Ébredés előtt az álmomban egy trapéznadrágot próbáltam lerajzolni, amivel elmagyarázhatom, milyen nadrágról is lenne szó. A konkrét történet már nincs meg, de bennem maradt annak az igyekezetnek az érzése, amellyel a magyarázó rajzot akartam megalkotni. Ugyan nem tudom, miért nem ment a rajzolás, hiszen alapvetően meg van a kézügyességem hozzá, és egy trapéznadrág leképezése nem oly nagy dolog. Szerintem.

Úgy ébredtem, hogy ne, már! – még aludnék. 10-15 percbe tellett, mire már tisztult a kép. Örülök, hogy hosszú hétvége lesz, így 3 éjszakám lesz aludni. Szerencsére, előrelátóan, a holnapi színházjegyet is úgy vettem pár hónapja, hogy a délutáni előadásra szóljon, és már bőven hazaérjek lefekvési időre. Ja, a Macskákat nézem meg.

… az előző bejegyzés folytatása!

Ott fejeztem be, hogy remélem, elfogadható időben érek majd haza, és tudok egy rendesebb mennyiséget aludni, stb, stb.

No, egy darabig valóban hasított a vonat Budapest irányába. Egy félórája ültem a vonaton, s úgy gondoltam, itt az idő a WC-re menésnek, ha már eddig őrizgettem a fáradt folyadékot. Még elszórakoztam az “automatikusan” nyíló ajtóval, ami a vagon előterébe vezetett (nem akart nyílni magától), majd csak sikerült elintéznem a folyó ügyeimet. Kilépve az WC-ből érzékeltem, hogy már áll a vonat. Akkor még ezt nem tartottam különösnek. Végül ebből a megállásból egy másfél órás veszteglés lett Götzendorfban. Mint kiderült, a vonal egyik szakaszán az extrém időjárás miatt műszaki probléma akadt. A kalauz időközönként informált minket németül és angolul, hogy még mindig fennáll a probléma, s egyelőre nem megyünk tovább. A MÁV honlapja már azt is közölte, hogy az osztrák oldalon két település között vált járhatatlanná a vasúti sín.

Mi, az utasok, viszonylat nyugodtan üldögéltünk, vártunk, abban a tudatban, hogy ezzel a vonattal fogunk valamikor tovább utazni. Ez 8 óra körül módosult. Leszállítottak minket, hogy majd autóbuszok jönnek értünk, és visznek a határra.

A kis állomáson, ahol csak a fű, bokor és fa nőtt este ilyen tájt – meg néhány taxis utas reményében -, a reménykedő utasok toporogtak csomagjaikkal, és próbáltak egymástól, külső személyektől, MÁV-tól, OBB-től, innen-onnan információhoz jutni, mi is lesz velük, velünk, merre és hogyan tovább, hiszen egy darab busz sem akart megérkezni. Már negyed 11 volt, mikor azzal jött egy talpraesett fiatalember (valahonnan megtudta), hogy nemsokára érkezik egy vonat, ami elvisz minket egy következő állomásra, ahol várnak a buszok. Így is volt. Feltódultunk a vonatra, majd leözönlöttünk a következő állomáson, és iparkodunk ki. Fel a buszokra, majd Parndorfban leszálltunk. Ott megint kaptunk valakitől az infót, hogy a kettes vágányon vár egy vonat (mint később kiderült már egy órája egy másik megállított vonat utasaival), ami elvisz minket a határra. Ugyan Győr volt rá kiírva, de végül Hegyeshalom lett a végcélja. Ide érve jött egy újabb infó, hogy nemsokára indul egy railjet, ami elvisz minket Budapestre. Tódulás kifele, tódulás felfele arra a bizonyos vonatra.

Már majdnem nyugodtak voltunk. De az elmúlt órák tapasztalatai alapján úgy voltunk vele: nyugtával dicsérjük majd a napot. Majd akkor iszunk a medve bőrére, ha már otthon az ágyban fekszünk pizsiben, hálóingben a kismacival a hónunk alatt.

Nem tudom, hogy menetrendszerinti járat volt-e, de a kalauzok tojtak arra, hogy a vonaton nagy részben egy viharvert utastársaság ül, minden féle viszontagsággal a háta mögött, és a tagjainak ugyan van vonatjegye Budapestig, de már senkit sem érdekel, milyen vonaton és hol ül, csak jusson már haza. A vasutasok ügyet csináltak abból, hogy az első osztályon nem ülhet másodosztályra szóló jeggyel rendelkező ember, illetve ha nem railjetes a jegye, bár Bécsből utazik Budapestre, fizessem meg a két féle jegyár közötti különbséget. WTF??? Minimum egy pohár pezsgőt kellett volna felszolgálniuk a sok kellemetlenség elviselésének ellensúlyozására.

Végül megérkeztünk a Keletibe. A kisebbik gyermekemnek így csak oda kellett kijönnie elém autóval (megkértem szépen), s nem Götzendorfba, mert eleinte ez a verzió is felmerült. Még egy házaspárt leszállítottunk a 18. kerületbe, aztán mi is hazatértünk. Végre, miután egy-két dolgot elrendeztem otthon, vízszintesbe kerülhettem, és egy 5-10 perces lábfelpolcolás után jöhetett az alvás.

Szerencsére még este 10 órakor az új főnököm küldött egy sms-t, hogy elfelejtette mondani, elég később bemennem az irodába, pihenjem ki magamat. És akkor még nem is tudta, milyen kálvárián mentem keresztül hazafelé! Ugyan megírtam válasz sms-ben, de mint ma reggel megtudtam, ezt ő nem kapta meg. Az új, céges iPhone beállítási hibája okán lehetett ez vajon?!

Szóval, ma reggel nem siettettem az ébredést, de már félnyolckor kukorékoltam, és főztem le a kávét a napkezdéshez.

Úgyhogy mára kútba dobtam a sportolást, örülök, ha esetleg egy rövid sétára futja.

A munkahelyen is csöndes napom lett, még nem kellett nagyon bonyolult, odakoncetrálós dolgot csinálnom. Lassan pedig indulok is haza – busszal.

Mentálisan megterhelő. Mégis maradnék. Szimpatikus, kedves osztrák (vagy született szerb és szlovák) kolléganők okítottak. Angolul.

Fura, hogy ahelyett hogy javult volna mára az angolom, délutánra eljutottam odáig, hogy egyszerű szavak nem jutottak eszembe. Viccesen azt mondtam: már a nevetet sem tudom elmondani angolul.

Már a vonaton ülök, pár perce indult el Bécsből. Úgy hasít a railjet a síneken, mintha jégen siklana, vagy puha felhőkön úszna.

Holnap újra a magyar irodában kezdek reggel nyolc órakor. Még előtte jó lenne futni. 50 perces könnyed edzésem van kiírva. Ha nem túl későn érek haza, és sikerül egy elfogadtató mennyiséget aludni hajnal 4-ig, megyek majd futni. Azért is.

Most fáradt vagyok. Az biztos.

Eddig pozitív tapasztalatom van az új munkahelyet illetően. A főnököm és – egyelőre – három kollégám kedves, szimpatikus, és örülnek, hogy végre sikerült egy embert felvenni a 3 hónapja üres pozícióba. És még keresnek egy embert, aki a másik üres helyet fogja betölteni.

A főnöknőm elmondása szerint nem egyszerű a dolog, mivel bár van bőven beadott pályázat, viszont valami mindig hiányzik. Leginkább az angol nyelv tudása. Papíron elvileg van, de már gyakorlatban még az alap kérdés megválaszolása sem megy: How are you? (Az álláshirdetésben viszont elvárásként jelenik meg a min. középfok.)

Tudom, vannak emberek, akiknek dupla-tripla erőfeszítésbe telik legalább egy alapfok összehozása (bár ha Anyu 50 évesen összehozta az angol alapfokot, akkor másoknak is mehet fiatalabb korban.), de azért manapság lehetőségben bővelkedik a világ, ami a nyelvtanulást illeti: interneten bármilyen nyelven találsz olvasnivalót, videót, s akár nyelvtanfolyamot; a streaming szolgáltatók többféle nyelven kínálják a filmjeiket, sorozataikat, felirattal vagy anélkül. Anno egy-egy papír újság, magazin, ami angol nyelvű volt, beszerezése nehéz volt, különösen vidéken, és ha hozzájutottam egy ilyenhez, féltve őriztem évekig, még akkor is, ha csak egy vagy két cikket olvastam el végül belőle. Az, hogy angol nyelven hallgassak rádiót vagy nézzek tévét, hát arra ’90-es évekig kellett várnom. És sajnos, a nyelvórák nem éppen beszédközpontúak voltak. Így nem meglepő, hogy a mai napig ez a gyenge pontom, ami a nyelvtudásomat illeti.

Szóval, már erősen folyamatban van a betanításom. Ezt a célt szolgálja majd az a két nap is, amit a bécsi irodában fogok tölteni holnap és holnapután. Úgyhogy hajnalban pattanok a bécsi vonatra, hogy egy értelmes időben odaérjek, és legyen annyi hasznos óra az irodában, ami alatt sok-sok infót átadjanak nekem, mielőtt kedden este hazautazok.

Remélem, jövő év ilyen tájt azt fogom írni: hálás vagyok azért, hogy anno kiutált a volt kolléganő az előző munkalyemről.

Sosem az önbizalmam volt a legerősebb vonásom, de azért bizonyos területeken sikerült feltornáznom olykor egy elfogadható szintre.

Lassan három éve úgy hagytam el az akkori munkahelyemet, hogy azt éreztem, okos, értelmes, ügyes vagyok, bármit meg tudok csinálni, különösen akkor, ha elmondják, mi a feladat.

Már korábbi bejegyzésemben is felhoztam, azt hiszem (most nem olvasok vissza), hogy az elmúlt szűk három év sikertelenségei eljuttattak oda, hogy kételkedek magamban: egyáltalán érek-e valamit, tudok-e bármit is.

Önbizalmam erősítésére felidézem azokat a helyzeteket, mikor új pozícióba kerültem, és végül mindig megálltam a helyemet. Arra nem emlékszem, hogy görcsöltem-e azon, meg tudom-e csinálni azokat a feladatokat. Csak csináltam, amit kellett.

Egy biztos: igyekszem tanulni az elmúlt hónapok, évek hibáiból. Proaktívabbnak kell lennem, és kérdezni, kommunikálni a munkámmal kapcsolatosan.

Hát, lássuk az első munkanapomat itt, az új helyen!

Amint holnap aláírom a munkaszerződést, akkor elmondhatom, hogy 4 munkanap leforgása alatt szereztem magamnak munkát.

Nem kellenek ide HR-esek, akik túltekerik a toborzás-kiválasztás folyamatát. Nyilván az alaposságnak megvan az értelme és a helyénvalósága, de ha túl sok lépcső van és forduló egy olyan pozícióra, ami csak egy kulimunka, hát, csak megszivatják vele az embert, és magukat állítják be nagyon fontosnak.

S még mindig tartom azt, hogy köcsögség a nem visszajelzés.

Múlt pénteken legalább a többfordulós kiválaszásos cég (egy hét késéssel) visszajelzett egy nemet. Én meg visszaírtam, hogy köszönöm az emailjüket, és azt is, hogy közben lett egy másik cégnél nekem való munka.

Örülök, és egyelőre rózsaszínben látom az új munkahelyemet, de persze be vagyok tojva, mennyire fog menni a betanulás: lesz-e, aki betanít, és elmondja a dolgokat, ugyanis ebben a pozícióban perpill nincs senki a budapesti irodában. Az egyik külföldi társirodában végzik átmenetileg ezt a melót, ergo oda kell majd utaznom átvenni a feladatokat. Szóval, nem egy tingli-tangli, ide rakom, oda teszem, jól elvagyok időszak következik. Gatyamadzag felkötendő! Úgy tűnik, a proaktivitást nem úszom meg, bár nagyon szerettem volna.

Belinkelek egy fotót a telex.hu-ról, mert másként nem megy egy ideje ide a blogba a fénykép beillesztés (php frissítésre lenne szükség hozzá). Nekem ez a szerdai esemény leirata: FOTÓ

Nem mentem ki a tüntetésre, ami végül a Várban eszkalálódott és fejeződött be. Csak csütörtök reggel olvastam arról, mi történt.

Összeszorúló torokkal és elkeseredve néztem a telex által készített videót, hogyan bántják, fújják le könnygázzal a diákokat, akik csak tinédzserként hősködtek, tiltakoztak, eresztették ki a hangjukat. Legnagyobb bűnük az, hogy kiálltak a tanáraik mellett, a saját és az utánuk felnövő gyerekek jövője mellett, és becsatlakoztak kordont bontani. Nem gyújtogattak, nem randalíroztak, nem dobáltak téglákat, nem támadtak a rendőrökre. Csak kinyilvánították nem tetszésüket a fennálló rend ellen. Orbán megkapja a döbrögi, kisgombóc és egyéb becenév mellett a könnygázzal gyereket lefújató jelzőt is.

Dühös vagyok, mert én nem csinálok semmit: nem merek kimenni tiltakozni, nem merek megszólalni, véleményt nyilvánítani nyilvánosan (akár közösségi oldalakon sem), mert nem tudhatom, kinek vagyok szálka a szemében, és “döf hátba” egy feljelentéssel, besúgással. Már megtapasztaltam két hónapja, milyen az, amikor kirúgatják az embert, mert valamiért nem vagyok szimpatikus a másiknak. Ugyan itt nem a világnézetem, a kormányellenességem volt a főbűn, de az ismerettségi körömben megtörtént ilyenért való menesztés, majd nagyon nehezen kapott munkát az illető. Mert nem fogta be a száját, hanem őszintén és kritikusan megnyilvánult itt is, ott is.

Lehet, hogy még nem jön értünk a fekete autó, de már vernek gumibottal, lefújnak könnygázzal, bevisznek a rendőrőrsre ok nélkül – gyerekeket. Keresztényi jóindulatból. Mert Orbán fél. Nagyon fél. Egyetlen szerencséje van, hogy birkák vagyunk, és tesz is a propaganda útján, hogy azok is maradjunk. Akik meg nem azok, azon emberek kordában tartására törvényt hozat egyik napról a másikra, ilyen-olyan módon megfélemlítetti őket, vagy lefújjatja őket könnygázzal.

Szomorú vagyok. És tehetetlennek érzem magamat. Olykor homokba dugom a fejemet (nem olvasok híreket, nem hallgatom a podcastokat, klubrádiót), hogy visszanyerjek egy kis bizodalmat a világban, az emberekben. Igyekszem nem belegondolni komolyan abba, hogy milyen országban élek. Mert amikor megteszem, akkor csak döbbentem pislogok ki a fejemből: ez hogyan történhet meg?! Abszurdisztán valóban létezik.

És itt hoznék be egy sorozatot, amit a Disney +-on nézek. 6 évados sorozat tűzoltókról: 19-es körzet. A 3. évad folyamán a sorozat történeti vonalában is megjelenik a Covid, majd a 4. évadban előtérbe kerül a színes bőrűek helyzete az Államokban. Nem tudom, mi volt előbb a tyúk vagy a tojás, de a sorozat komolyan feldolgozza a George Floyd meggyilkolását, azt, hogyan élik meg az egyes szereplők. Mindez rávilágít, hogy a 21. században még mindig olyan erős a rasszizmus, a “más” emberek kirekesztése, lenézése, nem elfogadása, hogy az megdöbbentő.

Nem tudom, hogy a sorozat további részei mivel foglalkoznak majd a tűzoltáson és a balesetet szenvedett emberek megmentésén kívül, de őszintén ajánlom az eddigi részeket, különösen a 4. évad részeit. Persze, vannak hibái, de ezen túllépek. Lényeg számomra, hogy elgondolkodtat, hogy én mennyire lehetek (vagyok) kirekesztő, és szembesít a másokkal szembeni kritikusságommal.

Napok óta, különösen tegnap este óta angolul beszéltem (próbálkoztam) magamban vagy hangosan. Igyekeztem megfogalmazni angolul azt, amit magyarul se nagyon tudtam.

Nem vagyok műszaki, se informatikai analfabéta, pár hete kétszer is simán és zökkenő mentesen használtam a Teamset.

Ma sikerült a második próba belépésemnél úgy letiltani a kamerát, hogy utána képtelen voltam visszakapcsolni. Hát, így kezdődött az én angol állásinterjúm. Egy nagy feketeség voltam a többieknek. Nem győztem magamat eszkuzálni. Innen szép győzni, azt hiszem.

Az ember életében dolgok hol hangsúlyt kapnak, hol eltörpülnek, jelentéktelennek látszanak. A perspektíva, a látószög változik.

Ami tegnap még a világvégének számított, mára már csak egy lepke szellentésének hat. S ami csak egy apró hiányosságnak számított az elmúlt években, az pár nap alatt egy komoly akadály lehet a továbbjutásban.

Míg tavaly tavasszal lazább állásinterjúim (1 + 2) voltak, és úgy kaptam meg a munkát, most rendesen oda kell tennem magamat. Az a legdurvább, hogy bármeddig is jutok el (akár az utolsó interjúig is) a toborzás folyamatában, a HR-esek tesznek arra, hogy visszajelezzenek nemleges válasz esetén. Tulajdonképpen arra jöjjek rá magamtól. Tudom, ez nemzetközileg általános jelenség, de azért no! Az utolsó lépcsőig nem százak jutnak el, hogy azokat nehéz legyen kiértesíteni a sikertelenségről. (Bár lehet, az elmúlt egy hétben eltünt a föld színéről az a bizonyos cég, ezért nem jelentkeztek.)

Most lesz délután egy online interjúm – angolul. Mivel az elmúlt huszonvalahány évben sokat nem beszéltem ezen a nyelven, és amúgy sem voltam soha ebben expert, rendesen be vagyok zabszemesedve. Az írás és a szövegértés (írott, hallott) megy szaknyelvtől függően, de hát most beszélnek kell majd. I will do my best but we will see….

Az utolsó reggelem a Mátrában.

Megint az történt, ahogy egy kiruccanáson (nyaralás, üdülés, hosszú hétvége) szokott lenni. Az első egy-két napon még azt éreztem, hogy végtelen időm van, messze még a hazaindulás ideje. Aztán kettőt pislogtam, és egy bőséges reggeli után (és egy kitérő két darab diós palacsintáért a mátraházi parkolóba) megyek is haza.

Most éppen a futóedzésemet kellene elkezdenem, ami másfél órás lenne. Már az útvonal is meg volt hozzá, de … De ott van egy “de”, egy előzmény.

Szóval, megérkeztem szombat koradélután. Lepakoltam a szobámba, ami korrekt. Két hibája van: nincs erkélye, nincs panorámája. Gondolom, ebbe az árba (210 ezer Ft + IFA) már nem fért bele. De nem is tudom, miért írom ezt le, hiszen egy szavam sem lehet a szoba, a szálloda ellen. Csend van, csak néha hallottam a szomszédokat. Amúgy hétközben elég kevés vendég van, de ez érthető így április végén.

Szombat este még a vacsora előtt tettem egy bő órás sétát Mátraháza irányába a közeli turistauton. Kellemes meleg volt, egy szál rövidujju is elég volt, csak az árnyékos helyeken volt szükség a pulóverre.

Vasárnap korábban reggeliztem, hogy a kaja nagyjából lentebb kerüljön, mire elindulok a 2 órás futótúrámra (edzésterv szerint). Elterveztem merre vezet az utam, le is jegyzeteltem egy kis cetlire szükség esetére. Volt szükségem rá, mivel hiába töltöttem fel az órámra a tracket, béna voltam, és nem kerestem meg a startpontot, hogy onnan vezessen az óra az útvonalon, és ezért folyamatosan visszafelé mutatott. Úgyhogy pár kilométer után ezt a funkciót le is állítottam az indított edzésrögzítésben. Megmásztam a Kékest, majd leereszkedtem. 9 km megtételénél jártam. Ekkor már éreztem, hogy a felfelétől elfáradtam, a lefelétől beálltak a combizmaim. De még volt hátra 4 km és némi szintcsökkenés. Ebből nagyjából 2 km egy viszonylag sík turistaúton vezetett, ami eleinte igen köves volt, de utána már egész kellemesen futható. Viszont rengeteg útra bedőlt fával, amit vagy mászni kellett, vagy alatta átbújni, esetleg óvatosan kikerülni. Aki már megtapasztalta, milyen fáradt lábakkal az utolsó kilométereket megtenni, az tudja, hogy ilyenkor az elindulás nehéz, aztán rááll a test a futásra. Ezt megcsinálni másfél-2 km-en vagy 10-szer, hát nem élmény, inkább még fárasztóbb. No, de ennek is vége volt egyszer, jöhetett a leereszkedés egy “siratófalon” (200 méteren esik a szint 60 métert), azaz fától fáig, ágtól ágig araszoltam lefele. Mivel nekem úgy van tériszonyom, ha felfele nézek, ezért fel nem is tekintettem, hogy merről is csorgok lefelé. Ezt a szakaszt már ismertem, hiszen múlt ősszel jártam már erre. Akkor egy kicsit vészesebb volt a lehullott avarréteg miatt, de megoldottuk az akkori futótársammal (egyik edzőnéni annál az edzőcsapatnál, ahol az én edzőm is van).

Gond nélkül leértem a domb aljára, és befejeztem a maradék 2,5 km-t. Úgy terveztem, hogy pont a palacsintázó elé érjek az edzésem végére. Vasárnap és szép idő lévén már hosszabb sor volt előtte, de hezitálás nélkül beálltam a végére. Egy félórát biztosan vártam, hogy rám kerüljön a sor. Sajnos, a nap éppen ezen időtájt bújt a felhők mögé, én meg kezdtem fázni a leizzadt pólómban. Egyetlen védelmet a futóhátizsákom adott a fújdogáló szél ellen. Ezért sem helyben ettem meg a két diós palacsintát, amit kikértem, hanem becsomagoltattam, és visszafutottam a hotelig (2 km).

Ugyan lett némi izomlázam másnapra, de szerencsére a 13 km 600 valahány méter szintemelkedéssel (és ereszkedéssel) nem ütött ki. Meg hát hétfőre nem is volt kiírva futóedzésem, így mielőtt a komolyabb eső megérkezett, túráztam egyet a környéken (10 km). Ezt a kört csináltam volna meg ma reggel… Hétfő délután leszakadt az ég, és szinte folyamatosan esett másnap délig (meg utána is valameddig). Annyi mázlim volt, hogy amikor a kedd reggeli edzésemet futottam, kezdetben még nem esett. Aztán is csak moderáltan. Kíméletes volt hozzám az eső.

Kedden koradélután volt a személyes interjúm állásügyben, amiért visszaautóztam Pestre. Hát, igyekeztem helytállni, de egyelőre gőzöm sincsen, hogyan sikerült. A héten megtudom. Én megint katasztrófának éreztem a teljesítésemet, úgyhogy tegnap délig magam alatt voltam. Az is rontott a hangulatomon, hogy éppen a kiírt edzéstervet próbáltam a helyi viszonyok között abszolválni ( lehetetlennek tűnt a köves, sáros talajon), mikor csörgött a mobilom. Az edzőm hívott a havi konzultáció miatt. Ugyan délutánt jelzett előre a TP-ben, de magának délelőttöt írt fel. Azon sértődtem meg, és lettem dühös, hogy korábban elmondtam neki, tehát elvileg tudhatta volna is, hogy itt leszek a Mátrában. Ergo hülyeség volt egy ilyen fajta edzést kiírnia ezekre a talajviszonyokra. Illetve kértem, hogy inkább 10 óra után hívjon, ha délelőtt telefonál majd, mert akkora már megcsinálom a futásomat, meg is reggelizem. Nem is bántam, hogy utána a TP-ben délutánra jelezte a hívást.

Eleve már fusztráltak a keddi interjú miatt érzettek, aztán az, hogy az edzést nem tudom megcsinálni, és erre rakódott az edző hívása. Azt éreztem, hogy béna vagyok, senki sem figyel rám, nem kellek senkinek, és .. és.. és… mindenki sz@rik rám. Úgyhogy kellemesen kidühöngtem magamat az edzésem második felében, amit a hívás után teljesen lazára vettem.

Délután egy nagyobb túrát szerettem volna csinálni. Megterveztem az útvonalat, tracket feltöltöttem az órára, és ezúttal figyelmesen a startpontról indultam. Így végig ügyesen mutatta az óra, merre kell mennem, bár a fejemben ott volt a track. A dél körüli elindulás után nem sokkal érkezett az edző második hívása. Mivel nem vagyok haragtartó, a dühöm addigra már elpárolgott, így nálam megnyílt a beszéd-csap. Szegényt nem engedtem szóhoz jutni. Csak néha. Szóval, vidáman elmeséltem az elmúlt napok futókalandjaimat, illetve megbeszéltük, amit meg kellett.

A túrámmal szépen haladtam. Az utak járhatóak voltak, kivéve a zölt keresztet, amin végig egy csermely futott, így hol a jobb, hol a bal szélen haladtam, de az úton csak akkor tudtam volna, ha vállalom a cipőmbe bőven befolyó vizet. A fáradtságot az utam felénél kezdtem érezni. És akkor még nem is sejtettem, hogy hátra van egy jó másfél kilométer konstans felfele vezető út Mátraházáig 210 m szintemelkedéssel. Na, ezt a szakaszt mászva kezdtem el szidni azt a valakit, aki kitalálta ezt a túrát…. No, de elérkezett az emelkedő teteje, ahonnan még 2,5 km vezetett az út a hotelig. Egy 3 dl zéró kólával próbáltam életet lehelni a lábaimba, hátha a koffein ad némi “erőt”, mert hát őszintén szólva itt már valóban fáradt voltam, s minél hamarabb be akartam érni (mint egy hosszú versenyen a célba). Olykor még kocogásra is vetemedtem, ami ugyanúgy fájt az emelekedőn és lejtőn.

Jólesett a zuhany, majd a vacsoráig feküdtem, és az aktuális sorozatot néztem.

Pihentem, pihentem és pihentem. De az éjszakám annyira nem volt regeneráló, hogy el tudjak indulni ma reggel egy másfél órás terepfutásra. Kis összetörtséget éreztem, nem fáradtságot. A motiválatlanságomat tovább növelte a 0 C fok körüli hőmérséklet. Már a hócipellőm telcsi van a hideggel… Inkább blogot írtam, illetve megreggeliztem helyette. Ha hazaérve érzem magamban a motivációt, akkor még ma délután lefutom a kiírt edzést. Vagy nem.

A magam alatt levéshez még annyit írnék: eddigi életemben mindig kívülről vártam a pozitív megerősítést. Mivel Anyu, aki tulajdonképpen a nevelésemben számított (bár Apu is sokat foglalkozott velünk gyerekkorunkban, de kamaszkorom elején 3 évet hiányzott külföldi munka miatt, ezért ott elvesztettem vele a kapcsolatot), alig vagy soha nem dicsért. Ha kaptam tőle valamit a gondoskodás és az ellátás mellett, az a rejtett vagy nyílt kritizálás volt. A mai napig. Így az önbizalmam, a magamban való hit, ha valamikor volt is, a béka sejhaja alá került évekre. Néha ki sikerül onnan jönnöm. Néha.

Ezzel az elmúlt két-három évvel, a munkahelyi sikertelenségekkel, csalódásokkal erősen megrengett az amúgy sem biztos alapokon álló önmagamban való hitem. Tákolgatom, tákolgatom, de még mindig kívülről várom a megerősítést. Vagy azon már az sem nagyon segít?! Egy hónap után felhívott az a volt férfikollégám, akivel egy időben kerültem a volt munkahelyemre. Nagyon jólesett a hívása, örültem, hogy érdeklődik felőlem (ő egyedül), és bár biztatott, és mondta a pozitív jelzőket rám, még sem tudtam elhinni neki. Azt hiszem, ez itt a vég: még a külső megerősítés se ér semmit.

Persze tudom: Isten is akkor hisz bennem, ha először én hiszek magamban. Úgyhogy a lecke – még mindig – fel van adva.

Szeretek itthon lenni. Ugyan néha azt érzem, hogy a semmibe mennek a napjaim, különösen, ha egy nap úgy alakul, hogy csak edzek, illetve egy-két apró teendőt csinálok. Ezeken a napokon van némi lelkiismeret furdalásom…. De pont azért is jó lenne minél hamarabb munkába állnom, hogy ne kényelmesedjek el túlságosan, amire őszintén szólva hajlamos vagyok.

Már eljutottam odáig, hogy kezdek hálás lenni, amiért felmondtak nekem. Ugyanis már inkább örülök, kilöktek abból a helyzetből, amiben nem szerettem lenni, így új lappal indulhatok valahol máshol.

Jövő hét kedden megyek egy személyes interjúra ahhoz a céghez, ahonnan először jeleztek vissza, és már volt egy online elbeszélgetésem is. Bár múlt hétre ígérték a visszajelzést, e hét kedden jött a telefonhívás, hogy szeretnének velem (is) szemtől szemben találkozni. Hát, izgalmas lesz, mivel most szombaton, azaz holnap délután megyek a Mátrába az előrehozott nyaralásomra. Öt éjszaka egy négy csillagos hotelban. Erdő körben, mindehol. Mert megérdemlem. Innen fogok visszaautózni, hogy meggyőzzem az interjúztatókat a megfelelőségemről, aztán igyekszek is vissza.

A többi jelentkezésem terén csend van. Még annál a kettőnél is, ahonnan egy teszt és egy előbeszélgetés erejéig visszajeleztek.

Hogy bírom lelkileg?! Az edzések (futás és erősítés) biztosan sokat számítanak. Legalább ott vannak sikerélményeim. Például a futásban gyorsultam. Annak ellenére, hogy egy dekát sem fogytam (sőt!). Viszont úgy tűnik, jót tettek az edző által jogosan “erőltetett” magas pulzusos intervallumos részek heti két edzésen. Most, hogy már nem megyek a félmaratonos versenyre, így lebeszéltem arról, hogy a kedd mellett szombaton is legyen még ilyen edzés. Észrevettem, hogy annyi erőt kivesz belőlem, hogy a vasárnapi hosszú edzéseimet nem bírom normálisan megcsinálni. Valószínűleg nehezebben regenerálódom már, vagy nem tudom. S mivel csak a szülinapi 51 km-re készülök (amit a kedvemre csinálok), inkább fontos, hogy a távot és az emelkedőket bírjam, minthogy milyen gyors vagyok a terepen.

Az erőnléti edzéseimen pedig előtérbe helyeztem a valódi súlyokkal való edzést. Eddig sem 1-2 kg-os súlyzókkal pepecseltem, de most már nem kímélem magamat (a lábaimat). Mondjuk, nem tudom, mi lesz, ha már kevés lesz a guggoláshoz az 5 kg-os mellény, plusz két kézben tartva egy-egy 18 kg súly (most saccolok, hogy mennyi kis tárcsát tudok rápakolni egy egykezes rúdra). Oké, ez nem holnap lesz. Ennyire még nem vagyok karban erős. Szóval, igyekszem megdolgoztatni magamat. Nem félek az izmoktól, a szélesebb vállaktól, látható bicepsztől. Nekem kimondottan tetszik. És a B oldalra érve még fontosabb az izomépítés, -megtartás, mint fiatalabb korban.

Úgyhogy hajrá nekem!