Két hete döntöttem el, hogy benevezek arra a versenyre, melyen két éve is futottam. Akkor (és azt mondják, ez éven kívül a többi versenynapon is) esett az eső, és csak később lett szép, napos.
Az esős idő ellenére nekem jó emlékeim maradtak meg a futásról. Annyi viszont rémlik, hogy az utolsó kicsiny emelkedőn felkaptatva már örömmel hallottam a cél körüli zsivajt, zenét, kolompszót. De a többi – esetleges – kín az felejtődött.
Most tudtam, meleg, napos időnk lesz. Kicsit tartottam tőle, mert amit leginkább nem szeretek, az a melegben való futás. De úgy voltam vele, lesz, ami lesz, nem nyafogok, hanem futok, és teljesítem a kitűzött célt: legalább annyi idő alatt fussam le a távot, amennyi idő alatt 2 éve (2 óra 6 perc), vagy gyorsabban.
Azt is tudtam, hogy bár lesznek ismerősök, de megint egyedül leszek a körülöttem futókat leszámítva.
De mégis többen: a gondolataim és én, az emelkedők és én, a lejtők és én, a meleg és én, a természet és én.
Előző este még rám csörgött az egyik jóbarát, hogy autóval mutatnám-e neki az utat Aggtelekig, azaz a rajtig. Semmi gond, igaz, az én rajtom egy órával később volt, de amúgy sem indultam volna sokkal később.
Reggel simán elkészültem, a találkozónál időben ott voltam, és a rajt helyszínét is zökkenő mentesen értük el. Időben természetesen. Parkolás után indultam felvenni a rajtcsomagot. Ott össze is futottam néhány ismerőssel. Beszélgettünk, megvitattuk a futóélet nagy dolgait, a hosszabb távosokat eleresztettük útjukra, majd a rajtcsomagot átvéve én is készültem a versenyemre.
Amúgy nem zavar, ha a rajthoz állva másokkal társalgok, most viszont nem igazán vágytam társaságra. Egyedül vártam a visszaszámolást, azt, hogy nekivághassak a 16 km-nek.
Nem szeretem a tömeget. (Akkor mi a túrónak neveztem be a Wizz Air FM-re???) Kinn a terepen még úgy sem. Így mindig örülök, ha ritkul a mezőny körülöttem. Akiket tudtam, leelőztem, és akik meg elhagytak engem, azok legalább már nem a nyakamban lihegtek.
A táv egy része kezdett felrémleni (igen, itt simán lehetett menni; igen, itt megküzdöttem anno is az emelkedővel, azaz belesétáltam, stb.). Le is emeltem a kalapomat előtte: nem lesz egy sétagalopp ez sem.
Mentem, ahol tudtam. Sokszor hálát adtam az égnek, hogy vittem a hátamon a vizemet. Mert frissítés nem volt túl sok helyen: csak a barlangba menet előtt, és kijövet a Vöröstónál.
Jósvafői bejárathoz azon az útvonalon érkeztünk, ahol tavasszal megszálltam, illetve Aggtelekre indultam a magam kis kirándulására. Csak a lépcsőhöz érve esett le, merre járok, és akkor örömmel el is vigyorodtam. Majd futottam tovább be a barlangba. Először kellemetlenül érintett a hűvös a kinti meleg után, de aztán arra gondoltam, hogy tulajdonképpen én ezt szeretem, tehát bajom nem lehet (megfázás, ilyesmi). De a következő szintemelkedések el is terelték erről a figyelmemet. Mert voltak ám emelkedők és cseles kis lépcsősorok. Különösen a vöröstói kijáratnál, ahol már azért energiaspórolás gyanánt kapaszkodva róttam a fokokat felfelé.
Hogy mit láttam a barlang szépségeiből? Alig valamit. Nem is voltak nagyon megvilágítva (elsősorban az útra koncentráltak) a cseppkövek, de futás közben ilyen körülmények között (sötét, nedves talaj), inkább az orrom elé figyeltem.
Szóval két kilométer barlangi trappolás után kiértem újra a napsütéses szabadba. Itt újabb frissítés várt. Nem szokásom a vízen kívül mást magamhoz venni, de mikor érzem (és tudom), hogy jobban tolom a futást, mint ahogy kényelmesen tenném, azaz a pulzusom az egekben, és versenyen is vagyok, akkor némi szénhidrátot is adok a szervezetemnek. Ezúttal egy fél banánt tömtem magamba némi víz kíséretében. Aztán nekivágtam a következő kaptatónak, ami ugyan nem volt túl hosszú, de a sok lépcső után nem igen esett jól. Meg hát újra melegem lett.
Egy darabig megint ismerős volt az út a tavaszi túrám nyomán, de aztán áttértünk egy másik turistaútra, így azzal ismerkedtem. Megfutottam vagy éppen felsétáltam az adott emelkedőn. A lejtős részek sem voltak már beleillőek leánykori álmaimba. A combfeszítő izmaim legalábbis nem ezt sugallták. De már lassan kezdett elhatalmasodni rajtam a “nem érdekel, csak legyek már a célban” érzés, így futottam, ahogy tőlem tellett. Különösen akkor kezdtem szedni a lábaimat, mikor már nem tudtam vizet szívni a hátamon cipelt tartályból. Még volt hátra kb 2-3 km, frissítő pont nélkül…
Valójában meg sem tudtam saccolni, mennyi van még hátra. Azt tudtam, hogy még 12 óra előtt (10-kor volt a rajt), ha beérek, akkor elégedett lehetek magammal. Így csak az időt figyeltem, és ehhez mértem iparkodtam. És persze a vízhiányom is sürgetett.
A szenvedés kezdte felütni a fejét tartósabb érzés formájában. Igyekeztem nem figyelni rá, inkább arra emlékeztem, hogyan tettem meg két éve az utolsó szakaszt. Futva. Na, ehhez tartottam magam! Közben azért együtt éreztem azzal a fickóval, aki előttem haladt – néha – futva, mert a lejtőn eléggé óvatosan mozgott. Oda is szóltam, hogy már lefelé se az igazi, ugye. Udvariasan maga elé engedett. Én pedig rongyoltam tovább bízván abban, hogy a következő emelkedős kanyar már a célt fogja felfedni előttem. Úgy is volt.
Szépen kihúztam magam, letöröltem magamról a felesleges izzadtságot (az út porát), mosolyt biggyesztettem a számra, majd száguldottam (???) a cél felé. Szemeim előtt az lebegett, ahogy majd a karjaiba ugrom (mert tudtam, ott vár rám), illetve hogy legalább három pohár vizet magamba öntök.
Elegánsan (a fotókon nem ez látszik) berobogtam a célba, az időmérőcsipet érintettem, leadtam, majd egy pillanatra örömmel átöleltem a rám várót, aztán gyorsan továbbléptem az oly nagyon vágyott víz felé. Tény, hogy a 16 km első 13 km-én keresztül csak az hajtott, hogy ha hamar beérek, akkor hamarabb találkozom vele (meg persze büszke is lehet majd rám a jobb eredmény miatt), de az utolsó szakaszon már leginkább a vízivás gondolata terelt a cél – mihamarabbi elérése – felé.
A három pohár tiszta víz helyre tett. De még nem állhattam meg. Sétálnom kellett, hogy kijöjjön a stressz. Levezetésnek hívják. Csatlakozott hozzám, s megkérdezte, milyen időt is futottam. Ekkor jutott eszembe kinyomni az órámat, és megnézni, mit is alkottam. Hát, egyértelműen jobb időt futottam, mit két éve. Később a hivatalos eredmény is alátámasztotta: 1 óra 56 perc 40 mp. Elégedett lehetek magammal. És az is vagyok. Odatettem magam, és meg is lett az eredménye. Női beérkezők (82) között 16. lettem.
Ez a versenyem így zárult. Most jön a vasárnapi városi, aszfaltos félmaraton Budapesten. Hát, terveim vannak az időre vonatkozóan. Azok vannak….
