Próbaként elkezdtem szedni egy gyógynövényes tablettát, ami elméletileg vízhajtó hatású. E mellé becsatlakoztattam a zöld tea ivását.

Eddig annyit észleltem, hogy éjjel, mikor szokásom szerint felébredtem és kimentem wc-re, valóban pipiltem. Egyelőre az ízületeim körül ugyanúgy megvan a duzzanat.

Fura, hogy csak a főbb ízületek ennyire terheltek. Az ujjaim, legyenek azok a lábfejemen vagy a kezeimen, ugyanolyan vékonyak maradtak.

Gondoltam arra, hogy teszek a bokáimra ödémát csökkentő ragasztást kineztape-pel, de nem tudom, hogy meddig ragasszam fel, hogy meddig vezesse el a folyadékot a bokáimtól, ugyanis a térdem is gáz.

Az edzéseimet csinálom tovább, mert “sz@rok bele, szól a zene”, és jobb ötletem nincs. Bár reggelente a bemelegítésig folyamatosan fontolóra veszem, hogy kihagyom az aznapi edzést, de aztán mindig bebizonyosodik, hogy hiba lett volna, ha megteszem, azaz nem futok, biciklizek vagy erősítek. Az ízületeim ugyan nem lesznek sokkal vékonyabbak, de legalább be vannak mozgatva, és talán nem erőltetődnek meg.

Ami az éjszakai felébredést illeti! Tegnap a nagyobbik gyermekkel az ikejában voltunk neki íróasztalt venni. Muszáj volt a segítségét kérnem, mert tudtam, hogy a doboz 34 kg körül lesz, ezt pedig a korábbi tapasztalataimból kiindulva, nem tudom se felemelni, se a negyedikre felcipelni – egyedül.

Szóval, megvettük, elmentünk a raktárig felvenni, hazavittük, és az éppen hazaérkező szomszédfiú segítségével a lakásig feljuttattuk. A nagyobbik gyerek még lement az autóhoz a lent maradt csomagjainkért, és miután összepakolta, amit el szeretett volna vinni magával a koliba, otthagyott.

Időben lefeküdtem aludni, és egyszer csak felriadtam. Úgy éreztem, hogy nagyon kell pisilnem, így kibotorkáltam a wc-re. Éppen nyitottam az ajtaját, mikor hallottam, hogy a bejárati ajtó zárjába valaki bedugja kívülről a kulcsot és nyitja. Kizárásos alapon sejtettem, hogy valamelyik gyermekem lehet (neki van rajtam kívül kulcsuk a lakáshoz), és hogy ne ijedjen meg, fel is kapcsoltam a villanyt a wc-ben, ami a bejárati ajtóval szemben van pár méter távolságban. A nagyobbik gyermek lépett be az ajtón, és szabadkozva húzta elő kérdő tekintetemre és szavaimra (Hát te?!) a zsebéből az autó kulcsát, mert nála maradt. Nagyon megköszöntem neki, de leginkább azt, hogy ilyen lelkiismeretes. Éjnek idején (fél 11 volt) képes egy-egy órát utazni, hogy visszahozza a kulcsot nekem.

Reggel pedig eszembe jutott, hogy nagy gondban nem lettem volna, ha nem ilyen rendes, vagy nem veszi észre, hogy nála van, mivel a pótkulcs ott lapul a táskám mélyén.

Talán álmodtam éppen, talán csak az alvás mély kómájába szűrődött be a mobilom által játszott zene, ami engem igyekezett ébreszteni.

Még félig aludtam, mikor kipattanva az ágyból az ébresztőt kikapcsoltam. Kóvályogtam a szobámba, hogy akkor most mi is van. Az évek alatt belém rögzült mozdulatok működtek: lámpát kapcsoltam, a kávéfőzőt beindítottam, mobilnetet visszaadtam a telefonnak és leültem, vártam a kávét.

Felébredni akkor kezdtem már, mikor lefele trappoltam nem túl lelkesen (bár igyekeztem magamat motiválni – erősen) a lépcsőházban, hogy fussak. Bár megnéztem, milyen idő van odakinn, de leginkább a hőmérséklet érdekelt. Az az előrejelzés, hogy hamarosan esni fog, nagyon nem lépte át az ingerküszöbömet, mivel éppen nem zuhogott odakinn.

Én kiléptem az utcára, az eső meg elkezdett esni. Először csak egy-egy cseppel jelezte, hogy hamarosan vizes lesz minden. Én is.

A csepegésből lett egy kiadósabb zápor, majd a futásom 73 perce alatt átfordult kényelmes esőbe.

Mivel nem volt rajtam az esőálló sildes sapkám, se a mellényem, így eleinte nem voltam túl boldog, hogy hideg eső áztatja a fejemet, hajamat. Ezen húsz perc múlva, mire teljesen bemelegedtem, túllendültem, csak azon járt utána az agyam, hogy a kért pulzusszinteket tartsam. Ugyan az olykor szembe fújó hideg szélnek nem örültem, de szerencsére ezen szakaszokból kevesebb volt.

Egyszerre fejeztük be az esővel: én a futást, ő az esést.

Jó kis kaland volt, így biztosan felébredtem. Remélem, a meleg zuhannyal kompenzáltam a kinti hideg vizet.

Ma reggel görgőzés közben, ahogy máskor is teszem, youtube-on néztem, hallgattam egy beszélgetést. Mivel mostanában van rá kapacitásom, nyitottam újra a személyiségfejlesztés felé, így ilyen jellegű videók között is válogatok.

Szabó Péter* beszélgetéseit dr. Daubner Bélával választottam a mai edzéshez.

Többek között arról is szó volt, hogy a lélek nem szorul soha gyógyításra, hiszen az az origó, az egyensúly maga, az eredendő. Elsősorban a szellem, azaz a psziché, ami kikerül az egyensúlyból, “betegszik” meg, és ezáltal egy idő után a test is. (Lásd pszichoszomatikus betegségek!) Ezért érdemes a test gyógyítása mellett a pszichével is foglalkozni.

No, mindezen információ nem újdonság számomra. Ha az lenne, nem mennék stresszoldásra, mikor valami testi tünetem van. Így teszek most is, bár már, úgy tűnik, húzódik vissza az ízületeim ödémája.

Egyébként is mentem volna, mert érzem, szükségem van egy kis helyrepakolásra, de ez egy ösztönző erő is volt a bejelentkezéshez.

Amúgy is mindig van, amivel nem tudok magam mit kezdeni, de most a legégetőbb számomra ez a munkahely ügy. Úgyhogy már várom a kigubancolás, helyrerakás, a tisztánlátás lehetőségét…

*Ami Szabó Pétert illeti, még a kezdetekben, nyitott voltam irányába, de aztán számomra túl sablonos lett, és túl MLM-es, ezért kizártam a világomból. Egy-két hete hallgattam meg vele a Partizán-interjút, és meglepődtem, mennyire mélyebbé vált a személyisége. Én értettem, miről beszél, hogyan gondolkozik, hogyan lát. Ez után kerestem rá a youtube-on – kíváncsiságból – az általa készített beszélgetésekre, és kezdtem el hallgatni ezeket.

Szombat reggel úgy ébredtem, hogy minden végtagízületem puffadt volt és feszült. Egy porcikám sem kívánta, hogy bármit is sportoljak.

Még azért napkezdésként áthengereztem a testemet, ahol egyébként is szoktam, hátha az ödémát ezzel is tudom csökkenteni. Majd rendezgettem a lakást, hogy nagyjából rendben legyen, mert a szüleim érkeztek délelőtt – valamikor.

Hogy hasznosan teljen a várakozás ideje, elpakoltam, rendeztem az íróasztalomra két stószba halmozott számlákat, iratokat. Már megérte, hogy nem mentem futni.

A szüleim dugóba keveredtek az autópályán, illetve a célba érés utolsó száz métereit is megkétszerezték egy elkavarodással. Aztán csak megérkeztek – autójukba a két akasztós szekrénnyel, amit még múlt tavasszal hagytunk náluk az első költözéskor.

Anyu egyből a konyhába pattant, és nekiállt a túrógombóc készítésnek, Apu pedig a szekrény darabjainak felhordását szorgalmazta, hiába kértem, hogy várjuk meg vele a kisebbik gyermekemet, és inkább ő cipekedjen, ne a nagyapja.

Nem sokáig maradtak. Csak az ebédig, meg egy kis beszélgetésre. Aztán a szombat többi része csendes pihenőből, regenerációból állt. Gondoltam, csak jót tesz az ízületeimnek, ha egyáltalán nem terhelem őket.

Egy kiadósabb alvás után vasárnap reggel egy halványabban jobb állapotban lévő ízületekkel ébredtem. Talán emiatt sem irtóztam a futás gondolatától. Így lassan összeszedtem magamat, kerestem két hallgatásra érdemes podcastot a másfél órára, majd elindultam. Nagyjából bő egy óra volt az, amit még minden fizikai nyűg nélkül futottam, aztán lassan kezdtem fáradni. Régen futottam már 1 óra 35 vagyis inkább 40 percet egy huzamban. Ami jó ebben, hogy nagy részét erdei úton tudom futni, ami ugyan leginkább sík, de ennek is örülök.

Tipegtem-topogtam otthon, mi hasznosat is csinálhatnék, aztán kerestem vékony, apró szögeket bútor hátlapjának rögzítéséhez, majd nekiveselkedtem az egyik akasztós szekrény összerakásához, ami a nagyobbik gyermek szobájába került. Megcsináltam, összeszereltem. Ugyan nem lett tökéletes (a hátlapokat fordítva szögeltem oda), de ennyi baja legyen csak.

A kisebbik gyermek visszament a koliba. Kis hezitálás után csak bepakoltam azt a ruhahalmazt a komódjába, amit december vége óta nem hajlandó a tulajdonosa a felszámolni. Ugyan nem tudom, mi volt oly nehéz ebben, én egy fél óra alatt végeztem, de csak azért, mert nem siettem.

Ha leszek oly rendes, az akasztós szekrényét is összeállítom a héten valamelyik nap….

Hogy még elégedettebb legyek a napommal, még olvastam egy-két órát estébe nyúlóan. Majd filmnézéssel fejeztem be a vasárnapot.

Már az éjszakai két felébredésemkor észleltem, hogy kevésbé merevek, szenvedősek az ízületeim (kivéve a csuklóimat), s ez így maradt az ébredésig. A bokám mintha jobb állapotban lett volna. A térdem nem, meg a csípőízületek is vacakolnak (azok ödémásodásának észlelése elég nehézkes) még, de ennek ellenére azt éreztem, hogy van remény a javulásra. Úgyhogy edzetem egy jót.

Azért a munkahelyi egy helyben ülés nem igazán támogatja az ödémák felszívódását….

Meg is volt az első állásinterjú az egyik céggel, amihez kedden este jelentkeztem egy beszerzői állásra.

Szeretném, ha kiválasztanának, és tudom, nagy meló lesz bedolgoznom magamat, és napi kétszer sok időt utazni oda és vissza. De egyelőre megéri. Jövő hét közepén kiderül, felvesznek-e.

Ha nem sikerül, felhívom a volt főnökömet, és megkérdezem, újra alkalmaznának-e. Annak is örülnék.

Nem tudom, mikor tudok új munkahelyre átmenni, de már az a tudat, hogy van rá lehetőségem (nem köt semmi ide), felszabadító. Megcsinálom azt a munkát, amit rám bíznak, azzal a gondolattal, hogy pár hét, hónap múlva már kénytelen lesz más csinálni, mert én elbúcsúzok hamarosan.

Legyen így!

Közben pedig figyelem a testemet. Talán szombaton vagy vasárnap reggel vettem észre, hirtelen rápillantva a bal kézfejemre, hogy mintha enyhén ödémás lenne a csuklóm, és kevésbé látszik ki a csontom. Ez után, mikor hengerezni akartam a vádlijaimat, tűnt fel, hogy a bokáim vastagabbak, lábfejeim sem oly szikárak, mint szoktak lenni.

Azóta szinte minden ízületem ödémásabb, már reggel ébredéskor, és a derekamat is néha érzem.

Nem tudom, mire vélni, hiszen kisebb panaszok mellett soha semmi gondom nem volt az ízületeimmel. És egyszerre szinte mindegyik duzzadt, enyhén érzékeny. Egy pozitívum: nem fájnak. Csak néha fáradtak.

Arra gondolok, hogy két hete átrohant rajtam éppen csak észleltetve magát a vírus valamelyik változata (éjjel volt magasabb a pulzusom a szokásosnál 10 ütéssel, majd rám tört két-három napig a fáradtság), és ennek utóhatását érzem most.

Bízom abban, hogy semmi komoly, és pár nap múlva el is felejtem az egészet.

Legyen így!

Mi kell ahhoz, hogy egy óra alatt két nagy céghez is beadjam a jelentkezésemet egy-egy állásra?

Az, hogy a munkaidő lejárta előtt pár perccel kapjak egy orrba csapós letolást a főnökeimtől olyas miért, amiről nem is tudtam, hogy meg kellett volna tennem.

Persze, persze, törekszem én azon rezgésszint elérésére, ahol már gondolatot is tudok olvasni, illetve a jövőbe látok, vagy valami intuíció által megérzem, mi is lenne a feladatom, de ezt még nem értem el. Így muszáj kapnom valami információt szóban vagy írásban a teendőimról.

Még a kezdetek kezdetén proaktívan írtam e-mailt olyas valakinek, akinek most is kellett volna, és akkor kaptam egy letolást, hogy ezt én nem tehetem csak úgy meg. Azóta meg sem merek mozdulni. Hát, most pont azért kaptam a csúnya nézést, mert nem voltam proaktív (abban, amiről nem is tudtam, hogy kellene).

Persze, persze érdekel a pénz, de sötétben tapogatózva haladni és célt érni úgy, hogy közben még beléd is rúgnak segítség és útmutatás helyett, az nem pálya nekem. Ennyire nem vagyok mazochista.

Inkább elmegyek egy kevesebbet fizető helyre, de legalább tudom majd, mit kell csinálnom, mert elmondják, betanítják, és utána jön csak az elvárás. Mert ugye jobb helyen így van, ha azt akarják, hogy a munkaerő jól dolgozzon.

Vágyom vissza a kereskedelembe, legyen az értékesítés vagy beszerzés. Az az én terepem, ha már irodai munkáról van szó.

Ez olyan hétvége volt, hogy amikor a nap azon részéhez értem, hogy csak fekszek, és semmit sem csinálok, csak bámulom a sorozatot, vagy éppen olvasok, jött egy üzenet, hogy….

…. tölteném-e a kérdezővel a délutánt, ….

…. vagy írja a nagyobbik, hogy nemsokára érkezik… hozzám a lakásba.

Így a szombat délutánom állt egy nagy sétából, beszélgetésből, vacsorából. És jobbat nem tudtam volna elképzelni programként.

Vasárnap délután pedig pakolásban segédkeztem, hogy végre rend legyen a nagyobbik szobájában. Ami ugyan most nem fejeződött be, de erősen haladtunk.

Az is hozzátartozik még a hétvégémhez, hogy míg szombaton friss voltam és üde, vasárnap úgy ébredtem, hogy egész testemben a megviseltség, összetörtség érzése honolt, és még a másfél órás futással sem tudtam elűzni. Reménykedtem a bemelegítésben, majd az első pár kilométerben, amelyek esetleg (és ez máskor és már korábban megtörtént) elhozzák a könnyebbség érzését, de úgy fejeztem be a futást, hogy na végre vége! Még a negyedig emeletre is úgy vonszoltam fel magamat.

Mára sok mindent nem terveztem, de a rosszabbnál rosszabb sorozattól, filmtől megmentett a gyerek a pakolós programjával. Viszont örültem, mikor lefekhettem újra, és csak hallgattam a mondanivalóját.

Bízom abban, hogy kialszom, és holnap reggel már újult erővel nyomhatom a homokzsákos-súlyzós edzésemet a szobám közepén.

• kellene pár kilót fogyni, mert jön a tavasz, és jó lenne, ha fel tudnám venni a térdnadrágomat, s majd nyári meleg érkeztével a rövidebb nadrágjaimat. (Ezért praktikusak a bő ruhák. Azok néhány kiló ingadozáskor is simán hordhatóak.)
• erőt és bátorságot gyűjtök, hogy belekezdjek a lehetséges új munkahelyekre való jelentkezésbe.
• múlt hétvégén az M3-ason Miskolc felé haladva láttam a Tátra hegység fehér láncolatát, olyan tiszta volt a horizont. Amiatt nem tudtam jól megbámulni, mert én vezettem. A fotózást is megkíséreltem volna, bár gyanítom, a készült fotón alig lehetett volna látni a távoli hegyeket.
• most már a nagyobbiknak is van ágya, így jó szándékom jeléül kitakarítom a szekrényeket, pakolható bútorokat, hogy bátran pakolhassák tele őket a gyermekeim. Valamikor. Egyszer.
• a héten valahogy nagyon várom már a hétvégét. Pedig ma délután takarítani akarok. Valahogy jólesik otthon lenni.
• Apropó, otthon! Ha már annyira annyian kérdezgetik, otthon érzem-e már magamat a lakásban! Ma reggel a fürdőszobából kijövet villant be ez az otthon-kérdés válasza. Idő kell hozzá. 15 hónapból 8 hónapig két laki életet éltem. Volt a régi lakásom, ami az igazi otthonom volt, és volt az albérlet, ahol valóban léteztem. Majd a maradék 7 hónapra csak az albérlet maradt, ahol tényleg jól éreztem magamat, viszont tudtam, nem az én tényleges otthonom. Ezt a 15 hónapot nem egyszerű áthidalni egy-két hónap alatt, amiből másfél hónap arról szólt, hogy a lakást lakhatóvá tegyem. Ezért is szoktam magamat emlékeztetni – akár fennhangon is: ez az én lakásom, itt fogok élni még 10-15 évet.
• Ma lettem anya 22 éve.

Madách már megírta: “A tett halála az okoskodás”

Mellé tenném, hogy ‘a tett halála a patópálság.’

…. – ….

És van még az, hogy csak élvezem az életet, nem görcsölök bizonyos dolgokon.

Szoktam tervezni, elgondolni, hogyan lenne jó nekem a jövőben. Mit is szeretnék. De néha jobb, ha csak folyik a folyó, és én hagyom, had vigyen.

És van az, amikor tenni kell a célért. Előremenni, cselekedni.

…. – ….

Ki kellene néznem egy hétvégét, ami csak az enyém. Vagy elmegyek egy hegyes-dombos helyre, és túrázok, futok, magamra zárom a hotelszobát, és olvasok, filmet nézek, eszek és iszok mindenféle finomat, alszok kedvemre. Vagy mindezt a programot otthon ejtem meg. Lényeg a hedonizmus.

Nem lenne semmi kötelező, azaz takarítás, mosás, főzés, vásárlás.

Azt hiszem, könnyen fog menni a dolog….

Néha, mikor látok egy-egy eredményesebb futónőt fotón, rögtön hasonlítom alkatilag magamat hozzájuk. Leggyakoribb az, hogy megállapítom, közelükbe se érek. Se eredményességben, se testileg.

Kijelenthetem, hogy nincs futóalkatom. Nem vagyok vékony (már nem!), nem vagyok szálkás (sose voltam), és hozzájuk képest nagy a hátsóm, vastag a combom és a derekam, és mindezt a plusz súlyt csak cipelem futáskor.

Egyébként sem tudom, de ilyenkor végképp nem értem, miért is futok. Mi a túró visz le az utcára hajnali fél hatkor hétköznapokon, kicsit később a hétvégeken legyen téli fagy vagy nyári meleg? Mi értelme van futnom, hiszen nem járok versenyre, s ha el is megyek, nem vagyok eredményes futó?

Talán megszokás, talán valami megnyugvás, talán mozgásigény kielégítése.

Ami biztos, hogy nem stresszoldásként. Nem azért, mert a negatív érzéseket szeretném kimozogni magamból. Nincs ilyen célom. Ha meg is történik, akkor az nem tudatos. Nagyon ritka az, hogy dühből futok. Előfordul ritkán, hogy azon gondolkodom egyik lábamat a másik elé rakva, ami éppen bosszant vagy rág belülről, és akkor megy a belső monológ. De egyébként is szoktam gondolkodni futás közben. Bár, ahogy egy podcastban hallottam tegnap, a gondolkodás is energiafecsérlés tud lenni….

Nem fogok most konklúziót levonni, vagy megoldásra jutni e kérdésben, és szerintem felesleges is. Egyelőre futok, és ahogy már korábbi bejegyzéseimben is írtam, szerencsére egyéb sportolási lehetőségeket is preferálok, amelyeket ha nem csinálnék, eléggé hiányosnak érezném az életem ezen oldalát.

Semmihez sem fogható érzés, amikor találok a kisebbik gyermek szobájában egy olyan dobozt a gyerek kipakolatlan dobozai között, amiben az én és egyéb, közös cuccok vannak.

Sejtettem, hogy még van valahol egy ilyen, hiszen hiányoltam a Bach virág cseppjeimet. A többi, mellette levő holmit nem igazán. Szóval, újfent törhetem a fejemet, azokat hova pakoljam.

Ami egy kicsit könnyebbé teszi a helyzetet, találtam a komódomban egy nagyjából üres kis fiókot.

Hogy mennyire “szenvedek” a pakolóhely hiánytól, jelzi az is, hogy rábeszéltem a gyerekemet, hogy inkább a tárolós ágyat válassza, mert oda majd lehet tenni ezt-azt (ágyneműre gondoltam …. na, jó! meg másra is ….).

Kezdem élvezni, hogy nem szorítanak határidők, sürgős tennivalók, tanulnivalók listái. Így, hogy egyedül vagyok a lakásban, elég csak magamról gondoskodnom, ami a kaját illeti. Ez pedig elég egyszerű. Egy szóval, most az összes szabadidőmben pihenek. Ami jelenti a sorozat vagy filmnézést, olvasást.

Ami a kaját illeti, az elmúlt hetekben nagyon elengedtem a gyeplőt. Vagyis némi extra édességgel jutalmaztam, vigasztaltam magamat a költözés, rendezkedés megoldandó és megoldott feladataiért. Ezen plusz szénhidrát bevitelt persze edzéssel és napi 9 óra üléssel nem lehet kompenzálni.

Úgyhogy most jön az odafigyelés, hogy kényelmesebben érezzem magamat a bőrömben megszabadulva a feljött pár kilótól.