo krémes, mikor végre odaérek.
Mikor már tudtam, hogy csak 2 kilométer van hátra, kezdtem még jobban szedni a lábaimat, bár leginkább azt éreztem, hogy vánszorgok, és mindenhez hasonlít a mozgásom, csak futáshoz nem. Igen, egy idő után (kb. 25 km után) már mellkastól lefelé egy robot ment, mintha nem is az én testrészeim lennének. Ez a sietés igen óvatos volt, hiszen a bal combom továbbra is fájt, nem akartam, hogy egy erőteljesebb mozdulat meghiúsítsa a célba érkezésemet. Ahogy befordultam az utolsó emelkedőre a Rocky számra léptettem, és már tényleg szedtem a lábaimat. Az út mellett már nem álltak szurkolók, így senki sem látta, hogy mindjárt elbőgöm magamat. A zene és az érzés, hogy itt a cél hamarosan, vitt és elérzékenyített. Az utolsó kanyarban befordulva, a célegyenesben már tényleg elsírtam magam. Nagyon nagy boldogság volt, hogy tudtam, megcsináltam. Most is.
A magam módján berepültem a célba, és hol mosolyogtam, hogy sírásra görbültek a vonásaim.
Bár azt gondoltam, egyetlen ismerős sem fog várni a célban, de nem így volt. És ez volt a másik nagy öröm számomra. Úgyhogy nyakba ugrottam. És nagyon hálás voltam, hogy az a társaság megvárt, rám várt, és együtt örült velem.
A cukrászdában volt paleo krémes.
