Csak legyintettem, mikor az információs emailben ajánlották a füldugó beszerzését a szobatárs(ak) esetleges horkolásának nem meghallása érdekében. Nővel leszek egy szobában, gondoltam, minek az. Most már tudom.
Ezúton kérek bocsánatot a férfiaktól az előítéletem miatt.
Ez a hét nem a pihenésről szól. Nem a mozgást számítom ide, mert az természetes és valahol jó érzés, hogy kitáncolom magamat, illetve, hogy fizikailag egész jól bírom a terhelést. Viszont alvásilag nem tudom behozni az elmaradást. Hiába hagyok ki esti partikat a nagy alvás nevében, egyszerűen valami mindig keresztbe tesz: hol ez (a szobatársnő horkolása, a diszkóból hazatérők ordibálása), hol az (kényelmetlen ágy vagy az önkéntes korai ébredés).
Ennek ellenére remekül érzem magamat. Tánc, jó zene és társaság. Bár még most is gyakran keresem az egyedüllétet.
Szóval, majd a jövő héten jön a sok alvás. Úgy gondolom.
Ez a hét a nyári szabim, ami csak rólam szól magamnak. Szóval, ha nagyon feszít az írnivaló, akkor pötyögök a mobilon egy bejegyzést. Vagy kettőt. Ha nem, akkor legközelebb csak a jövőhéten jelentkezem.
Balaton, tánc, napsütés.
(fanta nincs, csak ásványvíz bubi nélkül.)
Hajnalban újfent vihar volt. Először elkerülte a lakóhelyemet, csak a széléből kaptunk. Aztán visszajött vagy egy újabb került felénk, ami telibe kapta a város ezen részét (is). Próbáltam visszaaludni. Egy valóban hatalmas csattanásra riadtam fel a félig alvó állapotomból és még káromkodásra is futotta. Aztán csak sikerült még egy-két órát pihennem.
A Kard és kasza második kötetéért sétáltam el a munkahelyem melletti boltba (mert az első könyv befejeztével jöttem rá, hogy van egy másik rész is), akkor láttam meg az oszlopot. A lámpa és az azt tartó letört rész bókolt lefele, csak a kábelek tartották. Gondolom, a hajnalban felriasztó villám alkotta. Csak visszafelé jövet fotóztam, s akkor már csak a csonk volt meg:
“Tudományos vizsgálatot” végeztem ma délután. Kielégítően. Ez amolyan ismerkedés a testem kevésbé szem előtt levő részeivel téma volt. És egészen meg vagyok elégedve önmagammal, mivel érdeklődve és prüdéria mentesen fordultam saját testemhez.
Hajnalban dörgésre, villámlásra ébredtem.
Aztán pedig álmodtam. Valahol megszálltunk volna (egy csoporttal voltam), és osztották a szobakulcsokat. A 19-est és a 20-ast kaptam. Az egyik az anyukám szobájáé volt, a másik az enyém. A leglehetetlenebb helyiségeket kaptuk. Az egyik átjáró volt, a másik pedig távol a többi szobától, egy kölcsönszállás. Mentem reklamálni, és hogy nem tetszésemet (ami egy fura feszültséggel teli tehetetlenség érzés volt) nyomatékosítsam, összefirkáltam golyóstollal a kulcsokat osztó nő arcát. Jobb- és baloldalt is megvastagított csíkot festettem neki.
Az álom ezen a momentumát sem sikerült kibogoznom…
Ma reggel pakolás közben azon gondolkodtam, milyen különös hangulat tud urrá lenni rajtam, mikor valahonnan pár nap után hazaindulok. Maradnék is, meg örülök, hogy ott voltam. Azon veszem észre magam, hogy köszönöm-érzése kíséri az ott szerzett emlékeket, ha éppen valamelyiket felidézem.
De nem bánom, hogy itthon vagyunk újra, mert a kisebbik zizi manapság (utána kell majd járnom, miért), és bár egyre birkább türelemmel viseltetek iránta, ma sikerült párszor lefárasztania.
Aztán este beszéltem a barátnőmmel, és meg kell állapítanom, hogy gyorsan tudnak változni a dolgok. Most éppen mások dolgai. A múltkor említett két “tanácskérő” dolgai. Én pedig figyelek és gondolkozom.
A változást nem lehet megállítani. Az így vagy úgy előbb-utóbb kivájja a maga útját. Jobb, ha asszisztálunk, együttműködünk, minthogy átgázoljon rajtunk.
– Milyen jó neked! Mert szerelmes vagy – hangzott el a kijelentés.
Csend. Majd némi mocorgás lesütött szemekkel.
– Én? … Hm…izé…
– Látod? Nem vagy hajlandó az érzéseidet tudomásul venni.
– Jóvanna!
– Nos?
– Igen. … asszem, az vagyok.. szerelmes.
A vár belső utcáján sétáltunk. Arról beszéltem, hogy ilyen régi helyeken azt szoktam elképzelni, milyen lehetett annak idején az élet, mit csinálhattak az ott élő emberek. Például, magyaráztam, ezen az úton a lovaskocsik hozták az urakat, s amott fordultak meg. A kisebbik mindent értően megszólalt:
– Igen, látszik is a keréknyomokból – mutatott az autók kerekei által keletkezett fekete csíkokra.
Forgalmas út mellett bandukoltunk. A kisebbik kabócaként pattogott körülöttünk. Egyszer csak kiabálni, visítozni kezdett a maga kedvéért. A testvére és én csendben haladtunk. A tesó megszólalt nyudogt hangon:
– Nem ismerem.
Szombat reggel kaptam a fejemhez, hogy az őszi vizsgára való jelentkezéshez se nem nyomtattam, se nem fénymásoltam a szükséges iratokat. Tény, hogy a múlt héten el voltam varázsolódva, de leginkább pénteken.
Osztottam, szoroztam, végül arra jutottam, hogy még az elutazás előtt el kell intéznem a dolgot. Így a mai napot fél 5-kor kezdtem, s hatra letekertem a munkahelyemre, ahol fénymásoltam, nyomtattam, majd gyorsan továbbkerekeztem a vasútállomásra a jegyekért, aztán haza. Negyedóra múlva már a két gyermekemmel trappoltunk le a vonathoz.
A délutánt végig gyalogoltuk, a mára tervezett programot megejtettük némi plusszal.
A jelentkezést is sikerült elintéznem. Feladtam a borítékot. Most pedig kifáradva hasalok az ágyon, pötyögök a mobilon, és erőt gyűjtök a holnaphoz, mikorra is egy egésznapos kiruccanást terveztem. Remélem, elképzeléseim szerint alakul.
Egyébként azt gondoltam, jobb kondiban vagyok. Ha így kicsinált a mai jövés-menés, mi lesz velem csütörtök estére? Majd legrosszabb esetben hazatámogatnak a kölkök.