Augusztust úgy zártam le, hogy az utolsó napján déltől már fájt a torkom. Az utóbbi pár évből kiindulva arra számítottam, hogy most is simán megúszom egy-két kellemetlen éjszakával, és felületes náthával.

Hogy ez valóban így legyen, csak annyit tettem, hogy dupla adag D3-vitaminnal tömtem magamat 3 napig, még csütörtök este egy korty wisky-vel (kisebbiké) leégettem a torkomat, pénteken nem edzettem, és ennyi.

Mára már csak csekély orrfúvás maradt.

Ugyan még hétvégén próbáltam magamnak eljátszani, hogy “olyan beteg vagyok, hogy még edzeni (görgőzni) sincs erőm”, de nem ment, mert nem voltam olyan beteg. Így ment minden a menetrend szerint, ahogy szoktam hétvégente.

Hétfőn sikerült magamnak egy újabb pihenőnapot kieszközölni azzal, hogy elfelejtettem visszaállítani az ébresztőt a szokásos 4 órára, így egy perccel 5 óra előtt riadtam magamtól fel, hogy valami nem stimmel, nem lehet ilyen hosszú egy munkanapos éjszaka. Úgyhogy átaludtam az edzésre szánt egy órát. Aznap pedig olyan sűrű volt a melóban, hogy este már a búbánatnak sem volt kedve bármiféle edzést csinálni. Na, emiatt szeretem már reggel kipipálni a sportot!

Tegnap görgőzés, ma homokzsákos buli volt. Holnap pedig egy félórás futás. Bizony, ez lesz a próba. Aztán meglátom, hogy a lábam, ami még mindig fájdogál, bírja-e a kiképzést.

Amúgy meg fura lesz újra futni.

19 év az sok idő. Mikor elkezdtem a blogot írni 2004.09.06-án az akkor még javában működő freeblog.hu-n, magam sem gondoltam, hogy az oldal megéri a felnőttkort, lesz saját domainje, a lissza-bon-bon-ból egyszerűen lissza.hu lesz, és nicknév alakul belőle, amit megőrzök.

Akkor, és még utána jó pár évig izgatott, mennyien olvassák (olvassa-e egyáltalán valaki?!), de mióta hanyatlásnak indultak az énblogok, és tulajdonképpen alig-alig vannak, már nem érdekel. A közösségi médiák átvették a helyüket. Én pedig ott nem vágyok ismertségre.

Szóval, tortázós nap van. Ha be tudnék illeszteni fotót a bejegyzésbe (át kellene már térni a PHP-s verzióra), akkor kapna is. De így csak képzeletben fújom el a 19 db gyertyát.

Kicseszettül bolond nap volt. Végig melóztam, s kapkodva, de odafigyelve, nehogy elrontsak valamit. Közben mégis sikerült.

Egy rendelést akartam már reggeltől fogva visszaigazolni, azaz elkészíteni a visszaigazolást és hozzá a proforma számlát a SAP-ban, de mindig közbejött vslami fontosabb. Talán hagynom is kellett volna a francba (egy nyugisabb napra, napszakra), mert utána kiderült, hogy még szamárvezető segítségével sem sikerült helyesen kiállítani a proformát. Anno megszoktam a korábbi cégnél, ahol értékesítésen dolgoztam, hogy csak egy gombnyomás, és kész is a számla, de itt nekem kell kiszámolnom, beírnom, hogy aztán a számlán megjelenjen, mennyit is kell fizetnie a vevőnek előre bruttóban. Harmadszorra csak sikerült.

Azt éreztem, hogy nemcsak magamat égetem le a vevőnél, hanem a céget is. Ugyan a jövőben nagy valószíűséggel nem én leszek az ügyintéző nála, de akkoris.

Hogy még szebb legyen a napom, egész délelőtt fázott (de tényleg fázott!) a lábam a szandálban, majd déltől a torkom is elkezdett fájni. A holnapi napot kihúzom valahogyan, aztán hétvégén kikúrálom magamat.

A mai napon hol azt éreztem, ügyesen végzem a munkámat, hol pedig azt, hogy egy felületes b@lf@sz vagyok, így szépen megfogalmazva. Hol fenn, hol lenn, és jól letarolva.

Végre itt a hűvös! Már tegnap értelmezhetőbb volt számomra a világ, de a mai időjárás már nekem kedvez.

A lakásom azért még makacsul őrizte reggel is az elmúlt napokban, hetekben könnyen elnyert meleget. Ugyan éjszaka már magamra húztam a paplanhuzatot, de ezt megtettem a korábbi éjjeleken is. Viszont ébresztő előtt pár perccel, mikor magamtól felébredtem, éppen azon gondolkodtam, hogy basszus, melegem van. Aztán szólt a mobilom, és kikászálódva az ágyamból meg is néztem a szoba hőmérsékletét: 27 C fok. Mi van, nem érkezett meg a hűvös idő?! Megérkezett az, csak még elég kevés időt tartózkodott itt, hogy lehűljön a lakásom is.

Úgyhogy a reggeli homokzsákos edzésemhez* beüzemeltem a ventilátort. Még így is utáltam a ragadósan izzadt testemet.

Jut eszembe! Onnan tudom, hogy még nincs számomra elfogadható hűvös a lakásban, hogy amikor edzéshez készülődve a sportmelltartót húzom át a fejemen, az a kissé izzadt testemen összepöndörödik, és nagy küzdelmek árán tudom csak a helyére húzgálni.

Most, hogy nem kell már a lehúzott redőnytől sötét lakásban léteznem, végre visszatérhetek az otthoni könyvolvasáshoz. Az elmúlt hetekben leginkább csak a buszon olvastam (Neil Gaiman: Anansi fiúk**). Mindenesetre berendeltem egy újabb adag olvasnivalót, ami most ott tornyosul az íróasztalon az ágyam végében, nehogy elfeledkezzem róluk. Már elkezdtem a még gyerekkoromban olvasott, és akkor nagy hatással rám levé Androméda köd c. könyvet Jefremovtól. Hát, újra ízelítőt kapok a szocializmus, kommunizmus irodalmából, illetve fura átélni azt a kort, amikor még a számítógép nagyjából egy csarnokot elfoglalt, és a csillagrendszerek között járó űrhajókon csak számológép van, amivel több órába, napba telik kiszámolni az új útvonalat, ha a régit módosítani szeretnék.

A buszra olvasni egy olasz író könyvét tettem be a táskámba (Paolo Cognetti: Nyolc hegy). Kíváncsi vagyok, mennyire varázsol majd el.

Közben a Vuelta is elkezdődött, úgyhogy délutánonként azt követem. Természetesen a Jumbo-Visma csapatának drukkolok, hiszen ott teker az egyetlen magyar versenyző, Valter Attila.

*Már jó ideje tervezem, hogy összeteszek egy homokzsákos gyakorlatsort (instán ihletődtem meg), és az lesz az edzésem az egyik reggel. Tegnap este is úgy aludtam el, hogy ezt a sort raktam össze gondolatban. Mindegyik gyakorlatból csak 1-2 vagy 3 ismétlést csinálok – mindkét oldalra, ha olyanfajta -, majd pihenés nélkül folyamatában lépek tovább a következőre. Ha nem egy jógamatracon edzettem volna, akkor simán kijött volna a folyamatosság, a láncba fűzött gyakorlatok. De így meg kellett annyira állnom, hogy két gyakorlat között fordulja 90 fokot, vagy a matrac elejére vagy végére lépjek. Magamnak emléknek, ez volt a sor:

1 ismétlés hátra kitörés oldalra vive a homokzsákot (jobb és bal) – 2 ismétlés: “döntött törzsű evezés + clean + guggolás + fejfelé nyomás” – 1 ismétlés oldalt kitörés (jobb-bal) – 1 ismétlés all around (oda-vissza) – 2 ismétlés shoveling (jobb-bal) – 2 ismétlés egylábas felhúzás – homokzsák nélkül 3 ismétlés előre sétálás kartámaszba + karhajlítás – 3 ismétlés hegytartásban karhajlítás / a homokzsák 13-14 kg között van.

**Nehezen kezdtem el haladni az olvasással, de végül megnyert a humorával, a stílusával. Amint elfogadtam a misztikusságát, a földtől elrugaszkodott világát, magával is ragadott a regény.

Erősen egyetértek azzal a mémmel, ami azt mondja: “bárcsak úgy néznék ki most, mint amikor azt mondtam magamra, hogy hű, de dagadt vagyok”. Vagy valami ilyesmi.

Most, hogy nem futok egy jó ideje, és nulla erőm van arra, hogy letiltsam a magamat az édességről, így még esélytelenebb a fogyásom, hiába edzek ugyanannyi napot és órát, mint mikor futottam. Kalóriában mégis ez kevesebbet jelent.

Azért abból már ideje lenne értenem (ha már a tükörképem nem elég), hogy Apám is megkérdezi, hogy felhagytam-e a futással, mert mintha megszélesedtem volna. Nem “mintha”, hanem “valóban”.

5 hét múlva Törökországba megyek Anyuval (kimással?!) egy turistaútra. Nagy valószínűséggel nem kell majd bikiniben flangálnom a tengerparton, de azért mégis jobb lenne pár kilóval könnyebben (kényelmesebben) ezt az utazást megtennem. (Ne kelljen egy új ruhatárat beszereznem.)

A fogadkozás könnyen megy, az erőfeszítés és akarat nélkül megtehető. A többi (a lényeg!) a mindennapok kihívása. Édesség nuku, felesleges szénhidrát kerülendő (még ránéznem se szabad), hátha így karcsúsodom egy kicsinykét. We will see.

Havonta egyszer autóba ülünk hárman, és hazautazunk a szüleimhez. A gyerekeim nyaranként elfoglaltabbak, mint az egyetemi időszak alatt. Akkor is, most is jó előre egyeztetnem kell velük, melyik szombaton ér rá mindkettő.

Mióta tudom, hogy nem jó a klíma az autóban, szurkolok, hogy viszonylag hűvös idő legyen azon a bizonyos szombaton.

Nos, tegnap nem sikerült megúsznunk a kánikulát. Hét közben sem fáztunk, de hétvégére belehúzott az időjárás, döngette rendesen a 30 feletti meleget.

Hét órakor indultunk, s persze mázlista lévén leginkább engem ért a nap végig az autóban. Az autópályán kívül mindehol lehúzott ablakkal mentünk, s a menetszéllel (huzattal) igyekeztünk hűteni magunkat. Durvának éreztem, de akkor még nem sejtettem, hogy lesz ez még durvább is.

A szüleim kertesházában esélyünk sem volt lehűlni. Bár vastag falai vannak a háznak, a redőnyök lehúzva, viszont ugye pár napja már tart a hőség, és hát, Anyu ezerrel főzött. Pihegtem az ott tartózkodásunk alatt. A gyerekeim és én is megállapítottam, hogy a WC-ben van a legjobb idő. Persze, mert legfejlebb reggel süt be a nap a piciny ablakon, utána meg 24 órán keresztül nem.

Az ebéd a szokásos menüből állt, és míg máskor lelkesen szedtem a tányéromba a levest, most elriasztott a gőzölgése (fúj, meleg!). Egy-két merőkanálnyival meg is elégedtem, és megvártam, míg hűl egy keveset.

Én ebéd után vagy csatlakoztam a beszélgetőkhöz, vagy a házban igyekeztem (a WC-n kívül) hűvöst keresni. Úgy terveztem, hogy csak késő este indulunk haza, amikor már a nap alacsonyan jár. Ahogy nemrégiben hallottam: ember tervez, Isten perverz. Negyed három körül odaoldalog hozzám a kisebbik gyermek, hogy neki 6 órára a koliban kellene lennie. Egy gyors számolást végeztem a fejemben, mire kinyögtem, hogy akkor legkésőbb 3 órakor indulnunk kéne. És b@zmeg (nem így mondtam, csak gondoltam), akkor a legnagyobb melegben fogunk hazaautózni. Hát, őt az nem zavarja. (Most nem, csak minden máskor.) Sóhajtottam egyet-kettőt, majd a nagyobbiknak is bejelentettük a döntést.

Hamar eljött 3 óra, és beültünk a jó meleg autóba, aminek esélye sem volt a következő éjszakáig, hajnalig lehűlnie. Még a tökig lenyitott ablakokon keresztül bezúduló 37 C fokos menetszél se sokat hűtött rajtunk, de az illúziót megadta. Eger végéig sem tűnt az út álomszerűnek és rövidnek, de tudtam, felhajtva a 25-ös főútra, hogy innen következik a “feketeleves”. Ablakok fel, és ventilátor zúgatva nyomattuk. Ha lett volna egy mérőszalag a kezembern, akkor biztos vágom rajta a centiket kilométerenként. Ehelyett meg sem mozdulva ültem az anyós ülésen, legfejlebb a karjaimat emelgettem, tettem hol ide, hol oda, illete a nap ellenzőt hajtogattam jobbra vagy előre: a kevés árnyék is árnyék. Túlélő üzemmódra kapcsoltam. Olykor jeges kádat, havas hegycsúcsokat, jéghideget vizionáltam, hátha hat, és egy kicsit könnyebben viselem a hőséget. Szörnyű volt látni az autó által még kinti hőmérsékletet: 37-38 C fok. Ha odakinn ilyen meleg van, vajon az autóban mennyi lehet?

A maglódi auchanos benzinkútnál úgy buktam ki a kocsiból a két órás száraz szauna után, mint aki börtönből szabadul. Végre árnyékban voltam egy kicsit, és légáramlat (fújt a szél) ért mindenhol is. Egy 5-10 perces viszonylagos felfrissülés után még vissza kellett ülni, hiszen valahogy haza kellett jutnom. Képzeletben összeszorítottam a fogaimat, és azzal biztattam magamat, még 10-15 perc, és lezuhanyozhatok hűvös vízben, és az estét a légkondicionált szobámban tölthetem. Így is lett.

Csodálattal nézem azokat, akik bírják simán ezt a hőséget, és képesek 35 C fokban garbóban, mellényben, hosszúnadrágban és derékra kötött bőrkabátban ilyenkor létezni (saját szememmel láttam ilyen nőt!), de én csak kibírom valahogyan ezeket a heteket, és közben áldom azt, hogy van légkondi a szobámban és a munkahelyemen (és legtöbbször a buszokon).

Lehet papírkutya vagyok, és egy picsogó, de ez van. Hiába születtem nyáron, de én a 25-28 C fokot és az alatti hőmérsékleten szeretem. Sajnos, még pár év, és ez már lassan unikum lesz ezen az égövön. Ha így haladunk, a sarkvidékeken is…

Bizony, bizony, meleg van. Számomra túlságosan is.

Már múlt hét elején, látva az időjárás előrejelzést, sejtettem, hogy a hétvégi pilisezésem meg lesz torpedózva a kánikulával. Ez nagyjából be is jött.

Először is váratlanul ért még kedden, hogy a foglalásom csak két éjszakára szól, s nem háromra, ahogy emlékeztem. Ezen túllendültem azzal, hogy megmagyaráztam magamnak, miért is jó, ha én már vasárnap otthon alszok. Aztán folyton emlékeztetni kellett magamat, milyen nap van, nehogy pénteken úgy menjek dolgozni, mint bármelyik szokásos munkanapon. Csütörtök este nagy mellénnyel és lustasággal lemondtam az esti bepakolást a hajnali összekészülés javára. Nem írtam listát, ahogy szoktam, csak egy rövid jegyzetet. Hajnalban keltem, és lazán pakolgattam a bőröndbe a kigondolt cuccokat, s persze eszembe sem jutott a pár szavas listát elővenni. Pedig kellett volna! Elfelejtettem azt is, hogy nekem reggel 9 óra előtt semmi fontosan nem szabad csinálnom (lista nélkül), mert az agyam addig nem ébred fel.

Arra azért emlékeztem, hogy autóval kell menjek, hiszen a munkahelyemről egyenesen indulok Visegrádra. Az irodaház mélygarázsába leparkoltam, és baktatva fel a lépcsőn azon kezdtem el gondolkozni, hogy másnap túrázni fogok. Aha, villant be rögtön a gondolat, valamit nem pakoltam be! A futóhátizsákomat a víztartállyal egyetemben. Sőt, még frissítést sem vettem, pedig tervben volt. Legalább pár zselét bedobhattam volna, gondoltam, azok közül, amit a szülinapi futásomra vettem. Mindezek után a munkaidőmből egy óra elment arra, hogy kifundáljam, hogyan szerzek egy hátizsákot és kaját abban a másfél órában, ami a munkaidőm vége és a hotelba bejelentkezési idő utolsó perce között telik majd el. Megoldottam. Beugrottam az útba eső Auchanba egy olcsó kis hátizsákért, és a mellette levő Aldiba a fincsi, gluténmentes kis kuglófokért, és még időben odaértem a hotelhoz.

Már szálltam meg itt. Most is egy korrekt szobát kaptam. Vacsora után még sétáltam egyet, közben a nagyobbik gyermekemmel beszélgettem mindenről is.

Egy elfogadható éjszaka után borús, esőbe hajló reggelre ébredtem. Ez az elmúlt két év tapasztalata alapján meg sem lephetett volna (lásd a tavalyi bakonyi nyaralásomat, illetve az idei mátrai tavaszolásomat), de tényleg nem számítottam esőre. Pedig esett. Nem nagyon, de esett. Tudtam, hogy 10-11 óra körülre már eláll, így a kisördög száját befogtam, és készültem az eltervezett túrámra. Ugyanis revansot akartam venni: bő egy éve hiába futottam fel a Prédikálószékre, a Duna és környéke felett elterülő párafelhő miatt nem láttam a “híres” látványt.

Bepakoltam a hátizsákba egy kulacsot 6,5 dl vízzel, két kis kuglófot, némi pénzt, aztán nyomás! A hotel előtt az órámon elindítottam a tracket, ami a kinézett útvonalon vitt volna végig. Sajnos, papírra nem jegyzeteltem ki, min mikor és merre, ahogy szoktam, ez bizony később hiányzott is, de megmentett, amikor kellett, a jól bevált HUMap.

Szerencsére elég sokáig borús maradt az idő, de eső után az erdő növényzete makacsul ragaszkodik minden nedvességhez, így a levegő páratartalmát is hűen őrzi. Végig mentem a Spartacus-ösvényen, ami egy single track-es út. Azon egy óra alatt jó pár emberrel találkoztam. Levonva a konklúziót, meglátszik, hogy ki járt már a természetben túrázni, s ki nevelkedett még a régi érában. A mai fiatalok nagy része udvariatlan, s a józan paraszti ész hiányában szenved. Tisztelet a kivételnek! *

Az utam további részében, ha morgolódtam, akkor az már másért volt. Elsősorban a “kiváló” időjárási körülmények miatt. Ja, és persze azért, mert olykor azt sem tudtam, jó fele megyek-e. Az órám valamiért el-elvesztette az utat.

Bár sok vizet nem vittem magammal, és ennek megfelelően elég spórolósan ittam, mégis egy idő után muszáj volt pisilnem. És újra megállapítottam, mennyivel is jobb a férfiaknak. Mivel a futónadrágomban túráztam, azt izzadtam nedvesre (párás idő!), így lehúzni még könnyű volt, de annál macerásabb visszarángatni a szintén nedves bőrömre a tapinacit. 5-10 perces igazgatás után talán még komfortosan is éreztem magamat benne.

3 óra 45 perc alatt és 14,5 km megtétele után elértem a Prédikálószéket. Szomjasan, fáradtan, utálva a meleget. Felbaktattam a kilátó tetejére, ahol árnyék és hűs légáramlat fogadott. Nem akartam lejönni onnan. De muszáj volt. Megittam az utolsó pár korty vizemet, s elkészítettem a kötelező fotót az ikonikus látványról, illetve igyekeztem értékelni a pillanatot (s közben vállon veregettem magamat, hogy kitartottam, és nem adtam fel 8 km-nél, mikor már fájt a jobb lábam itt is, ott is).

Ide már úgy értem fel, hogy tudtam, nem lesz hátraarcos visszautam, ahogy terveztem, hanem Dömösre “menekülök” buszos kimentésért. Két opcióm volt: egy hosszabb (kb. 7-8 km) és egy rövidebb út (3,3 km). Egyiket sem ismertem. Mivel szomjas és fáradt voltam, ezért a rövidebbet választottam. Sejthettem volna, hogy itt a “rövidebb” szó az a “nehezebb” szinonimája. Hát, legalább már elmondhatom, hogy a Vadállóköveket is láttam. Úgy nagyjából, hiszen leginkább az orrom elé figyeltem, hogy valahogy épségben lejussak. Azt a szintemelkedést, amit addig 5-5,5 km keresztül szereztem meg, hogy feljussak a Prédikálószékre, azt most 2 km ereszkedéssel tettem meg köves, gyökeres talajon sokszor azt sem látva, merre van a turistaút. 100 %-os koncentrálást igényelt testileg, mivel a combjaim már kellőképpen be voltak állva.

Leérve a Malom-patak völgyébe a dózerút mellett levő Rám-szakadék fogadóépületbe betértem, ahol kellemes hűvös és egy wc fogadott. Megrendeltem egy kis üveg alkoholmentes sört, használtam a wc-t, megittam a sört, majd meghallva, hogy a következő busz kb. 18 perc múlva indul Visegrád felé, azonnal tovább igyekeztem Dömösre. Ahogy kiértem a főútra, láttam, hogy a buszmegállóból akkor indul el irányomba a busz. Elkezdtem integetni a sofőrnek. Meglepődtem magamon, mert nem egy integetős típus vagyok, de a fáradtság győzött, meg az a tudat, hogy valószínűleg egy órát kell várnom a következőre.

Az újabb meglepetés az volt, hogy a busz megállt nekem, és elszállított 400 pengőért Visegrádig (mert én így mondtam a sofőrnek, de aztán rájöttem, hogy minden helység neve úgy kezdődik, hogy Visegrád).

Leszálltam ott, ahol kellett, majd felcaplattam a végeláthatatlan, sohavégetnemérő, hosszú úton a hotelig, ahol első dolgom volt a büfében egy alkoholmentes, ízesített sört rendelni. Le is hajtottam apránként, mivel olyan hideg volt, hogy szétfagyott az agyam.

És ezzel véget is ért a hétvégi túrakalandom. Ugyan másnapra beterveztem egy Nagymaros melletti rövidebb kirándulást, de tudván, hogy vasárnap még melegebb lesz, mint szombaton volt, elment minden kedvem a szabadtéri programoktól. Így másnap délelőtt szépen kijelentkeztem a hotelból, végig aszalódtam az autómban hazáig (nem működik a légkondi), és egy hűvös zuhany után a vasárnapot végig fetrengtem a légkonditól hűvös szobámban. A “világhíres” tűzijátékot meg sehol sem néztem, mivel 9 órakor én már aludtam.

Ami a kánikulát illeti: igyekszem elkerülni a forróságot. A munkahelyen megy a légkondi, így ott bírható. A buszon legtöbbször van hűtés, de belefutottam már szaunás járatba is. Ha így van, és tehetem, a következő megállóban leszállok, és megvárom a következő buszt. Otthon sem kímélem a klímát. Járatom, ha tehetem. Múlt este úgy aludtam el, hogy nem nyitottam ki az erkélyajtót, ahogy szoktam, hanem a lehűtött szobával próbálkoztam. Éjjel felébredtem, és ugyan kinyitottam az ajtót, de zártam is be egy idő után, mert melegem lett. Inkább bekapcsoltam a légkondit, amit egy másfél órás alvás után kikapcsoltam, és a 4 órás ébresztőig zárt erkélyajtó mellett aludtam édesdeden. Ez nálam nagy szó, mivel télen is szeretem, ha friss levegő jön be a szobámba.

Ezt a hetet még valahogy kibírom, aztán az előrejelzés szerint egy élhetőbb hőmérsékletű időjárás lesz.

*Még az ösvény első negyedében jártam, mikor jött velem szemben pár tizenéves, olyan középiskolás korú. Szépen kikerültük egymást (már nem emlékeszem, hogy én álltam-e félre, vagy ők). De pár méter után az egyszemélyes út közepén ácsorgott négy lány. A hozzám közelebbi a mobilját nézte, de egy másik látta, hogy érkezem, és igyekezett félreállni, de a többi meg sem mozdult. Rászóltam a mobilt nézegetőre, s nagy nehezen elengedett azzal, hogy ők csak a többieket várják be. És tényleg jöttek a fiatalok két felnőtt kíséretében (a nőt csak később realizáltam, mikor elment mellettem). Mivel semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy elengedjenek (talán jogosan is, hiszen nekem egy személyben könnyebb volt félrehúzódnom), én álltam fel az út melletti emelkedős részre. Elvonultak előttem, és a férfi felnőtt zárta a sort. Se egy köszönöm, se semmi. Később számos, tinédzsernél idősebb túrázóval találkoztam, aki vagy velem szembe jött, vagy mellőztem őt, de senki mással ilyen tapasztalatom nem volt.

Letelt a három hónap. Őszintén szólva remélem, hogy ez az utolsó próbaidőm a nyugdíjig. S addig még van 10-14 évem attól függően, hogy akkoriban mi lesz a törvény.

Anyám még mindig nehezen tudja elfogadni, hogy lassan három (3!) éve elköltöztem a szülővárosomból, és hogy már a harmadik (3.!) munkahelyemen vagyok. Nagyjából két hetente beszélek vele telefonon és találkozunk személyesen, mikor hazaautózunk, de még mindig megkérdezi, hogy nem bántam-e meg a döntésemet, és milyen az új munkahely, jól érzem-e ott magamat. Mindezt kétkedéssel és gyanakvással a hangjában.

Ő nehezen mozdul, s nehezen viselik a tartós változásokat, szereti, ha minden úgy történik, ahogyan ő elképzeli, gondolja, tervezi, és mint minden rendes ember, magából indul ki. Innentől kezdve nehéz nyernie annak, akire a figyelme, érdeklődése és jóakarása kiterjed. S ez a szendvedésének a fő gyökere is. Gondolom. Nem véletlenül lett reumás ízületi gyulladása. Valahol mélyen benne is megbújik egy rugalmas, nyitott és változásra képes ember, akinek még humora is van, de sajnos, nagyon ritkán engedi előjönni. Pedig mindenki, és legfőképpen ő, jól járna ezzel.

Nekem pedig jól jönne egy terapeuta (pszichológus). Mivel nincsen kivel beszélgetnem, így legalább két hetente valakinek kibeszélném magamat, illetve a magyar szürrealitást segítene elfogadnom, feldolgoznom. Mert ahogyan korábban is írtam, küzdök ezzel mint malac a jégen. Nem véletlenül merülök el a sorozatok világába, vagy bújok el egy-egy könyv történetében.

Ma reggel pedig újra megadta magát az egyik kerékgumija a biciklimnek. Történetesen a hátsó. Az pedig végképp szükséges a görgőzéshez (fix görgő, ami még nem okos). Úgy tűnik, a kardiózásomat, legyen az futás vagy bicikli, mostanában mindig megtorpedózza valamit.

A lábam még nem gyógyult meg. Olykor azt érzem, hogy javult, de ezt hamar megcáfolja egy újabb fájdalmas gyaloglás. No, kihívás elé állítom ezen testrészemet, mert hétvégére egy nagyobb túrát terveztem a Pilisben. Megyek “nyaralni” egy hosszúhétvége formájában Visegrádra. Ojjé!

Felemelő egy olyan munkahelyen dolgozni, ahol valóban éreztetik velem, hogy örülnek a munkámnak, a segítségemnek.

Ha hibázok (mert még betanulok), nem hordanak le, hogy azt érezzem, egy szerencsétlenség vagyok. Viszont hálát és köszönetet kapok azért, mert egy apróságot észrevettem, ami tulajdonképpen a munkám része.

(Tudom a határaimat, ismerem őket (azaz magamat). Tudom, miben vagyok jó, és mivel küzdök mint malac a jégen. Ez utóbbi terén nagyobb erőfeszítést teszek.)

Jövő héten lejár a próbaidőm, és most először érzem az utóbbi három év alatt, hogy jó helyen vagyok. Lassan visszaszerzem az önbizalmamat és azt a hitemet, hogy jó vagyok valamiben.

Igyekszem elkerülni a volt munkahelyemen megéltek visszaidézését. De ha valamiért megteszem, hálát adok azért, hogy már itt vagyok, és nem ott. Ezt a változást nem én kezdeményeztem, de örülök, hogy megtörtént.

Már év elején rájöttem, hogy mobbing (bullying) áldozata voltam ott, s tulajdonképpen mindenki az, aki elszenvedi annak a bizonyos volt kolléganő viselkedését. A főnökök pedig, akik hagyják, hogy így viselkedjen, bűnrészesei az ő tetteiben.

Még fáj, és még fel kell dolgoznom azt, hogy ez velem megtörtént. És örülhetek, hogy csak ennyi.

Előfordul, hogy hirtelen rám szakad a sok megoldandó feladat, és erre érkezik egy-két probléma is, amire vagy nem tudom azonnal a megoldást, emellett még kilátástalannak is érzem a helyrehozatalt, vagy bár tudom, hogyan kell kibogozni a dolgokat, de plusz teherként élem meg. Ilykor szűkölködve és sírva behúzódnék egy sarokba, vagy elrohannék. Mindkét verzió esetében azt kiabálnám, hogy hagyjatok most már békén.

Na, azt hiszem, ez nálam a kezdődő pánik(roham).

Úgy rendesen szerintem csak egyszer pánikoltam be sok-sok éve. Nem volt fizikai rosszullétem, viszont eszemet vesztve visítottam, kiabáltam: “engedj el”. Azt hiszem, ezek voltak azok a szavak. Egy kívülállónak a helyzet piti ügy lehetett, de én akkor annyira rosszul éltem meg, hogy belehergeltem magamat ebbe a pánikszerű “észvesztésbe”.

Most a sarokba ücsörgés vagy az elfutás helyett azt mondom magamnak, hogy nyugalom, csak szépen sorjában, mindent a maga idejében. Nem kell mindent egyszerre megcsinálnom, megoldanom. Ha napokba telik, akkor napok múlva kerül rá sor. És iszok egy-két pohár vizet. (munkaidőben más nincs….)

Sokáig szerettem felnőtt lenni. Azért, mert több önállóságom van – a több felelősség mellett. Tulajdonképpen azt csinálhatok, amit akarok, a kötelességeim, kötelezettségeim elvégzése után.

Bár még számít, hogy a szüleim (különösen Anyám) mit szólnak a dolgaimhoz, s sajnos, nem a gyermeki szeretet hajt a megfelelésben, hanem a félelem, de még így is jó volt.

Volt. Ugyanis az elmúlt évek abszurditásai, ami a külvilágomat határozzák meg, csavartak egyet ezen a felnőttség érzésemen.

Pár napja oda jutottam, hogy visszavágytam a gyerekkorom “tudatlanságába”. Hogy szeretném visszakapni azt a naivitást, a bizalmat, amit akkoron megéltem a napi, kis hülyeségek mellett.

Most azt érzem, hogy a napi őrültségek, amelyek egyes emberek szájából elhangzanak, egy másik világba akarnak áthúzni, ahol a fehér fekete, a hupikék barna, és az általuk összeeszkábált, -tákolt alternatív mozi megrág, megemészt és kihány.

Ha valaha is álmodtam olyat, hogy képtelen vagyok megmozdulni, bármennyire is el akarok futni, akkor ez most megtörténik.

Talán imádkoznom kellene:

“Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.”