– Hihetetlen vagy, szív!
– Ezt meg miért mondod nekem?
– Már megint neked lett igazad – válaszolta az ész.
– Miben? – érdeklődött a szív.
– A legutóbbi beszélgetésünket azzal zártad le, hogy valaminek soha sincs vége, és számodra csak az létezik és semmi más. És tényleg így van. Már én is belátom.
Felkacagott a szív.
– Néha olyan …, szóval, néha úgy rá tudsz csodálkozni az életre, ész. De maradj is ilyen! – mosolygott.
– Oké! Oké! – szólt gyorsan az ész, s már terelte is vissza a beszélgetést a korábbi témához. – Mondd el nekem, miért van az, hogy mindig beletrafálsz?
– Nagyon általánosítasz! Csak olyan dolgokba, melyekben nekem van szavam.
– Értem – csöndesedett el az ész. Kis idő múlva megszólal:
– És én pedig balga módon olykor felülírom az érzéseidet, az “igazadat”.
– Ész! Ez a sajátosságod. Addig még hibának is tűnhet, amíg be nem látod, hogy akkor és ott inkább hagytad volna, hogy az én választásom legyen a választás. Ha a saját területeden végzed a feladatodat, akkor nagyon jól működsz, csak néha belekontárkodsz az enyémbe. De, ahogy látom, javuló tendenciát mutatsz – vigyorgott a szív.
Az ész csúfolódva nyelvet nyújtott, de azért hálás volt a szív bölcs szavaiért.