Vasárnap lefutottam életem első futóversenyét, ha nem számolom a gyerekkori egyetlen mezei futóversenyemet, amire jobb híján engem nevezett be a tesitanárom, és a 6 induló közül a harmadik lettem.
A tegnapi versennyel kapcsolatosan ezt írtam a facebook oldalamra:
“Tavaly december táján a barátnőm megemlítette, hogy a férjével regisztrálnak a tavaszi futóversenyre, a Vivicittára. Ő a 7 km-t célozta meg. Tudni kell, hogy neki ez nagy kihívásnak számított, mivel addig soha nem futott 7 km-t, sem 40-45 percnél tovább.
Nos, akkor én is elmondhattam, hogy régen futottam már, de mivel újra szerettem volna rendszeresen futni, illetve szeretem a kihívásokat, mondtam, hogy szívesen csatlakozom hozzájuk. Jelentkeztem gyorsan a versenyre, nehogy meggondoljam magam (na, olyan ritkán van!).
Ki is gondoltam, hogy majd januártól kezdem a célzott edzést a versenyre. Futást csak heti egy alkalommal szándékoztam beiktatni legalább addig, míg jó idő nem lesz. Ezt márciusra reméltem. Amint tudjuk, lett belőle április is.
Így hát edzettem (saját óráim, HIIT-edzések, homokzsákos gyakorlatok), és hetente vagy két hetente sikerült is futnom egy órát vagy egy kicsit többet. Próbáltam felmérni, vajon a 7 kilométert mennyi idő alatt tudom lefutni. Úgy 40 és 44 perc környékén mentek (ahhoz képest, hogy ritkán futottam). A heti két futást csak kb. három hete tudtam megcsinálni. Bár eleinte fura volt, hogy nincs hó. Ja, volt eső…
Szóval, minden félelem nélkül vágtam bele a mai Midicittába. Hihetetlen euforikus élmény volt a többi futók közé beállni, nézni, hallgatni a rajtot felvezető, elindító mikrofonos emberkét. Le a kalappal előtte, mert remek hangulatot teremtett.
Megmondom őszintén, hogy a kezdeti eufória, amiről azt hittem, végig velem marad, hamar elmúlt. Helyette lett ólomláb, a hőségtől majd’ szétpattanó fej, és kemény fújtatás. Mentem, futottam, mert bevállaltam, de már nem néztem a megtett kilométereket jelző táblákat, mert csak lehangoltak. Ami hétköznap meg sem kottyant, most kemény kihívásnak tűnt.
Úgyhogy az utolsó kilométert sem nyomtam meg, sem az utolsó métereket. Hanem szépen tettem egyik lábam a másik elé. És a célban mosolyogtam, örültem, mert megcsináltam. Az elsőt.
Az órámra néztem, és megsaccoltam: ez, hála, 40 percnél nem volt több. A nagy öröm akkor jött, amikor kitették a végleges eredményt: 37:29-es idővel 64. lettem.
Nekem a futás magányos sport. Szerencsére, ezt a barátnőm is így gondolja, ezért ő sem bánta, hogy külön futottunk. Ő is remek eredménnyel végzett: másfél perccel utánam ért célba a 111-ként. Még egyszer gratulálok neki!!!
Most egy-két nap futás nélkül, majd jöhet a következő célra a felkészülés. :)”
Szóval, a következő cél egy félmaraton szeptemberben. Mert a fejembe vettem.