Nevekhez zene

Egyik “mániám”, hogy csengőhangokat kötök a számomra fontos vagy valamiért kiemelt emberkék telefonszáma mellé a telón. Illetve csoportokba rendezem őket és így kapnak zenét.

Tegnap beszereztem három új dallamot a netről, gondoltam, hozzárendelem őket valakikhez. S itt megállt a tudomány. Némi átrendezést és újrahangolást kellett eszközölnöm, hogy az újakat elsózhassam, illetve felfedeztem egy-két régiben is, milyen jó. Aztán csak toltam le-fel a névsort, hova és kihez kapcsoljak zenét. A fontosak már meg lettek zenésítve, a többi pedig csak elégedjen meg a csoport zenével.

És közben rájöttem, hogy azt sem tudom, némelyikük miért került a telefonkönyvembe…

Bogozás

Fura az emberi lélek.

A tesómmal, aki nálam kevéssel fiatalabb, tinikoromban nem értettük meg egymást. Nehezményezte a vérségi kapcsolatot. Kissé érdekesnek találtam a hozzám való állását, hiszen én voltam az idősebb, én reklamálhattam volna, miért is létezik ő, miért is az, aki. De nem tettem, mert nem volt vele bajom.

Aztán tegnap egy oldás során kilenc hónapos koromban kötöttünk ki, mikor is úgy éreztem, az apám szeretetét elvesztettem, jelentéktelenné váltam számára, és ezért én nem vagyok se saját magam, se más – főleg férfiak – figyelmére érdemes. Akkoriban fogant a testvérem.

Egy pici baba mennyire érzékeny a körülötte levő emberek reakcióira, energiáira! Persze, Apu nem így érzett irántam, de a kicsi kölök, azaz én, rosszul kódoltam az akkori helyzetet. És így nőttem fel, így éltem 37 évet.

Azt nem tudom, hogy a tesómnak esetleg van-e valami stressze velem kapcsolatosan, viszont az én energiáim, mélyen elrejtett érzéseim rányomhatták a bélyegüket az akkori kapcsolatunkra, ami aztán akkor vált igazi testvérivé, mikor több ezer kilométerre telepedett le tőlünk. Ergo magam generálhattam az ő velem szembeni viselkedését. És persze elég sok kapcsolatom ennek alapján zajlott vagy nem zajlott.

De most már ez is oldva van. Jöhet az újabb kisimulás!

Forever

– Már megint fogytál – nézett rá a barátnője méregetve.

Megvonta a vállát.

– Pasihiány – azokban a napokban mindent ezzel hárított, viccesen.

De komolyan vették. A barátnője vizsgálgatta.

– Még mindig ő?

Csendben ült a  kőkerítés tetején, csak a lábait lógázta, a fák szélben mozgó leveleit figyelte. Majd bólintott.

– Még mindig. Forever.

Ítész

Egy ideje azon gondolkodom, miért zavar, ha valaki fújolja a másikat, akár a tevékenységét, akár a személyiségét.

Voltam egy előadáson, ahol az előadó, úgy mond, ismeretet terjesztett. Tényleg hasznosakat hallhattam. Hangsúlyozta, hogy csak infokat szeretne közvetíteni és nem akarja a közönséget befolyásolni. Ránk bízza, kit és mit fogadunk el. Eddig rendben is van. Csak azt találtam furcsának, mikor más kollégákat, emberkéket véleményezett – kissé szurkálós módon. Vagy kijelentette, hogy az és az teljesen marhaság.

Mivel már többedszerre szembesülök ezzel a “viselkedéssel”, azon gondolkodom, hogy én miben vagyok elítélő, ítélkező. Talán kérnem kéne az égieket, hogy rúgjanak bokán figyelmeztetésként, ha rajtakapnak.

(Alko)hol (és) a (m)ámor

Először borról beszélgettünk, aztán a berúgásról. Mondtam, hogy én még nem voltam, de a közelében igen. Én úgy nevezném, hogy becsiccsantottam. Kérdezték, az mit jelent, fájt a fejem. Nem, hanem jól éreztem magamat, szóltam elhallgatva, hogy hol bőgtem, hol röhögtem. Friss szakítás után ugyan mit tud tenni az ember bepiálva?!

És mikor volt ez, kérdik. Úgy két éve nyáron, feleltem. Amikor salsatáborban voltál, jött a kérdés. Igen, akkor. S azt nem részleteztem, miért. Maradtunk annyiban, hogy buliban történt a nagy eset.

De mint tudjuk, nem kell buliba mennie az embernek, hogy ihasson.

Suhanás

Álmomban repültem. Egy faluba, ahol annak idején éltem, szerettem volna eljutni, csak valami oknál fogva így lehetett. Előttem mindenki egy pilóta segítségével utazott a kisrepülőn, de engem egyedül ültettek fel rá.

Fura kis gép volt. A lábaim lógtak, motor nem volt. Mintha csak a légáramlatok emelték volna fel és vitték volna a cél felé. Egy pici, kézben tartható “műszerrel” lehetett irányítani. Ahogyan azt fordítottam, úgy mozgott az alattam levő repcsi is.

Gyönyörű napsütéses, meleg, kora őszi idő volt. Alattam a fák suhantak, éreztem a magasságot, a sebességet, s azt, hogy először az egyik cipőmet hagyom el, aztán a másikat. Azzal nyugtattam magamat, hogy majd ha jövök visszafelé a földön, akkor megtalálom őket. Egyszer csak magas domb került elém, melyet jobbról kerültem meg gyorsan egy szélesebb fordulattal. Alattam sebes vizű folyó robogott a medrében. A balra forduló ívet végigvezetve parton hirtelen két toronyház tűnt fel. A kettő között elsuhantam. Közben pedig tanulmányoztam a kezemben levő irányító eszközt, merre kell mozgatnom, hogy erre vagy arra haladjon a gép. Így egyszer csak iszonyat meredeken haladtam felfelé. Igyekeztem visszaállítani vízszintesbe, de arra ébredtem, hogy szaporán veszem a levegőt, és összegubózva fekszem az ágyon.

Érdekes, így visszaemlékezve, álmomban elfogadtam azt a verziót is, hogy a gép a földbe csapódjon, kerüljön bármibe, akár az életembe is.