Újabb hét telt el.

Annyira megszoktam, hogy az évi kb. 30 nap szabadságon kívül mindig dolgoztam az elmúlt 19-20 évben, hogy most emlékeztetnem kell magamat arra, másnap nem megyek dolgozni. Egyelőre még nincs hova.

Ezen a héten már visszatértem a korán kelős, lehetőleg korán fekvős rutinomhoz, hogy ne érjen sokként a 4 órás kelés, ha majd újra munkába állok.

A héten három helyre is beadtam a jelenkezésemet. Minden új helyre az adott cégre, állásra formázom a motivációs levelet, frissítem az önéletrajzomat az aktuális dátummal.

Eddig három helyről jeleztek vissza. Egyről már írtam, s ugye ott egy online interjú is volt. Most péntekre ígérték, hogy visszaszólnak, tovább mehetek-e az interjúztatásban vagy sem. Hát, nem csörgött a telefonom ez ügyben, se emailt nem kaptam erről tőlük. Hm.

Viszont csütörtökön délelőtt a másik visszajelző cégtől kaptam egy emailt, amiben egy tesztekhez vezető link volt. 4 darab tesztet kellett kitöltenem. Kettőt a magam ritmusában, kettőt pedig időre. A legelső tesztre volt időm, viszont, ha jól emlékszem, 80 db feladat volt benne. A második már IQ teszt volt, és 30 percem volt rá. Ez iszonyat megizzasztott. Az első feladattól kezdve nyomtam, és talán csak 1-2 esetében pazaroltam időt a gondolkodásra. Aztán láttam, hogy már 14 perc eltelt, és én még a felénél sem járok. No, innen kezdve tényleg pörögtem. Ha gondolkodós feladat volt, kihagytam, és mentem tovább. Végére értem, és még maradt 1-2 percem, hogy az adott oldalon kihagyott feladatokat újra megnézzem. Aztán le is telt a 30 perc. A harmadig tesztben az előző munkámról (munkáimról) kérdeztek kicsit fura megközelítéssel. Hát, igyekeztem jól értelmezni azt. Az utolsó egy rövid teszt volt, de az is időre ment, ha jól rémlik. Azt is pörögtetnem kellett, de szerintem jól megcsináltam.

Miután befejeztem a “tesztezést”, úgy éreztem magamat, mintha az agyam kisült volna. Tulajdonképpen nagyjából 2 órán keresztül folyamatosan csináltam a feladatokat, konstans koncentrálással. Ugyan nem volt kötelező így végig menni a teszteken, de én ezt választottam.

Utólag belegondolva, nem is értem, hogyan lehet 30 perc alatt normálisan kitölteni azt az IQ tesztet. Ha valakinek sikerül tökéletesen, az biztosan zseni (matekból tutira). Én egyébként sem vagyok az, matekból meg végképp nem.

Azt hiszem, hogy majd én is megnézhetem az eredményt. Remélem, lesz lehetőségem majd egy személyes interjúra is. Ez egy jó feladatkör lenne nekem, és a cég sincs messze.

Viszont hétfőn délelőtt lesz egy előzetes online interjúm egy harmadik cégnél. (Meg áramszünet is az idő alatt, szóval úgy kell készülnöm…)

Mondanám, hogy “ó, de jó lenne, ha felvennének ehhez vagy ahhoz a céghez!”, de őszintén megvallva nem merek már ilyen kijelentést tenni. A volt munkahelyemre is örömmel mentem, mert tényleg minden klassznak tűnt. És maga a cég rendben is van. Viszont sajnos a próbaidő alatt nem derült ki számomra, hogy van ez a kolléganő, akivel lehetetlenség normálisan együtt dolgozni. Meg hát maradni is akartam. Mert én ilyen hülye kitartó vagyok, még akkor is, ha sz@rul érzem magamat. Mindig bízom abban, hogy jobb lesz, valami történik, amitől megváltoznak a dolgok, és megjavulnak. Egy hülye csodaváró vagyok. Ez egyszer viszont az orromra koppintott az élet: ha magadtól nem mégy innen el, akkor majd én teszek róla, hogy lekerülj ebből a sehova se vezető útról.

Szóval nem merek már semire sem, sehova sem vágyni. Inkább cselekszem, és bízom abban, hogy ahova felvesznek, az jó lesz nekem. S tanulva az elmúlt 2-3 évből, tényleg oda fogom tenni magamat, hogy megálljam a helyemet.

Remélem, megtanultam a leckét: mindig annak örüljek, azzal legyek elégedett, ami van. A panaszkodást, kritizálást hagyjam el – örökre. Még gondolatban is.

Múlt csütörtökön fél 12-kor kezdődött az online állásinterjúm azzal a céggel, aki egyáltalán eddig szóbaállt velem. Két feladat teljesítése után volt az interjú. Készültem rá, tényleg. 3/4 órás volt, és befejeztével úgy éreztem, hogy katasztrófa voltam. Egy értelmes mondatot nem tudtam végig mondani. Soha nem voltam a kimondott szavak, mondatok mestere, mindig “makogtam”. Bár a passzív szókincsem bő az olvasásoknak, tanulmányaimnak köszönhetően, de képtelen vagyok aktivizálni, amikor szükségem lenne a megfelelő szavakra. Nincs bennem félsz, amikor meg kell szólalnom, akár egy nagyobb közönség előtt, de kifejezni magamat …. hát, az nem igazán megy. Csak arról tudok beszélni, amit tudok. A mellébeszélés, a semmiről dumálás nem az én skillem. Sose volt.

Szóval, csütörtök déltől magam alatt vagyok. Akkor végre bekapcsolt az önsajnálat, a düh megélése a kialakult helyzetem miatt. Ugyan nem kerültem lelkileg teljesen padlóra, de most abban a szakaszban vagyok, hogy sajnálom magamat, és ha nagyon belelendülnék, szavakkal egy kanál vízben meg tudnám fojtani a “bizonyos” kolléganőt, valamint a volt főnökömet. Az előbbit nem kell részleteznem, miért, az utóbbit pedig a gyávasága és gerinctelensége miatt.

Egyébként meg élvezem az itthonlétet, bár talán túl nagyon bezárkózok a kis buborékomba… Tulajdonképpen nem találkozok és nem beszélek senkivel napokig. Elmegyek futni, boltba, elintézek online ezt-azt. És jól elvagyok.

Egy kis kitörés volt ebből a burokból a múlt szombati színházi előadás. Az Őrült nők ketrecét néztem meg az Átriumban. Még a kilencvenes évek végén láttam a filmet (Madárfészek), úgyhogy nagyjából tudtam a történetet. Mivel erre a darabra is igen nehéz jegyet venni (és amúgy nem is olcsó), ergo nagyon felkapott, meg akartam nézni. Hát, sikerült.

Kíváncsian ültem be a nézőtérre (jobb 5. sor 7-es szék, avagy közel a színpadhoz jobbról). Végig élveztem az előadást. Provokatív, odamondó és up-to-date. Kinél mennyire üt. Bár aki jegyet vesz erre a darabra, nagyjából tudja, mire számíthat. Például mellettem egy idősebb hölgy ült, és simán nevetett ott, ahol kellett, tapsolt, és a többi, és egyszer sem hallottam vagy érzékeltem, hogy ez neki nagyon “meredek” lenne. Itt aztán a prüdériát, a homofóbiát feleljtsd el!

(Stohl András pedig valóban tud énekelni, amit eddig is tudtam, de így élőben azért más.)

Tetszett az előadás, és csak azt sajnálom, hogy pont nem azok nézik meg, akiknek valóban szükségük lenne rá.

Ami a sportot illeti: edzésterv szerint futok továbbra is. Bár a múlt kedd, illetve vasárnap nem feltétlen úgy. Kedden még annyira fáradtak voltak a lábizmaim (vagy a szívem), hogy képtelen voltam olyan gyorsan futni, hogy felvigyem a pulzusomat 162 bpm-ig, ami elő volt írva 4 x 4 perc erejéig. És nem is voltam közben lassú. Szombaton viszont simán megcsináltam egy hasonló edzést (addigra regenerálódtam). Ez az edzés (és az egész hét) azonban annyi erőt kivett belőlem, hogy másnap a vasárnapi 2 órás futást alig tudtam abszolválni. Kimentem a Cinkotai-kiserdőben, ahol van egy kevés dimb-domb, hogy legalább egy pici terepfutás érzetem legyen, de ebből terepvánszorgás lett. Csak nagy lelkierővel és alkudozással tudtam magamat ott tartani, nehogy idő előtt hazainduljak. Annyi pozitívum van mindig a hazaútban, hogy jó része lejtő, amin, mint tudjuk, még a sz@r is tud gurulni.

Vasárnap már csak pihentem. Néztem a Paris-Roubaix kerékpárversenyt, közben ettem, meghorgoltam egy kis piros kosárkában álló sárga tojást, majd feküdtem. Egy-egy borulásnál, bukásnál szörnyűlködtem, szívem facsarodott a bukott kerékpárosokért (kiesett bukás miatt a kedvencem, Sagan – brühühű! -, sajnáltam van Aertot, amiért a legrosszabb pillanatban defektet kapott, és fújoltam a győztes van der Poelt, amiért miatta (?) Degenkolp a földre került és csak 7-ként ért célba).

Tegnap is még regenerálódtam, és csak egy bő másfélórás gyaloglást tudtam mozgásként kicsiholni magamból. Azt gondoltam, ma reggelre sikerült erőre kapnom. Hát, nem igazán. Még mindig csak kocogáshoz volt kedvem, bár utólag nézve a feltöltött adatokat mégis csak futás lett (6 perc/km alatti átlag jött össze), pedig nem is nagyon igyekeztem az előírt pulzust elérni, tartani.

Aztán még megálltam a kültéri edzőparknál némi erősítést eszközölni, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet a kihagyott hétfői erőtés miatt. Mázlimra valaki ott hagyott egy hosszabb gumikarikát, ami pont jó volt nekem erősítéshez. Egy 25 percet bírtam lelkesedéssel, aztán meguntam, és hazakocogtam, sétáltam.

A mai programom lenne álláshirdetésekre való jelentkezés, takarítás és henyélés (ami olvasást jelent – Baldaccitól a One good deed van éppen soron). No hát …we will see…

Telik az idő. Szépen, lassan.

Eddig három helyre adtam be a jelentkezésemet, de csak egy helyről jeleztek vissza azzal, hogy küldtek 7 kérdést első feladatként, amire 3 napon belül válaszolnom kellett, .pdf fáljba lementve. Hála a jó égnek, van ingynenes online office csomagja a Microsoftnak….

Először meglepődtem a feladatnak, de örültem, hogy legalább szóra méltattak. Aztán meg azért is örültem, mert legalább volt, amivel foglalhozhattam.

Bár nem vagyok egy unatkozós fajta, el tudom tölteni az időt (sorozat- és filmnézés a legegyszerűbb program), mégis szeretem, ha hasznos, amire fordítom a napi 24 órámat. E héten például horgolt húsvéti ezt-azt készítettem Anyunak. Lett egy tojáshéjban ülő, sárga csibe (tojás alakú), egy sárgavirágos piros tojás és egy tojás alakú, fehér nyuszi. Ez utóbbit még tegnap este “dobtam össze”, mert úgy éreztem az előző kettő mellé még kell valami (nyuszi).

A jövő héttől jobban belevetem magamat az állástalálásba.

De úgy érzem, először azt kell visszaerősíteni magamban, hogy vannak még olyan munkahelyek, ahol örülnének, hogy ott dolgozok, és szeretnek, elfogadnak engemet, és segítenek beilleszkedni. Én pedig helyt tudok állni, mert tudok, ha akarok. (A volt munkahelyen is akartam, tényleg akartam, és küzdöttem, mint malac a jégen. Erős ellenszéllel szemben. Szóval, csak azt kívánom “neki”, ahogy hozzám állt. … Hiszek a karma kiegyensúlyozó erejében …)

Dolgozom a pull up-omon is. Már egész jól megy a negatív húzódzkodás. Nem lehuppanok fentről, hanem szépen, lassan tudom leengedni magamat. 5-10 másodperc is van, ahogy egyenletes ütemben leérek. Jó lenne, ha születésnapomra egy normál húzódzkodás meglenne. Szeretném.

Őszintén szólva leginkább az dühít, hogy minden a hátam mögött zajlott. Azt még megértem, hogy az a “bizonyos” kolléganő egy árva szót sem szólt arról, hogy egyáltalán nem akar velem együtt dolgozni, de azt már nem, hogy a másik kolléganő, akivel elviekben jóban voltam, miért nem jelezte, baj van. Legalább sugallhatta volna, hogy keressek magamnak új munkahelyet, mert ő – saját utólagos bevallása szerint – ugyan meg akar menteni a kirúgástól, de kis esélyem van arra, hogy megtartanak. Vagy már az is jól jött volna, ha mesél a “bizonyos” kolléganő folyamatosan, ellenem vaól furkálódásáról, a főnöknek való bemószerolásomról. Így legalább nem ért volna váratlanul a felmondás.

Kaptam annyi végkielégítést, hogy a kifizetett szabadságokkal együtt – számításom szerint – négy hónapot tudok finanszírozni. Ehhez az kell, hogy csak a rezsit, a hitelt, megtakarítást és némi adományt tudjak finanszírozni a szűkösre vett kajapénz mellett. Illetve egyelőre még tudom és akarom is fizetni a futóedzőt. Minden más luxus lesz számomra a következő hónapokban.

A múlt kedden és szerdán elengedtem magamat. Azaz nem mentem futni, hanem ettem olyat, amire már régen vágytam, vagyis ápoltam a lelkemet egy kis kajával. Egyik nap egy nagy adag mákostésztát tömtem magamba jőízűen, a másik nap pedig egy egész, vékony tésztájú (azt szeretem) pizzát vágtam be. Ez utóbbinál meg is lepődtem, hogy oly könnyedén lecsúszott, és még nem is pihegtem a végén.

Csütörtökön kora reggel elmentem a kedvem szerint futni, suttba dobva az edző által kiírt edzést (még hétfőn jeleztem neki emailben, ne is számítson arra, hogy jó kislány leszek a héten), majd autóba szállva visszamentem a munkahelyre elintézni két-három dolgot. Először is leszedtem (emailben elküldtem magamnak) néhány saját fáljt a céges laptopomról, majd a IT irodán leadtam a gépet. A belépőkártyától is elbúcsúztam a HR-en. Majd elköszöntem a kedvesebbik kolléganőtől. Megint előadta, hogy ő már tavaly októbertől védi a hátsómat. Hát, ezzel nem lettem előrébb akkor sem…

Ugyan már elkezdtem nézni a meghirdetett állásokat, két helyre el is küldtem az önéletrajzomat, de kellene még egy motivációs levelet is írni. Hogy ezt én miért nem tanultam 30x éve a gimiben?! Vagy legalább a főiskolán és egyetemen?! Lehetne egy ilyen óra is: hogyan add el magadat….

Perpillanat most ott tartok az önbizalomépítésben, hogy inkább rombolom azt. Mit tudok? Miben vagyok én igen jó? Miért érdemes engem alkalmazni? A kitartásomért? A naivitásomért? A szorgalmamért? Ezek manapság érnek valamit?

Miben tudok még változni? Lehetek-e én még precíz, proaktív, agilis? Ha ezek meg is voltak valaha bennem, előjöhetnek-e még?

Én csak dolgozni szeretnék olyan munkát végezve, amit tudok jól csinálni, és elégedetten állok fel a nap végén az íróasztaltól azzal a tudattal, ma is teremtettem valamit, ami a cégnek és a másik félnek is hasznára van. Nyugalom van és béke a munkahelyen, mert a kollégák és a főnökök mind erre törekszenek, köztük én is. És itt tudok a nyugdíjig dolgozni, mert van munka, kapok elegendő fizetést, és nem akar senki hátba szúrni, mert neki olyanja van.

A múlt hét kedvenc reggele a péntek volt, amikor is magamhoz vettem egy hosszabb gumikarikát, majd 35 perc futás után az egyik útba eső edzőparkban letoltam egy félórás erősítő edzést. A levezetés a hazagyaloglás volt. A hétvégére nem sok mindent terveztem a szabad futásokon kívül. Nem is csináltam túl sok mindent. Viszont ezt a “lustaságot”, lazaságot el is kell engedjem, mert bár jólesik (ahogy odakinn az eső is jól esik), de muszáj úgy éreznem, hogy még hasznos vagyok, van számora még sok-sok lehetőség, esély a munkavilágában. Úgy gondolom, ezt úgy tudom ezt az érzést megtartani, ha tevékeny vagyok, elintézek számomra hasznos teendőket, esetleg tanulok is. És persze folyamatosan nézem az álláshirdetéseket.

Ez egy teljesen új szituáció számomra. 1994-ben volt az legutoljára, amikor nem volt munkahelyem két hónapig. Azóta folyamatos alkalmazásban vagyok. … hát, ezt is meg kellett tapasztalnom, úgy tűnik….

Nos, az előző bejegyzésem pozitív listájáról máris kihúzhatok egyet: a munkahelyen elég jól felszerelt az edzőterem. Vagyis így ez a mondat még mindig fedi a valóságot, viszont egy “volt” szóval kell kiegészítenem tegnap délután óta.

Bár a volt főnököm azt mondta a felmondás alatti szövegében, hogy ezt már én is sejtettem, hogy ide fog kifutni a dolog, ez nem igaz. Tény, hogy az elmúlt szűk 11, ott töltött hónapból legalább 8-9 hónap azzal telt, hogy azon görcsöltem, vagyok-e elég jó, megfelelek-e, jól csinálom-e a munkámat. A próbaidőm letelte utántól szenvedtem annak a bizonyos kolléganő lekezelő, nyers hozzám állását, velem való kommunikációját. Miután mindent megtettem, hogy lelkileg én ezt tudjam kezelni, és már csak a munkának a megfelelő, számára tökéletes elvégzésére tudjak koncentrálni, elfáradtam. Tegnap délelőtt meg is fogalmaztam hangos mondatokban, hogy ehhez a konstans feszültséghez én már idős vagyok.

Ahogy mondják, kívánságom parancs volt. Vagy az égiek így akartak tudatalatt felkészíteni a változásra.

Délután 3 óra körül a HR-re (ami kétszemélyes) hivatott a főnököm, és leültetett azzal a HR-es és saját maga mellé, hogy ugye sejtem, miért vagyok ott. Ugyan volt egy gondolatom, miközben odafelé tartottam, hogy az elbocsátó szép levélért megyek éppen, de elhesegettem mint rossz gondolatot. Aztán még is a felmondásom miatt mentem.

A főnököm arcul csapó rövid, de velős, ellenmondást nem tűrő monológgal rúgott ki, tulajdonképpen engem hibáztatva, amiért ezt kell tenniük. Bár tettem kísérletet arra, hogy megvédjem magamat, a saját verziómat is előadjam, de újfent lesöpörték az asztalról.

Közösmegegyezést ajánlottak fel, két hónap munka nélküli állományban maradással, ergo addig kapok fizetést (?), de nem kell bemennem dolgozni.

Rögtön találkoztam a másik kolléganővel, akivel együtt dolgoztam, és vele jól kijöttem, hogy ez most mi. Mint megtudtam, ez egy hónapokig tartó meccs vége. Míg én arra törekedtem, hogy egyre jobban, a kívánalmak szerint végezzem a munkámat, az a bizonyos kolléganő stratégiát váltva, már nem a másik kolléganőnél igyekezett engem befeketíteni, milyen rossz munkaerő vagyok, mivel nála nem ért el semmit, hanem közvetlenül a főnökömnél. Vele hirtelen kedves lett szóban és emailben, és hétről hétre mószerolt engem: minden hibát (lehet olyat is, amit el se követtem), kicsit vagy nagyot, megosztott vele, és gondolom, ment a szöveg, hogy velem nem lehet együttdolgozni. Miközben én a főnökkel egy irodában, egymás mellett töltöttem heti egy-három munkanapot. Én nem nyerhettem, mert egy kitűnő munkaerőt nem veszíthet el a cég, bármilyen összeférhetetlen ember is. S mivel az utóbbi hetekben a főnökkel mézes-mázos, kezelhető embernek tűntette fel magát, mint aki egyik napról a másikra megváltozott, jó útra tért, így nekem kellett mennem.

Hogyan élem ezt az egészet meg?! Most még sehogy. Se tragédia, se megkönnyebbülés, bár tulajdonképpen mindkettő érzés mélyen már megszületett. Lassan beindult bennem a kudarc, a gyász megélésének folyamata.

Ha nem lenne a lakáshitel, akkor kicsit lazábban venném a dolgot. Még az is felmerült bennem, hogy itt a lehetőség az ország elhagyására. De azt hiszem, az a végső eset, ha esetleg nem találnék záros határidőn belül másik munkát. Meg ha nagyon őszinte vagyok magammal, ennyi vér úgy sincs a pucámban.

No, egyelőre kiheverem az elmúlt 10-11 hónapot, a kudarcot, aztán kezdődhet a melótalálás.

Két hete írtam ide utoljára. Azóta mi minden is történt?! Például az, hogy két darab hét eltelt.

Egy hete pénteken volt a Pál utcai fiúk c. előadás a Vígszínházban. Egész héten emlékeztettnek kellett magamat a programra, nehogy úgy járjak, hogy kényelmesen bekuckózok valami film vagy sorozat elé péntek délután, majd 7 óra tájban belém nyilal, hogy bassz, nekem máshol kellene lennem. No, de ilyen nem történt. Szépen felöltöztem, buszra, metróra, majd villamosra szálltam, és odabattyogtam a színházhoz.

Jó helyen volt az ülőhelyem. Se túl távol, se túl közel (nem lettem vizes) nem voltam a színpadtól, pont közép tájon, tehát sokszor praktikus egyedül színházba menni: könnyebb jegyet venni. A darabbal kapcsolatban nagy várakozás volt bennem. Talán emiatt is kicsit csalódtam. Természetesen ütött a fő-fő dal, amikor először elhangzott, és a színészek is megtettek mindent (szerintem), ami tőlük telett A közönséget pedig a zárással megvették. A “Mi vagyunk a grund” c. dallal nem nehéz. Az annyira jól sikerült, hogy akár a hátán is elvinné a darabot. Különösen úgy, hogy a végén a többszöri meghajlást ezzel zárják, és megénekeltetik a felálló közönséget is.

Lehet, hogy csak én nem voltam teljesen ráhangolódva, vagy túl nagy volt az elvárás bennem, de valami hiányérzettel utaztam haza.

Nagyon sok időm nem volt molyolnom az érzéseimen, mert hazaérve aludtam is el, hiszen másnak korán keltem, hogy még megcsináljam az egy órás futóedzésemet, mielőtt elindulunk a szüleimhez. Persze, már éjjel hallottam, hogy a beígért viharos szél megérkezett, és szedi szét az erkélyemet. Valahogy megoldottam, hogy a futás gyors részei ne a szembeszélre esennek, de őszintén szólva tele a hócipellőm a téli viharos széllel. Kíváncsi vagyok, hogy majd nyáron, mikor a 35 C fokban vágyom egy kis légáramlatra, akkor is fújni fog-e, vagy csak most nyomatja hetente egyszer-kétszer teli erőből.

Mi szerencsésen megjártuk az M3-ast, még baleset nyomát se láttuk. CSak másnap délután tudtam meg a nagyobbik gyermekemtől (aki most betegség miatt nem volt otthon velünk), hogy mi történt az M1-esen azelőtt nap. Szomorú történet. A FB-re ezt írtam egy cikk megosztásához:

“Azon a napon mi is autóztunk, csak az M3-ason. Nem néztem híreket, így csak másnap délután tudtam meg, mi történt. Azon a napon az autópályán haladva azon gondolkodtam, hova lettek a pár éve még látható felfestések az ajánlott követési távolságról. Vajon megváltozott a KRESZ, s ma már nem is fontos tartani ilyen nagy sebesség mellett a jó nagy féktávolságot, vetődött fel bennem a kérdés. Pedig nekem kétszer is megmentette az életemet, hogy nem mentem az előttem levő autó nyakára, s az hirtelen megállt, fékezett. Sokszor csodálkozom azon is, hogy sok autós mennyire megbízik bennem, vagy az autójának fékjében, amikor a kis autóm fenekében igyekeznek utánam arra ösztökélve engem, hogy húzódjak már le, s közben sz@rnak arra, hogy sehova nem tudok, mert épp előzésben vagyok magam is. Egy szóval, ez a baleset kódolva volt az emberek hozzáállásában. A kérdés csak az volt, mikor következik be.”

Jó volt a hétben az, hogy szerda szabadnap volt, és hétfőn, kedden itthon dolgoztam. Még mindig nagy lelkesedéssel járok a munkahelyi edzőterembe. Élvezem, hogy olyan gyakorlatokat is tudok csinálni (többféle súly, illetve kettlebell, meg edzőpad van), amit itthon nem. És már nehezebb súlyokkal dolgozok, mint az első nap.

Mi a célom? Az, hogy erősebb legyek, megőrizzem, illetve gyarapítsam az izmaimat, és legkésőbb évvégéig fel tudjam magam húzni széles fogásban a húzódzkodón (pull up).

A munkahelyen néha stresszelek. Munka miatt, olykor a bizonyos kolléganő miatt. Néha azon gondolkodom, kell-e nekem ez így 50 évesen. Azt érzem, hogy fáradt vagyok lelkileg. Ez az elmúlt két és fél év kivett belőlem sokat, különösen 2021. A kolléganős stressz csak rátette a habot a tortára/”i”-re a pontot/beletette az utolsó cseppet a pohárba, hogy eljussak ahhoz a gondolathoz: lehet, jobb lett volna ott maradni, ahol voltam 2020-ban. Egyelőre még nem látom, mit nyertem a költözéssel, a változással.

Pozitív az, hogy könnyebben eljutok olyan színdarabokra, amire korábban nem. Van erkélyem. Van egy nagy szobám. A munkahelyem edzőterme eléggé jól felszerelt (mondjuk egy fellépő doboz hiányzik).

Egyelőre ennyi. Majd, ha több eszembe jut, bővítem a listát.

A veszített dolgokat inkább nem listázom. Lényeg, hogy vannak.

Na, az már elég furcsa, hogy egy félórán belül két telefonhívást is kapok egy-egy anyukától, hogy hozná a gyerekét hozzám oldásra. Furi, ha abba a kontextusba helyezem a hívásokat, hogy tavaly tavasz óta egyetlen megkeresést sem kaptam bejelentkezés céljából.

Igaz, a csenden nem csodálkoztam, hiszen lefoglalt teljességgel az új munkahelyre való beilleszkedés, utána pedig a saját stresszelésem. Hogyan is tudok úgy segíteni bárkinek is, ha én nem vagyok viszonylagos egyensúlyban. Most, hogy helyre kerülnek bennem a dolgok, érzek talajt a talpaim alatt, már az égiek szerint is képes vagyok arra, hogy más embernek segítsek. Történetesen egy kamasznak és egy kisgyereknek (vagy esetleg az anyukájának – majd ez kiderül).

A héten a sport tekintetében (is) könnyebb hetem volt. Az erősítést hétfőn kihagytam, mert múlt vasárnap csak erősen alacsony lángon tudtam teljesíteni az 1:50-re kiírt edzést. Még a szokásos 145 bmp-et se bírtam kicsiholni magamból, pedig az eddig mindig ment. Szóval, hétfőn tényleg pihenőt tartottam. Keddtől már ment a móka, bár még éreztem a lábaimon, hogy nem az igaziak. Pénteken már úgy készültem, hogy a munkahelyi edzőteremben kezdtem a napot. Mivel heti két erősítő edzésem van, így teljes testre tervezem az edzéseimet. A lábaimat óvatosan terhelem, pedig szeretnék már egy igazi lábedzést tartani, hogy utána úgy zsiborogjanak, ahogyan a felsőtestem, karjaim is tették péntek délelőtt. De tartalékoltam a szombati futóedzésre, amikor is vannak gyorsan megfutandó szakaszok is.

Nos, ez szépen nem jött össze. Mármint a szombati futás. Éjjel nagyon jól aludtam. A szokásom szerint keltem pisilni, s már akkor éreztem, hogy némi szédülés kíséri a wc-re menésemet. Mivel komolyabb dolog nem történt, a visszafekvésem után pillanatok alatt elaludtam, ezért nem igazán foglalkoztam vele. Reggel szépen ébredtem, és még hason fektemben nyúltam a mellkaspántért és jeladóért, hogy megcsináljam az ortosztatikus tesztet. Eddig minden oké volt. Viszont a teszthez és ahhoz, hogy felcsatoljam a mellkaspántot, a hátamra fordultam. Ezzel a megfordulással megszédültem, a hányinger is elkapott. A tesztet sem tudtam megcsinálni, mert fel kellett ülnöm, úgy csillapodott a rosszullét. A fejem sem tudtam megmozdítani, mert rögtön fordult a világ. Úgy ültem az ágy szélén, érezvén, hogy kiül a testemen a hidegverejték, s vártam a “csodát”. Végiggondoltam közben, hogy merre fussak (a közelebbi konyhába vagy a wc-re), ha a gyomrom tartalma kikívánkozik.

Ültem, ültem. Mikor úgy nagyjából rendeződtem, beindítottam a filteres kávéfőzőt, hogy legalább kávém legyen, hátha az segít. Majd elővettem a vérnyomásmérőt, mert szerettem volna tudni, hogy ezt a rosszullétet az alacsony vagy esetleg a magas vérnyomás okozza-e. Még a hosszú kávé előtt megmértem. Normál vérnyomás mellett (116/69, ha jól emlékszem) egy igen alacsony pulzust, 44 bpm-et mutatott a gép. Na, ez még esetemben is elég alacsony, bár amúgy sem verdesi a plafont a nyugalmi pulzusom (47-56 bpm az elmúlt években). Szóval, pár perc szünet után újra mértem. Csak egy ütéssel lett több. Hogy ez okozta-e a szédülést, nem tudom.* Volt már ilyen rosszullétem az elmúlt pár évben, de azok általában napközben jelentkeztek. Volt enyhébb tünetű, volt súlyosabb is. Most az bosszantott, hogy elcseszte a szombatomat, ami a sportot jelenti. Ugyan két-három óra múlva már a boltba is simán legyalogoltam, és vissza, haza a hátamon a több kilós hátizsákkal, de arra cseppnyi indíttatást sem éreztem, hogy megcsináljam a futóedzésemet, vagy a szeles, napos időben egy órát is gyalogoljak mozgás gyanánt. A boltos akcióval ki is pipáltam a dolgot. Főztem, mert megígértem a kisebbik gyermekemnek, hogy készítek elvitelre kaját neki, s közben bicikliversenyt néztem, majd sorozatot és filmet.

Lefekvéskor pedig drukkoltam, hogy reggel úgy ébredjek, minden rendben van a fejemben, szervezetemben. Egy jó alvás után valóban így is történt. S mivel most az április végi félmaratonos verseny miatt szoknom kell az elviekben leendő versenypulzust, így elővettem a szombati edzést, és azt csináltam meg. Itthon pedig sült a sütőben az oldalas, és puhult a fedő alatt a rizs.

A futás jól ment. Ugyan még mindig nem én vagyok a leggyorsabb a vidéken, de talán a következő pár hétben egy picit gyorsulok. Talán sikerül még fogyni is. Vagy így maradok, és elfogadom, hogy én már 2 órán belül félmaratot ezen életemben nem futok. Csak egészséges legyek! Mert az mindennek alapja.

*Egy dolgora tippelek, ami miatt eljöhet a szédülés: zéró kóla ivása. Úgy tűnik, a szervezetem nem tolerálja, ha egy héten többet iszok fél liternél (amit általában két napig iszok)

Az elmúlt két hét nyugodtan telt. Üdítő, hogy nincs konstans szorító érzés a gyomrom táján. S bár még nem vagyunk “örök barik” azzal a bizonyos kolléganővel, de legalább már könnyebben kommunikálok vele, és ő sem úgy beszél – jó részt – hozzám, mintha valami buta szolga lennék. Így a munkámat is nyugodtabban és koncentráltabban tudom végezni. Mint most kiderült: sokkal figyelmetlenebb voltam azon időszak alatt, mikor kicsúcsosodott a bullying. Mert ez az volt, még akkor is, ha nem szándékosan a meggyötrésemre törekedett a kolléganő, hanem a személyiségéből és a figyelmetlenségéből adódott (és persze, az én önbizalomhiányomból).

Ennyit a stresszoldás hatásáról. Kellett vagy három az idáig való eljutásban, de megérte.

Az elmúlt két hétben történt az is, hogy horgoltam egy kis sárkányt. Sikerélményt adott, hiszen csak az alapot tudtam: egy láncot horgolni. A kezdeti görcsösség és bénázás után egy cuki kis sárkány került ki a kezeim közül. Szerencsére a csomaghoz adtak a fonal és horgolótű mellé leírást is, szóval nem magamtól voltak ilyen ügyes.

Aztán még az is történt, hogy sikerült színházjegyet vennem áprilisra és májusra is. Mivel elég sok előadásra lehet SZÉP kártyával fizetni, így bátrabban költöm a pénzt a jegyekre. Még januárban vettem meg a Pál utcai fiúkra a jegyet, amire két hét múlva megyek. Két-három hete pedig a Macskákra, amit májusban fogok megnézni a Madách Színházba. És a hét nagy öröme: egy jegy az Őrült nők ketrecére (húsvét hétvégéjén lesz), amit az Átriumban játszanak folyamatos siker mellett. Hipp-hopp, elfogynak a jegyek, pedig nem olcsóak.

Aztán nyárra berekesztem a színházba menetelt. Majd szeptemberben folyt. köv.

Történt az is, hogy a héten hétfő reggel voltam a munkahelyi edzőteremben. Nem nagy, de mindaz megtalálható benne, amivel egy súlyzós és gépes edzést meg lehet csinálni. A kora reggeli óra ellenére rajtam kívül 4 férfi kolléga is edzett.

Bár pár gyakorlatot csinátam lábra is, azért figyeltem arra, ne nyírjam ki őket, mert tudtam, hogy a keddi futóedzésemkor (tempós szakaszok) szükségem van rájuk. Különben is azért vállalkoztam az edzőtermi edzések beiktatására, hogy olyan gyakorlatokat is tudjak csinálni, amit itthon nem: csigás lehúzás, evezés (igaz, ezt itthon gumikötéllel vagy TRX használatával meg tudom oldani), csigás tricepsz erősítés. Óvatosan vettettem magam bele az addig mellőzött gyakorlatokba, így nem is lett oltári izomlázam másnap. Nem úgy a péntek reggeli TRX-edzés után! Azért ezt az eszközt választottam erősítéshez, mert már fáradtnak éreztem magamat, ugyanis ez a hét a futóedzéstervemben a hetes ciklus legnehezebbje, s már kedden is pocsékul teljesítettem az aznapi futótervet. Szóval, a könnyebb végét akartam megfogni a dolognak, és az edzés alatt annak is tűnt. Délután már olyan voltam, mint egy őszi légy (lehet, hogy az időváltozást is megéreztem), és éjjel, mikor a szokásos látogatásaimat tettem a wc-re (a nem létező prosztatám miatt), már a hátam izmai bejeleztek: há-há! lesz itt izomláz, kérem! Van.

Ez is mutatja, nem kell ehhez edzőterem.

Viszont tényleg megéreztem, hogy ez egy nehéz hét. Már múlt hétvégén gyengélkedtek a lábizmaim, de még tudták teljesíteni az edzéstervben leírtakat. Na, ezen héten még nagy erőfeszítéssel sem tudtam kifutni a magas pulzusos szakaszokat. Ez kedd és ma volt. Eleve ma reggel úgy ébredtem egy aránylag jó alvás után, hogy a szemeim bedagadva, a felső testem rottyon, és egy porcikám se kívánja a gyors futást. Legfeljebb a kocogást. Ezzel is csábítottam magamat ki. Igyekeztem olyan helyen futni, ahol legkevésbé érezhető a szél, és a gyorsabb szakaszok kisebb eséllyel lesznek az erős széllel szemben. Nagyjából ez össze is jött. A gyors futás kevésbé. De hát ez van. Lényeg, hogy utána legalább a zombi-érzés eltűnt. Jót tett a mozgás.

Mivel Anyu egy jegyet kapott tőlem születésnapjára és karácsonyra az Operába, ami egy olyan opera előadásra szólt, ami múlt szombaton, a nagyobbik gyerekem születésnapján volt, úgy gondoltam, jöjjenek fel a szüleim arra a hétvégére, és majd vasárnap itt, nálam megünnepeljük a két szülinapot.

Most már az összes szobán van ajtó, úgyhogy a két szülőmet külön szobába tudtam elhelyezni. Alszanak ők együtt, de ha otthon is külön szoktak, akkor legyen itt is meg ez a kényelem.

Kicsit felhúztam magam azon pénteken, hogy Anyu közölte, süt-főz, én szombatra ne is készüljek, mert hozza az ennivalót. Ja, reggelire és vacsorára is. Őszintén szólva ez egy kicsit rosszul esett nekem, mivel én sem megyek vendégségbe hozzájuk kajával a hónom alatt (max. olyan édességet viszek, amit én is megehetek). Én szerettem volna teljesen ellátni őket, végre, egyszer.

Mindenesetre még péntek délután megfőztem egy nagy adag csirkemell pörköltet (legyen alternatíva, illetve majd vihetik magukkal a gyerekeim a koliba).

Szombat reggel korán keltem, hogy a futásomat megcsináljam, mielőtt elkezdődik a vendégség. Egyébként az invitálásom ellenére a két gyerek közül egyik sem dugta egész nap ide az orrát. … A szüleim vonata késett, így akár egy félórával is kelhettem volna később. De lényeg, hogy időben ott voltam az állomáson, volt parkolóhely is, és pár perc múlva érkeztek is.

A délután eltelt hamar, és már hat óra előtt nem sokkal indultunk is tömegközlekedve az Operaházba. Bár mindketten fel voltunk öltözve, a hideg szél átfagyasztotta az embert pillanatok alatt. Nem is sétálgattunk az Andrássy-n, pedig ráértünk. Szinte menekültünk be az épületbe. Már kívülről látszik, hogy igazán jól sikerült a felújítás. Belül pedig gyönyörű, bár nem láttuk minden szegletét. Csillog-villog, és igen előkelő.

Verdi Álarcosbálját néztük és hallgattuk meg. Nem ismertem a darabot, és sajnos, csak az első szünetben futottam át a tartalmát. Muszáj volt, mert ugyan feliratozták, de elég nehéz a zenére, cselekményre figyelni, ha közben vagy a háttámlán lévő monitort vagy a színpad feletti feliratozást olvasom, hogy értsem, miről is énekelnek olaszul éppen.

Egyetlen bajom volt, ami rontotta a színházi élményt: a székek alatti szellőzőkből érkező levegő kifújta a szemeimet, amik amúgy is már fáradtak voltak, és eleve érzékenyek a légkondis levegőre. A harmadik felvonás alatt vagy a szemeimet dörzsöltem, vagy becsuktam őket, illetve a lábaimat rakosgattam ide-oda, hátha útját állják a feláramló levegőnek.

Természetesen több percig tapsoltak a nézők, mi meg a sor közepén alig vártuk, hogy végre felállhassunk, és mehessünk a nagyobbik gyerekemhez, aki az Operaház háta mögött várakozott az autóban. Fáradtak voltunk, na.

11 órára már az ágyban is voltam. Nagyon nem húztam az időt, aludtam is el, hiszen reggel fél 7-kor keltett is az ébresztő, mert tettem fel a marhahúst főni levesnek. Persze visszaültem az ágyamba kávézni, és lassan ébredezni, de aztán 8 órától kezdődött a talpalás: főztem. Vadasmártást zsemlegombóccal, oldalast rizzsel és párolt zöldséggel. Ja, és persze marhahúslevest.

Közben jó Atyám ki akarta tisztítani a wc-ben a szagelszívó masinát, erre a propeller beesett az aknába. Mondtam neki, hogy nem bánom a dolgot, de akkor a zajt is iktassa ki, ha már feleslegesen működik a gép.* Ehhez egy kis csavarhúzó kellett volna, ami nekem nem volt. Elmagyaráztam, hogyan jut el a közeli tesco-ba. Anyuval szépen elindultak a nagyon bonyolult úton (“menj jobbra, majd egyenesen át, és már ott is vagy”), s mind később kiderült, el is tévedtek, mert Aput megtévesztette, hogy azt mondtam, a zebra után egy-két métert menjen balra, hogy ráfordulhasson a boltig vezető útig. Ha ezt nem mondom, akkor nem kell útbaigazítást kérniük. (Megnéztem, s valóban nem kell ennyit menni balra, max egy fél métert.)

Szóval, én otthon tüsténkedtem. Fél 11 táján rákérdeztem a nagyobbiknál, akinél az autó is volt, hogy akkor jönnek-e 11 órára a tesójával, mert a tortáért el kell menni. Emlékezetem szerint neki és a tesónak is legalább 3-3 alkalommal elmondtam, hangsúlyoztam, hogy 11-re legyenek itt, mert a tortát nekik kell elhozni a közeli cukrászdából. Persze, feleslegesen erőltettem magamat. Ők 11 órakor tervezték az indulást…. Végül a szüleim baktattak le a cukiba….

A nagyobbik gyerkem fél 12 táján hívott, hogy itt vannak a cukrászdában, milyen néven lett a torta megrendelve. Mondtam, hogy a torta már itthon van, de nekem hozhatnak egy sacher szeletet.

A nagy, közös családi ebédből nekem annyi maradt meg, hogy a leves sótlan volt. Kifejezetten sótlan. Hát, nem volt eszemben megkóstolni főzés közben, pedig szoktam. Viszont az oldalas istenien finom lett. Jó volt a sarzs, és úgy tűnik, neki egyáltalán nem ártott, hogy alig figyeltem rá.

Azt hiszem, annyira nem sikerülhetett rosszul az ebéd. Ennek bizonyítéka, hogy Anyu is jól evett, és éhen nem maradt senki. A torta is finom volt (Charlotte).

Én tovább talpaltam a konyhában: mosogatás több részletben, majd két felé szortíroztam az Anyu által hozott kaját, és az általam főzöttek maradékát.

Egyáltalán nem bántam, hogy fél négy körül hirtelen üres lett a lakás. Egy alkoholmentes sörrel lerogytam a kisebbik tévéje elé hbo maxot nézni. Írtóra elfáradtam. Ehhez én nem vagyok szokva. Fizikailag és szellemileg teljesen leszívott a helytállás. Hát, le a kalappal Anyu előtt, aki havonta egyszer megcsinálja ezt a főzésmaratont, csak azért, hogy egy ebédet készítsen nekünk, és jó sok kaját a gyerekeimnek elvitelre. És arról nem is beszélve, amikor a karácsonyi nagy vendéglátásra készül, majd aztán egy hétig ugrálja körül a tesómékat.

Ha nagyobb rutinom lenne a főzésben, a vendéglátásban, valószínűleg nem szívott volna le annyira. De egy jó alvás segített. Másnap reggel már a szokott időben keltem, és magam is meglepődtem, mennyire energikusnak éreztem magam az erősítő edzésemhez.

A hét mélypontja kedd volt, de tulajdonképpen nagy baj nem történt, csak belém vágták az ideget. Tanultam a dologból, de közben rájöttem, hogy azok, aki a fejemet akarták venni, maguk sem tudták, mit kell csinálni, és a megoldás egyszerűbb, mint gondolták volna.

A kedden kapott két, számonkérő email elgondolkozatott azon, hogy én ezt megmerném-e mással tenni, aki nem a beosztottam, csak munkatársam egy társosztályról. Nem, valószínűleg eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mérges lennék. Az elmúlt években sok-sok emailt fogalmaztam meg. Ezek között volt olyan, ami írása közben a dühtől gőzölgött a fejem. De ezeket vagy átfogalmaztam, mielőtt rányomtam volna a küldés gombra, vagy töröltem.

Ezekből a helyzetekből tanulnom kell. Azt, hogy hogyan csinálnám másként, hogy ne gyalogoljak vagy rúgjak bele a másik lelki világába, akár megérdemli, akár nem. Lehet kérni, szépen kérni, vagy akár tréfásan utalni arra, hogy legyen szíves, jobban dolgozni. Vagy akár megkérdezni, mit tehetek azért, hogy neki precizebben menjen a munka. Vagy elmagyarázhatom neki érthetően, nyugodt szavakkal, hogy figyu, ha ezt csinálod, vagy nem csinálod, csak a munkámat nehezíted meg.

Ezek a helyzetek, amibe kerülök, kettős leckék számomra. Egy: a hibáimat felismerem, és odafigyelek és/ vagy egy új szokást alakítok ki, hogy a jövőben elkerüljem; kettő: figyelek arra, hogy mással így én ne bánjak.

Na, most azért lehetne egy pár hónap nyugalom. Az elmúlt két és fél év már túl intenzív volt számomra.

*Furi, hogy csendben alkotok a wc-n.

Holnap lesz egy hete, hogy voltam oldáson. Azóta lényegesen jobb a helyzet, nyugodtabb is vagyok. Ma azonban a régen ejtett hibáimmal (kettő) kellett szembesülnöm. A kudarctűrésem lett próbára téve, s közben annyi meló szakadt a nyakamba, hogy pisilni is alig volt időm kimenni, pedig itthon dolgoztam. Ugyan fél ötkor kikapcsoltam a laptopot, rá egy félórára újraindítottam, hogy leellenőrizzem az összes kérdéses rendelést, rendben vannak-e. Egy szóval 6 órakor be is fejeztem mára a munkát.

Szeretem, ha pörgős egy nap, akár egy hét, de azt nem, ha közben szégyellem magam azért, mert hibáztam, s ezzel másnak adok plusz munkát.

Folyamatosan tanulok. Tudom, nagyon oda kell figyelnem mindenre, mert hajlamos vagyok a pontatlanságra, figyelmetlenségre, s így hibázok. Irigylem azokat, akiknek ez csípőből megy.

Már fáradtan kezdtem a hetet, mert a hétvégén én voltam a házigazda, a vendéglátó, és főztem ünnepi ebédet vasárnap. Mivel ilyet régen csináltam már, dupla erőfeszítést kívánt tőlem. Hát, azért azt remélem, hogy a szüleim és a két gyerekem jól érezte magát.

A hétfőn történtek még feldolgozás alatt vannak. Nem nagyon túloztam azzal a szóval, amivel akkor jellemeztem az egészet. “Kivégezés”. Én így éltem meg.

Kaptam egy mellbe döfést, majd utána egy hátba szúrást a másik kolléganőtől, akivel elviekben jóban vagyok. Ezek után már nem tudom. Sok alkalmunk nem volt, hogy megbeszéljem vele a történteket, de nem is hagyott rá lehetőséget. Szó szerint nem hagyott szóhoz jutni, nehogy ezt a témát elővegyem.

Megvizsgáltam, miért estek nekem ennyire rosszul az arcomba vágott mondatok. Amellett, hogy “triggerelt”, azaz az amúgy is gyenge önbizalmamat támadta meg, igazságtalannak éreztem. Olyan hibákat sorolt fel, amit vagy már korrigáltam, azaz már tudom, hogyan kell csinálnom, illetve olyanokat, amelyekre számtalan alkalommal felhívhatta volna a figyelmemet, de inkább várta (?) a csodát, hogy magamtól kitalálom, mi lenne a helyes. … és levonták a konklúziót, hogy nem kommunikálok. Erre csak azt tudom mondani: ha nem tudom, hogy tudnom kellene, akkor hogy a fenébe kérdezzek rá.

Szóval, perpillanat én érzem szerencsétlen balféknek. Pedig amúgy pedig jól csinálom a munkámat. Csak az a része természetesnek van véve. Anyád!

Ami viszont jólesett, hogy a férfikollégám, akivel egy időben kerültem a céghez, az irodára (bár neki egészen más a munkája), végre mellém állt (gyanítom, valaki felnyitotta a szemét), és elismerte, hogy ezzel a nővel szép szavakkal sem jutok semmire, és nem – teljesen – bennem van a hiba.

Magamon a munkát igyekszem elvégezni – segítséggel -, hogy többé ne triggereljen az arrogáns, hibáztató hozzáállás. És őszintén szólva tudom is, miért vagyok erre ennyire érzékeny. Úgy 16 éves koromban eszméltem arra, mit csinál a saját anyám. Nemcsak velem, hanem az egész családdal.

Ritkán kaptam dicséretet tőle bármire is. Ha jól csináltam valamit, az volt a természetes. Ha elmeséltem egy sztorit, ami velem történt, és én tényleg nem csináltam semmi rosszat vagy nem hibáztam, addig csürte-csavarta a mondanivalóját az ügyre vonatkozóan, hogy kiderült a végén, én voltam a béna, az ügyetlen, az, aki azt okozta, hogy rosszul sültek el a dolgok. És én pedig csak azért meséltem el a történteket, hogy megosszam az életemet vele. Ez ment kisgyermek koromtól 16 éves koromig, amikor már tudatosult bennem a bántás. Onnantól kezdve önvédelemből nagyon kevés dolgot meséltem el neki, azt is óvatosan átgondolva, nehogy abból is ki tudja hozni, milyen béna vagyok.

A mai napig belém tud állni, ha olyanja van. A múltkoriban azt ecsetelte, hogy a tesóm mennyire ügyes és életrevalóbb. Mint én. Hát, ja. Tulajdonképpen én nem is csinálok semmit “sk”. Helyettem végez el mindent mindenki más. Bár ez utóbbira semmi tippem, kik lehetnek….

Ötven évesen én még mindig arra vágyok, hogy végre értően meghallgassanak, és általam mondottakra ne adjanak tanácsot, nem bíráljanak. Csak figyeljen rám valaki, végre, úgy igazán!