Egy-két ismerős és kolléga, akik tudják, hogy futottam napi szinten, meg-megkérdezi: “és még mindig futsz? Ebben a hőségben is?!” (Ez utóbbinak a téli verziója: “ebben a hidegben is?”

És ha egy évvel ezelőtt volnánk, akkor simán mondanám, hogy ebben a melegben is. A szörnyülködő arcokat látván pedig magyaráznám, hogy hétközben reggel kb. 18-23 C fok van, abban jó futni, hétvégén a délelőtti futásokat (a hosszabbat is) valahogy csak kibírom.

Most azt mondom, hogy a lábfájásom miatt futás helyett
biciklizek. És nagyjából erre az az arckifejezés jön, hogy “ó, csak kerékpározik!”. Ergo csak lötyögök, szerintük. Pedig nem.

Görgőzöm. Szobában. Ami azt jelenti, hogy nonstop tekerés van (nincs lejtő, nincs laza gurulás) pulzusra figyelve, azaz még a szobai meleg ellenére is egyre inkább meg kell küzdenem a pulzusom megemeléséért, mivel a szervezetem alkalmazkodik a biciklis terheléshez, és ugyanaz a fizikai erőkifejtés alacsonyabb pulzust eredményez. Tehát növelni kezdem az ellenállást, hogy több erőt kelljen kifejtenem, így érve el a kért a bpm-et. Hát, néha ez a folyamat anyázás mellett történik. Nem esik jól, na!

Ezt a görgős edzést az éjszaka le nem hűlt lakásban (26-28 C fok) folytatom le. Már két éve beszereztem egy ventilátort, amit fújatok magamra (fejét ide-odaforgatva), mert amúgy alattam hamar izzadtságtócsában úszna a padlóvédő, és előbb-utóbb leszédülnék a melegtől. A szoba alaphőmérsékletét a légkondi működtetésével igyekszem csökkenteni, hogy ezzel is hűtsem magamat. És még így se olyan, mintha a szabadlevegőn a menetszél tenné a dolgát.

Hogy miért nem odakinn kerékpározok? Két dolog miatt nem teszem: 1. nincs kedvem lecipelni a negyedikről a biciklit; 2. úgy sem tudok olyan gyorsan tekerni az elérhető bringautakon (kereszteződések+gyalogosok és egyéb forgalom), hogy elérjem azt a pulzus szintet, ami az edzéstervben ki van adva. Így pedig azt érezném, az a tekerés csak “lötyögés” volt.

Úgyhogy nekem a biciklizés egyenértékű edzés a futással, még akkor is, ha a pulzusmérőórám szerint nagyjából 100 kcal-lal kevesebbet égetek egy óra tekeréssel, mint futással. Igaz, a bringás pulzus alacsonyabb is, mint a futópulzus.

Mindezeket kellene érzékletesen elmagyaráznom másoknak, akik még soha nem ültek fel úgy kerékpárra, hogy egy kiírt edzést hajtsanak végre, emellett még azt sem tapasztalták meg, milyen a szobában nyáron biciklizni egy órán keresztül. Ez utóbbi nekem sem álmaim netovábbja. Ha közben nem néznék valami műsort, filmet vagy sorozatot, hamar leszállnék róla. Nekem nagyjából egyenértékű a futópados futással, amit kb. 5 perc alatt unok meg, ha nem szórakoztatom magamat valamivel.

De inkább ráülök a biciklimre, és tekerek, mert amúgy pedig a lustaság és a meleg győzne. A hátsóm pedig már így is nagyobb a kelleténél. Ha már a felesleges kalóriák bevitelével nem tudok leállni, akkor marad a sportolás így-úgy-amúgy.

Napjaim fő kérdése, ami az elmúlt nyaraké is volt, hogyan vészeljem át a kánikulát.

Amíg légkondis helyről légkondis helyre megyek át, illetve ott tartózkodom, legyen az busz, bolt, iroda vagy a szobám), addig minden rendben van. Viszont a szabad levegőn túlélő üzemmódra kapcsolok. Oké, így vagy úgy elviselem a meleget, de azzal nehezen birkózok meg, hogy izzadok. A hónaljam nem számít, mert ott a dezodor (stift) meggátolja az intenzív izzadást, viszont a testemnek vannak egyéb részei is, amik reagálnak a túlzott melegre. Ez sport közben nem izgat, hiszen … sportolok. De milyen már, hogy a pólóm, blúzom, toppom itt-ott izzadtság foltos csak a hétköznapi gyaloglásban, állásban, stb. Engem zavar.

Hogy a lakást nagyjából elfogadható hőmérsékleten tartsam, lehúzom a redőnyöket. Ezzel nincs is gond hétközben, mikor munkában vagyok. Viszont a hétvégém nappalainak jó részét sötét lakásban töltöm, mivel milyen már az, hogy odakinn hétágra süt a nap, én meg benn égetem a villanyt. Végülis sötétben sorozatot nézni simán lehet.

A hétvégén egy leheletnyit gondolkodtam is, és rájöttem, hogy a “tisztalappal indulás” időszakát élem meg.

Amióta az eszemet tudom (óvodáskorom), mindig valakinek tetszeni szerettem volna, vagy én futottam valaki után. S nagyjából 19 éves korom óta volt is mindig egy talonba tett pasi, akit előhúztam (még ha csak érzelmileg is), ha éppen nem volt senkim.

Most üdítő ez az élmény, hogy nem kötöm magamat senkihez érzelmileg, se gondolatilag, se sehogy. Furcsa, de még sem.

Az is megnyugtató számomra, hogy nem vágyok vissza a múltba, s nem bánok semmit. És nem vágyok a jövőbe sem. Jó itt, most, ahogy van.

Jó ez a nyugalom.

Akár kárörvendhetnék is, de nem tudok. Inkább az van bennem: ugye hogy nem én vagyok a selejt!

Tegnap felhívott a volt kollégám, akivel együtt kezdtünk az előző munkahelyemen. Persze, hogy rákérdeztem, bevált-e az új, helyettem felvett munkaerő, bírja-e a kiképzést, megfelel-e az irreális elvárásoknak. Őszintén meglepődtem, mikor azt hallottam, hogy csak 6 hetet “élt”, azaz ennyi idő alatt sikerült kiutálnia annak a bizonyos kolléganőnek. Ezzel bizonyosságot nyert, hogy nem bennem volt és van a hiba, nem én vagyok az összeférhetetlen (bár tudatában vagyok annak, hogy nekem is vannak gyengeségeim). Ez elégtétel számomra, és ez ellensúlyozza HR-en elhangzottakat.

A volt főnököm tudta a valódi okát, miért kell távoznom, de az nem az volt, amit a szájával megfogalmazott hangosan a HR-es előtt. És tulajdonképpen nekem ez fáj. Az, hogy olyan okot, okokat mondott, ami nem volt igaz, vagy nem úgy, ahogy ő előadta. És egy mondat erejéig sem védhettem meg magamat. Be kellett fognom a számat, és csak egy opcióm volt: elfogadni az útilaput, ami a talpamra akartak ott azonnal kötni egy közösmegegyezés formájában.

Persze, tudom, hogy őszinteségnek ott helye nem lehetett, hiszen a céget kellett védeniük, és engem hibásnak kikiáltani, nehogy megtámadjam jogilag a felmondást. Ebben az ügyben semmi sem lehetett fair. Befogták a számat két havi előre kifizetett fizetéssel és két hónap “szabadsággal”.

Összességében jól jártam, és ezt már márciusban tudtam, és ide le is írtam. A kicsi egom sérült, de szerencsére azt helyre tudom állítani. Ehhez a tegnap hallottak is kellettek. És még mindig nem kárörvendek.

Szóval, jól jártam. Nem feltétlenül az anyagiak miatt, hiszen azt a pénzt előbb-utóbb feléltem volna, hiszen más bevételem az első fizetésemig nem is volt, így erősen motivált voltam a munkahelyszerzésben. Azt is leírtam már, hogy jobb, hogy így alakult, hiszen elég nehezen tudok kilépni a sz@r helyzetekből, mert mindig hiszem, hogy csoda történik, és minden szép lesz.

Ami miatt valóban jól jártam, az az új munkahelyem. Lassan két hónapja vagyok itt, de azt érzem, hogy megbecsülnek, embernek néznek, és azt a pici munkát, amit eddig el tudtam végezni a betanulásom során, is örömmel veszik. A munka is tetszik. Sok rétű, de pont ezért. A munkatársak is rendben vannak. Kezdem ki- és megismerni őket, és ehhez alkalmazkodom, ahogy tudok. Egy közös van bennük: azt akarják, hogy jól dolgozzak, és ehhez minden segítséget meg is akarnak adni, amit tudnak. Ez üdítő élmény azután, hogy 11 hónapig valaki csak azt leste, hol hibázok és mibe köthet bele.

Szóval, egyszer lenn, egyszer fenn. Remélem, most már fenn vagyok, és ott maradok egy jó időre.

Nagyon lelkesen meg tudom hívni a családomat (ezúttal csak a gyerekeimet) ebédre. Hozzám. Úgy, hogy én főzök.

Ez akkor, a meghívás percében, órájában nagyon egyszerűnek és remek ötletnek tűnik, s nagyjából addig tart, amíg be nem fordulok az adott ebéd hetébe.

Ahogy közeledik a nap, egyre kopik és kopik az ötlet nagyszerűsége, és kezd teherré válni. Felmerül a legnehezebb kérdés: mi a tökömet főzzek? S amikor végre ezt megválaszolom magamnak, jön a bevásárlás megtervezése: mit mikor és hol. Utálok boltba menni nagyjából egy-másfél éve, vagyis mióta az infláció elszabadult, és a fizetésemen kb. fele mennyiséget tudom megvenni, mint korábban, és emiatt elég sok mindent NEM is vásárlok meg, amit a normál időkben hezitálás nélkül tettem a kosaramba.

Persze az ünnepi ebédre nem sajnálom a pénzt, de már annyira ráállt az agyam a spórolásra, hogy pl. nem jut eszembe venni TV-paprikát és paradicsomot a pörkölthöz. S mivel magamnak hagyma nélkül főzök, úgy kell emlékeztetnem magamat, hogy normál esetben az is kell egy igazi sertéspörkölt alaphoz.

A múlt szombati ebédhez nagyjából sikeresen bevásároltam egy előre elkészített lista alapján. Aztán jött a neheze: ilyenkor újra rádöbbenek, mennyire nem szeretek főzni. Még akkor sem, ha teljesen a legegyszerűbb ételeket készítem el minden faxni nélkül. Csirkeaprólékból húsleves (nem volt benne karalábé, mert elfelejtettem, hogy kell), sült csirkecomb rizzsel és zöldsaláta mixszel (amibe akartam tenni paradicsomot, de végül lemaradt), és a végén cukrászdában rendelt 8 szeletes sacher-torta mint születésnapi torta.

Közben még csináltam darált sertéshúsból paradicsomos feltétet (tésztára, rizsre, ki mivel akarja enni), hogy majd elviszik a gyerekeim. A fagyasztóban már úgy is várt 2-2 adag sertéspörkölt, hogy ők is bekerüljenek majd a gyerekeim táskáiba a többi kaja mellé.

Amúgy időben készen lettem az ebéddel. A gyerekeim megették. Mondjuk, ez nem mérce, hiszen kolisok, úgyhogy az ott töltött hetek után az én főztöm csak jó lehet.

Ebéd után tortáztunk egyet, majd miután láttam, hogy nagyon nem akarnak menni, ergo a délutánt velem/nálam akarják tölteni, feldobtam azt az ötletet, hogy nézzünk filmet a kisebbik nagy tv-jén. Ketten választották ki a kisebbik blurayes filmgyűjteményéből először a The Greatest Showman-t, majd a Martiant. In English, of course.

Este azért mégis csak magamra maradtam. Örülök, ha nálam vannak, de annak is, ha egyedül vagyok. Mert az egyedülléttel semmi bajom, csak azzal, hogy néha nincs kihez szólnom. Meg nem tudok senkit megérinteni. Ez akkor tudatosult bennem, amikor a gyerekem mellett ültem, és jutott eszembe, hogy ráteszem a kezem a vállára. El is gondolkoztam azon, kihez vagy hány emberhez értem hozzá utoljára pl. az utóbbi egy-két hétben legalább egy udvarias, bemutatkozó kézfogás erejéig. Lehet találgatni!

Amúgy pedig még mindig nem futok. Nem hiányzik, csak maga a mozgás. Az edzéseim egy része amúgyis erősítő és/vagy funkcionális edzések, így ezek számát növeltem. De azért elgondolkoztam azon, hogy a kardiót illene legalább biciklizéssel megoldani. Ezért végre összeszedtem magamat, és levittem a szervizbe az első kereket, ami már tavaly ősztől le volt eresztve valami lyuk miatt, hogy normálisan fel tudjam tenni a görgőre a kerékpáromat. Az leendő ex-edzőmet pedig kértem, hogy erre a hétre még adjon görgős edzéseket.

Ma reggel már felpattantam a bringára. Ugyan a leendő ex-edzőm figyelmeztetett arra, hogy izomzatilag megterhelő lehet majd a tekerés, de e tekintetben elég jól bírtam. Az ülőgumóim kezdtek hápogni egy félóra után, és be is villant, hogy “no, igen! erről el is feledkeztem”. Azt viszont eszembe se jutott, hogy a derekam fogja megsínyleni az 50 perces tekerést. Én, aki általában egyenes derékkal ülök és állok (csak a vállaim hajlamosak előre beesni), most szenvedek minden pozícióban. Egyértelműen nem a gerincem fáj, hanem a derékvonal alatti izomzat, csontozat. Szép lesz ez a mai nap, azt hiszem….

Hát, ez az éjszaka elég weird volt. Alapjában véve jól aludtam volna, de valahogy még sem. Törődötten ébredtem, pedig az órám adatai szerint szinte alig mocorogtam alvás közben, két felébredés között.

Fél tíz körül felriadtam, és először még csak azt hittem, hogy a szokásos wc-re menetelem miatt. Aztán a sötét lakásban közlekedve fura felvillanásokra figyeltem fel. Az órámra gyanakodtam, ami bizonyos mozdulatoknál a képernyőjét megvilágítja, aztán rájöttem, ezek a fények odakintről érkeznek. Villámok. Aztán lassan a füldugómon is átszűrődött a folyamatos dörgés. A hangsúly a folyamatoson van. Mert az volt. Egy pillanatig sem volt csend.

Bedöntöttem, bezártam, lehúztam, stb. Azaz megtettem az óvintézkedéseket az esetlegesen beeső eső ellen. Visszafeküdve hallottam, hogy egyre közelebb vannak a dörgések, de hamar távolodtak is. Igazából a város azon része csak a szélét kapta a zivatarláncnak. Pedig olyan jólesett volna egy valódi vihar.

Gondolom, amely területeket telibe kapta, az ott lakók nem voltak túl boldogok tőle.

A szokásos 4 órai ébresztőt elég rosszul fogadtam, és az edzésemből nem is lett semmi. Inkább elmentem egy 48 percet gyalogolni. Ha már futás sincsen.

Bár a leendő ex-edzőm mára (tulajdonképpen az egész hétre) is adott futóedzést, még sem mentem. Azt akarom, hogy amennyire lehet, meggyógyuljon a lábam. Tudom, hogy ez visszavet a futásban – nem is kevéssel -, de nem érdekel. Túl sok volt a “kötelességből” az utóbbi hónapokban, években.

Így inkább elővettem a TRX-et és a homokzsákot, és azzal csináltam egy remek funkcionális edzést. Természetesen nulla vagy csak 1 %-os légáramlattal a lakásban. Nyár van, vagy mi.

Mikor vettem fel a sportmelltartót, jutott is eszembe, hogy vége egy időre annak, hogy csak úgy könnyen magamra húzom az elasztikus sportruházatokat. Most jön a “bemelegítés nélkül is izzadt testre való rá kényszerszerítése a sportmelltartónak”. Na, emlékeim szerint ez egy kitűnő erősítés felső testre.

Szóval, edzettem. TRX-szel. És nem futottam. Sztrájkolok.

Ez éven szerintem nem is lesz születésnapi futás. Majd jövőre. Addig lesz időm szépen, fokozatosan felkészülni az egy kilométerrel hosszabb távra. Bízom ebben.

De az biztos, hogy ez volt az utolsó születésnapom, amikor ezen a napon dolgozok.

Ja, és szembejöttem magammal egy ablaküvegben tükröződve. Lelombozó volt.

Azt már éreztem otthon felvéve a tavaly még lazábban rám illeszkedő, combközépig érő fari nadrágot, hogy valós volt a megérzésem a hízásommal kapcsolatosan. A tükörképem pedig jól pofon csapott. Szerintem 24 éve voltam utoljára ilyen súlyban. És azóta volt két szülésem is. Oké, egy válás is, ami igen csak fogyasztóan hatott rám, de az akkor elért alakot nagyjából 12 évig sikerült megőriznem. Az utóbbi másfél-két év végképp betett. Így múlik el a világ dicsősége… És hogy lesz-e ebből még énekes halott?! hát, nem tudom.

A múlt héten már a közepébe csaptam a lecsónak. Az új rendelések hozzám érkeznek be, nekem kell velük foglalkoznom. És kapom a segítséget a kintiektől, mert szükségem van rá: folyamatában derülnek ki dolgok, amiket még nem tudok, pedig alap információk, feladatok.

A múlt héten derült az is ki, hogy az edzőm felhagy az edzősködéssel, és olyan irodai melós lesz, mint én. A szükség nagy úr, megértem. Kapok másikat. Igaz, közben én sérültem le, így csütörtöktől egy centit sem futottam. Talán csak a buszhoz. Már egy ideje (pár hónapja) fáj a jobb lábam második ujja tövében az ízület, izom, tököm tudja mi. Gondoltam, előbb-utóbb csak meggyógyul magától. Aztán múlt szerdai intervallumos futás közben már a vádlim is folyamatosan fájt, mivel a lábfejemben érzett fájdalom miatt óhatatlanul módosítottam a futó mozgásomon, így másként kezdtem terhelni a vádlim izmait. Be is ragasztottam tapasszal este. Ugyan azóta nem tapasztaltam semmi rendellenességet, de a lábfejemben igen, és emiatt egy pici motivációm sincsen a futáshoz.

Pár éve még simán elindultam futni bármilyen lábfájdalommal, de már csekély türelmem és lelkierőm van mindehhez. Ugyan volt egy-másfél évem, mikor élveztem a sérülésmentes futást, edzést, viszont az elmúlt 3 év túl sok erőfeszítést és erőt kívánt tőlem a változások, a helytállások miatt, és azzal, hogy leginkább csak magamra számíthattam, mert nem volt kire támaszkodjak. Őszintén szólva nem azt érzem, hogy mind ettől megerősödtem, és “ide nekem az oroszlánt!”, én már mindenre is képes vagyok.

Hogy mit érzek? Egyensúlytalanságot, talajvesztettséget. Keresem a helyemet, a megállapodást. Szeretném, ha a “gyökereim” végre talajt fognának, és ne csak léteznék a világban, hanem élnék is.

Az elmúlt évek nagyon kevés emberhez voltak kegyesek. Ilyen-olyan módon meg lettünk rángatva. Sokan küzdünk, mint malac a jégen, hogy talpon maradjunk. Mindenki más kereszttel egyensúlyozik a vállain. Sajnos, a környezet is egy fel- és kifordult világ, ami egyáltalán nem azt támogatja, hogy egy hamar egyenesbe jöjjön az ember. Abszurdisztán rohadt egy ország.

Két hete a szüleimnél voltunk. Ebéd után a gyerekeimmel és Apuval a jelen helyzetet kezdtük el kinyekeregni magunkból. Az értetlenség és az elkeseredettség beszélt belőlünk. Anyám ránk szólt, hogy “jaj, mit kell gyűlölködni”, stb. (Nem mintha ő lenne a pozitív gondolkodás és elfogadás nagyasszonya.) Nem bírtam szó nélkül.

– Anyu! Szeretnénk kiventilálni magunkból az érzéseinket. Máshol ezt nem tehetjük meg. Legalább családi körön belül mondhassuk el, mennyire sz@r ez az egész – mondtam, valahogy így.

Tudom, már korábban írtam erről, de még mindig csipkedem magamat, hogy ez nem egy rémálom, ez valóban megtörténik. Talán az a baj, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kis buborékjában nőttem fel, ami biztonságot adott, egy hitet abban, hogy a világ jó, és mindenki (kivéve a bűnözők) azt akarja, hogy előre menjenek a dolgok, és mindenki jól járjon: mind anyagilag, mind egyéb szinteken. S nehéz megemésztenem a jelenlegi helyzetet. Felfogom, mi zajlik, aztán visszamenekülök a szűkebb világomba. Hát, így.

Nothing special, nothing new.

Hirtelen elrepült a hét. Kedden már azt éreztem, hogy temérdek nap van a hétből mögöttem, és mikor belegondoltam, rájöttem, hogy csak a hétfő.

Már önállóan is dolgozok, de még számtalanszor kell a segítség, a magyarázat, hiszen eddig sok mindent más szervezet csinált meg helyettem a korábbi munkahelyeimen, itt pedig ezek a munkaköröm részei. Ha egyszer végre betanulok, akkor elmondhatom, univerzális vagyok. Minden IS.

A héten nyert értelmet – azaz használatot – az Ausztriában kapott (összezárható) céges esernyő. Bár eddig nem nagyon voltam esernyő-cipelő, és még egy hete is úgy gondoltam, minek a buszon való utazáshoz, de a héten bebizonyosodott, jó, ha nálam van. Szerdán az Örs környékén, pont mikor a buszom odaért, leszakadt az ég. Valahogyan meg kellett közelítenem a hazaszállító másik buszt, ami kb. 100-150 méterre volt. A járdán, az utcán hömpölygött a víz, s ha fentről érkező eső elöl sem tudom valamivel védeni magamat, akkor tetőtől talpig szétázok 1-2 perc alatt. Így csak térdig lettem csuromvíz a cipőtől kezdve. Persze, az otthonom környékén száraz, napos idő volt, nyoma sem volt esőzésnek, ezért elég nehéz lett volna bárkinek is megmagyaráznom, miért tudom a cipőmből, zoknimból és a nadrágszáramból a vizet csavarni. Már ha megkérdezte volna egyébként valaki.

A reggeli párás idő külön bónusz a futáshoz vagy bármilyen mozgáshoz. A szobai hőmérséklet- és páratartalommérő kis műszer pár napja szorgalmasan villogtatja a piros lámpácskáját: valamit csinálj, mert durván párás a szobában a levegő. 60 % felett szokott lenni. Ma reggel 69 %-ot láttam. Nekem ez felüdülés a téli, mínuszokban összehozott 20 %-hoz képest, amikor éjjel konstansan dugult az orrom, viszketősre száradt a bőröm.

Reggel azért osztottam-szoroztam, hogy akarok-e én bent edzeni és duplán izzadni, vagy kihagyom az erősítést. Aztán eszembe jutott, hogy előveszem a TRX-et, hiszen akkor szoktam használni, amikor nem akarom nagyon meglihegtetni vagy megizzasztani magamat. Lenyomtam egy jó kis edzést, de még így is folyogatott rólam a víz.

Ugyan a munka még nem fárasztó, és az elmúlt két nap különösen nyugis volt köszönhetően annak, hogy egyes országokban ünnepnap volt tegnap, mégis várom a hétvégét. Nyugalomra, lábfelrakásra és semmitevésre vágyok.

Hétközben általában még szoktak terveim lenni a hétvégére (a futáson, a takarításon és a mosáson kívül), aztán ahogy péntek este vagy szombat reggel lesz, – hipp-hopp! – motiválatlan leszek bármihez is. Nem úgy a sorozat-, a film- vagy a kerékpárversenynézéshez. A kis nagyikockákat is horgolgatom, hogy egyszer csak legyen annyi, hogy kijöjjön belőlük egy normál méretű takaró.

A húzódzkodást most egy kicsit hanyagolom. Esténként ritkán jut eszembe, pedig elég gyakran elhaladok a rúd alatt lévén, hogy a szobám ajtajába lett felszerelve. De továbbra is erősítek karra, vállra, hátra, így talán sokat nem esek vissza. No, majd…

Dolgozok, azaz dolgozgatok. Mindig van feladat, mindig van, mit csináljak. Már a rendelésekkel is foglalkozok.

A múlt hét rövid volt, és gyorsan elrepült.

Ami a lényeg, hogy még továbbra is jól érzem itt magamat, és a munka is remek lesz. Sok minden a feladatom, de éppen ezért nem lesz unalmas. Van elvárás, de mindent is megkapok ahhoz, hogy jól és sikeresen végezzem a munkámat. A kollégák érdeke is, ezért segítenek is, ahol tudnak.

Futás: nos, úgy döntöttem, ez éven nem a születésnapomon, vagy közvetlen környékén fogom lefutni az éveim számát. Még csak-csak megcsinálom a rövidebb edzéseket, de a vasárnapi hosszabb futásaim mostanában kudarcosabbak. Valahol február-március környékén vesztettem el a fonalat, amikor még úgy volt, hogy áprilisban félmaratont fogok futni versenyen, és erre készített fel az edző. Mivel már nem regenerálódok olyan gyorsan, hogy elbírjak heti két intervallumos edzést magas pulzussal, plusz még egy hosszúfutást, ezért akkor tájt jött elő a fáradtság, amiből már úgy tűnt, kijöttem három héttel ezelőtt, viszont újra rendszeresen korán kezdtem kelni hétközben, illetve a vonatos mizéria miatti éjszakázás is betett. Úgy néz ki, újra visszaesetem a krónikus fáradtságba. Mivel most a legfontosabb a munkahelyen való helyt állás, nincs erőm koncentrálni még az 51 km-re való készülésre is.

Egy szóval, elhalasztottam a “nagy eseményt” augusztus végére. Nem tudom, addig mi minden fog történni, de talán beszokok a munkahelyi dolgokba, és lesz türelmem másra is.

Talán fogyok is majd. Bár eddig minden ilyen kijelentésem után inkább felszedtem 1-2 kilót pluszba. Ugyan még nem gurulok, és tudom, más ezzel az alakkal, testtel simán kiegyezne, de én bele szeretnék férni a tavalyi ruháimba, amik már régen nem olyan méretek, amiket akár 5-10 éve hordtam. Fogjam a nyuszira?! Vagy a változókorra?!

Piszkál a dolog. Mert edzek, rendszeresen. Oké, a kaja terén egy kicsit elengedtem magamat az utóbbi egy évben, de már tényleg unom, hogy folyton megvonjak magamtól finomságokat, mert akkor hízok. S őszintén szólva, volt, hogy hetekig megtettem ezt, még sem távozott egy deka sem. Akkor meg minek?!

Úgyhogy küzdök az “el akarom magamat így fogadni” és a “le akarok fogyni” megoldások közötti választással. Aztán ott lyukadok ki: tudtommal egészséges vagyok, és végülis ez a lényeg.

A múlt hét további része nyugodtan, és különösebb extra esemény nélkül telt.

Péntek délután már úgy buszoztam haza, hogy csak pihenésre vágytam, de még nem ért véget a napom. Egy régi ismerős jött hozzám oldásra. Azonban tudtam jól, hogy bármennyire is fáradtnak érzem magamat, a másikra való figyelés, a vele való foglalkozás kikapcsol, szinte feltölt. Hiszen olyasmivel foglalkozom, amit szeretek csinálni. És így is történt. Ennek ellenére, mikor nyolc óra tájban elbúcsúztam tőle, örültem, hogy végre feltehettem a lábaimat (leginkább erre vágytam).

A szombatom a szokottaknak megfelelően zajlott. Majd’ 10 órás, nyugodt alvás után hagytam bőven időt a kávézásra, a felébredésre, a nap folytatására való felkészülésre. Aztán elautóztam a Naplás-tó feletti kiserdőbe, hogy az az napra betervezett másfél órás futást ott körözve tegyem meg. Normál esetben már a futásom része lett volna az oda- és visszavezető út, viszont muszáj volt bevásárolnom is, és nem akartam húzni az időt azzal, hogy először még lezuhanyzok otthon. Illetve annyira motiválatlannak éreztem magamat a futáshoz, hogy ez is egy csábítás volt. Még így is folyton abba akartam hagyni a futást. Pedig erdőben voltam, nem volt még elviselhetetlenül meleg, és a lábaim is elég jó erőben voltak.

Egy óra is eltelt, mire némi lelkesedést éreztem magamban. Talán azért, mert egy nyuszkóval találkoztam, aki miután meglátott, sarkon fordult, és pillanatok alatt elügetett.

A bolt után gyorsan megfőztem az ebédemet, néztem egy kis Girot, majd kettőkor elindultam a színházba Macskákat nézni. Némi várakozás volt bennem, de leginkább kíváncsiság. És – to tell you the truth – már az első felvonás alatt megjelent bennem a csalódottság (valószínűleg a mellettem ülő idősebb párban is, mert már az előadás alatt éreztem ezt, illetve a szünet után nem is ültek vissza a helyükre). Nem hiszem, hogy az előadók hibája volt, hanem inkább abból ered a csalódásom, hogy mást vártam. Azt hittem, hogy egy kerek történetről szól a musical, s nem egy-egy macska bemutatásáról. A második felvonásban némi sztori is bekúszik, de, ahogy utólag olvasom, végülis megzenésített versekből áll. Romhányi József igazán színvonalasan fordította magyarra őket.

Mégis békésen, lelkileg feltöltve ballagtam a metróhoz. Szépet láttam és hallgattam. Kulturálódtam.

Vasárnapra két és félórás futóedzésem volt tervezve. Mivel megígértem az edzőmnek, hogy ezt mindenképpen normális terepen futom, ahol van tényleges szintemelkedés is, ezért minden motiválatlanságom ellenére bevágtam magam az autóba, és átmentem a budai oldalra. Egy régi körömre mentem, amit mindig is szívesen futottam másfél-két éve, ezzel is növeltem a futás iránti kedvemet. Ilyenkor ajánlatos nem gondolkodni, csak cselekedni.

Tényleg igyekeztem szeretni az egészet, de annyira erőtlennek éreztem magamat (talán a menzesz is tett erről), hogy végig csak azt a szöveget fogalmazgattam magamban, amiben az edzőmnek arról “sírok”, mennyire sz@rkupac voltam erőnlétileg. Ezen állapotomat tapasztalva erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy pár hét múlva én 51 km-t fussak terepen.

Egy 15 perces pihenőt kaptam bő másfél óra után, ugyanis belefutottam az egyik futóedzőnőbe – mindkettőnk meglepetésére – az edzőcsapatból, ahol az én edzőm is van. A csacsogásunk után nem túl lelkesen, de tovább indultam, hogy a maradék 50 percben még másszak két dombocskát.

Becsületesen befejeztem az edzésemet, és közel elégedetten bontottam ki a hűtött alkoholmentes sörömet. A benne levő szénhidrátért megdolgoztam, még akkor is, ha közben nyűglődtem.

Otthon azért egy kicsit meglepődtem a feltöltött edzést megnézve. A stravan láttam, hogy két szegmensen is a legjobbamat, egy harmadikon pedig a második legjobbamat kocogtam meg. Egyből másként láttam, látom magamat. Azért mégis csak fejlődtem valamit, még úgy is, hogy leginkább síkon futok, és több lett a súlyom is.

A vasárnap délután részét Giro nézéssel töltöttem, illetve pihentem, pihentem és pihentem.

Jól jött a hétfői bónusz nap. Egy reggeli egy órás súlyzós edzés után jöhetett a takarítás, mosógép indítása kétszer is. Délután még főzést is megejtettem, mert kellett a kaja a heti ebédhez. Egyébként pedig próbáltam valami szórakoztató filmet nézni. Nagyon ilyet nem találtam, végül a Grace klinika előtt kötöttem ki. Rájöttem, nézhető. Patrick Dempsey is. 19 évadja van, szóval van, mit néznem.

A kedd a heti hétfő. A munkahely még mindig szimpatikus, bár még nem csinálom a tényleges munkámat, csak a kiegészítő, mellékes feladatokat. De legalább hasznosnak érzem magamat, és már ott tartok, hogy el is felejtettem a sikertelenség érzését.

Mondtam már, hogy kaptam egy iPhone-t munkatelefonnak?! Úgyhogy már két mobilos lettem. Menő csaj vagyok. (Ha-ha-ha!)