Egyszer írtam arról, hogy van az a régi, iskolából ismerős illető. Akivel egy cégnél dolgozom, és két-három hónapja szóba elegyedtünk.

Kíváncsi voltam rá mint ember. Így nyitottan fordultam feléje. Tudom, tudom. Nem sok férfi közeledik egy nő felé baráti szándékkal. S azt még kevesebb pasi tudja, hogy én csak akkor vagyok ennyire közvetlen egy frissen megismert pasival, ha abszolút barátian tekintek rá. Na, ezt szokták félreérteni! S azt meg nem érteni, hogy bár közvetlen vagyok, még is tartom a három lépés távolságot, és egyáltalán nem kacérkodom, flörtölök velük. Ha meghívnának sörözni a sarki kocsmába, akkor vigyorogva igent mondanék, és legurítanék vagy egy bubis gyömbért vagy egy pohár sört – velük. De nem hívnak, mert nem néznek a haverjuknak. Hanem egy nőnek, aki tetszik nekik, de nem igazán tudnak vele mit kezdeni, mert úgy viselkedik, ahogyan.
Mindig van egy fordulópont. Amikor vagy egy határozott jelzéssel vagy szóban kifejezem, hogy ők számomra csak barátok. És örülnék, ha ezt ők is így gondolnák vica verse. Ezt vagy elfogadják vagy nem. Általában el. Gondolom, a remény hal meg utoljára.
Csak hát szerintem van nő és férfi között barátság.

Ezek a kapcsolatok úgy zárultak eddig, hogy a pasinak lett állandó barátnője. Én pedig szépen visszavonultam. Mert úgy gondolom, hogy egy pasi életébe csak egy nő fér el.
Az enyémben pedig csak egy pasi. De az már más lapra tartozik. Vagy nem?

Na szóval, visszatérve a fennemlített illetőre. A sztori most ott tart, hogy még barátként sem igazán tudom elfogadni. Bár eleinte érdekes embernek tartottam és a kíváncsiság hajtott a kommunikáció fenntartására, a múlt héten úgy tűnt, ebből nem igazán lesz még barátság sem. Nem az én hullámhosszom az övé.
Csak egy dolog miatt lennék képes továbbra is tartani vele a kapcsolatot: olykor tükröt tart nekem. Azaz megjegyzéseivel, odamondásaival (melyek szerintem nem tudatosak), lökdös a saját magam jobb megismerése felé. Erre példa a múlt heti eset. Amiből a Megoldás lett.

Szóval, még képlékeny, mi lesz vele.

Az már mond valamit, hogy a googlereader szerint csak két követőm van rss-en keresztül. Vagyis noone. Mert hát mindkettő én vagyok más-más emailcímmel. Hogy miért kétszer, azt most inkább nem részletezem. Macerás.

Úgyhogy duplán és triplán tisztelem azon rendszeres látogatóimat, akik nap mint nap idekattintanak.

Mert ugyan állítom, hogy magamnak írok, de mint extrovertált és magasan ívelő szemöldökkel (természetemnél fogva színészi-drámai típus vagyok vagy valami ilyesmi) megáldott személyt inspirál a figyelem. A mások figyelme.
De tényleg! Az hozza belőlem ki a legtöbbet, ha van közönségem. (Ez nem egyedüli jelenség, mert pár, ilyen személyiség jeggyel felruházott embert ismerek.) Ergo, táncolni is akkor tudok igazán, ha látják, és az írás is így működik. Ha van kinek.

Különben érdekes, hogy itt van bennem a lehetőség (kiben nincs?) a nagyobb népszerűségre, és valahogy nem izgat. (Pedig kéne. De ez egy másik sztori.) S az is itt van, hogy a városom szülöttje, majdnem névrokonom (csak a vezetéknevünk egy betűje nem egyforma) és kb. hasonló korú nő népszerű lett a neten keresztül. Olyan, mintha ő élné meg azt, amit egyszer már magamban kigondoltam, milyen jó lenne az nekem. Pl. ő volt rádióbemondó is. Jelennek meg írásai havi magazinban. Amellett, hogy a neten továbbra is menő honlapja van. Lassan egy könyvet is összehoz. Kinn él Angliában, a kisebbik gyermekének a keresztneve ugyanaz, mint az én kisebbikemének.
Még mikor itt lakott a városban, össze-összekevertek bennünket. Közben gőzünk sem volt arról, hogy ki a másik. Most sem igazán.
Fura az élet. Jó néhány párhuzammal megáldva.

Értekeztem már korábban az ismertség, népszerűség kérdéséről, de bárhogyan vizsgálom magamat, e téren is kettős érzés és vágy van bennem. Jól esne, ha pl. a blog felkapott lenne, viszont megszólalna az önbizalom-hiányos és szerény (van ilyen is) énem is: de hát mire fel tetszik a blogom az embereknek?
Így meg jóhogy nem lesz több, rendszeres olvasóm!

S így továbbra is örülök annak, ami van.

Mikor a mobil ébresztésére felriadtam, egy-két percig azt elemeztem, hogy hétfő van és nem a hétvégének valamelyik napja. A felismerést kissé zokon vettem, a következő perceim arra mentek rá, hogy megvigasztaljam magamat néhány biztató gondolattal és ráhangolódjak a reggeli teendőkre.

A futás mellett döntöttem az ászanák helyett gondolva arra, hogy holnap esetleg esőre ébredek. Ahogy ma éjjel is.

A hétvégét nyugalmasnak ítélem meg. Tegnap a kölkök nélkülem, de a haverjukkal, mentek a gyereknapi programra. Ezt is megértem… Mármint hogy a haver fontosabb lesz, mint én. Ilyenkor! Mert egyelőre még engem kérnek meg lefekvéskor, hogy vigyek vizet az ágyuk mellé vagy vegyek ezt-azt a boltban.
Szóval vagy két óra csend volt otthon.

Este pedig közösen Cobra 11-et néztünk és pattogatott kukoricát ettünk. Ez a mi mozi-fílingünk.

A héten valaki egy kijelentésével kissé kihúzta alólam a talajt. Akkor tragédiának éltem meg. Okosan tettem, hogy felhívtam a barátnőmet, aki észhez térített, s emlékeztetett arra, hogy csak rajtam múlik minden. A ˝tragédia˝ akkor vált áldássá, mikor összeraktam magamban dolgokat, s rájöttem a Megoldásra (ami szerintem az).
S ez jó.

S az is, hogy ilyen barátom van.

Meg az, hogy ha kérem, akkor előbb vagy utóbb megkapom a válaszaimat. Vagy így, vagy úgy.

“A puszi csókhoz vezet,
A csók csókolózáshoz,
A csókolózás öleléshez,
Az ölelés szeretkezéshez!
Kérsz egy puszit?”

Már másodszor élem meg. Egy hete, mikor először tapasztaltam, fogtam az időjárásra, s minden egyébre. De ez már nem véletlen.

Egyszerűen felbosszantott a kérdéseivel, a megnyilatkozásaival. Kezdett megfájdulni a fejem, s úgy éreztem, mint akin átment egy úthenger.
Már vártam, hogy elköszönjön, én pedig felérjek a lakásba. Az energiahiánytól remegtem és azóta nem győzök enni.

Az is segített (amellett, hogy rájöttem, mi a bajom), hogy gyorsan vizualizáltam az aurámat legalább másfél-két méternyi átmérőjűre, erősnek és sértetlennek.

Nem szeretem azt a szót, hogy energiavámpír, de tény, ami tény, hogy leszívta rendesen az energiaszintemet.

Hát, ha legközelebb a közelembe engedem, akkor már vigyázni fogok magamra. Legalább megtanulom, mi a legcélszerűbb technika az energiatolvajlás ellen.

Ki vagyok simulva. Csak így egyszerűen.

S hihetetlen, hogy lehet szinte egyik órára a másikra változni (nem is változás ez, hanem mintha újra magamra találnék egy bizonyos aspektusból). Persze, nem megy mindig ilyen hipp-hopp egy-egy kinez oldás után, de most … Na, szóval kisimultság.