Vele találkoztam ma reggel. Még szebb lett a napom!

Nem tudom, mennyire nevezhetem magam futónak. Ugyan már lassan egy hónapja fel sem vettem a futócipőt, és egyelőre csak kacérkodom a gondolattal, hogy újra rójam a kilométereket, bár a térdem már rendben van.

A saját testsúlyos és/vagy súlyzós, homokzsákos edzéseimet lelkesen csinálom továbbra is. Most ezekben találtam meg – újra – önmagam. E téren is vannak céljaim.

Ezért is fura, amikor a futásról kérdeznek. Mintha én CSAK futó lennék. Pedig nem. Számomra mindkét fajta mozgásforma egyenértékű. Nyilván a futás “látványosabb”, hiszen szabadtéren nyomom. Míg a másik fajtát itt, benn a lakásban.

Számomra egyik sincs meg a másik nélkül. Az erősítést azért csinálom, hogy a testem jobban bírja a futást, az utóbbi pedig egy egészen más élményt nyújt.

Tény, hogy a futásból vannak versenyek, míg a másikból nincsenek.

Na, de hogy bonyolítsam a dolgot, szeretnék jógára is eljárni…

Minden nap egy lehetőség a változtatásra. Még egy kis lépés is lépés. Előrehaladást jelent. Egy picit meg lehet állni, egy picit pihenni, lazulni, de aztán folytatni kell.

Néha nehezebb pihenni, mert féltem azt, amit addig elértem. Pedig lehet, hogy a szünettel többet érek el. Pl. energiát gyűjtök, helyrerázódom.

Hm. Az a vicces, hogy mind a változtatásra, mind a pihenésre rá tud kényszeríteni az élet. Csak tudni kell venni a lapot.

Ha nincs valamihez kedvem, de tudom, meg kell csinálnom, mert a halogatás nem megoldás, akkor a nehezebb, macerásabb, vagy olykor lehagyott dolgot veszem előre, és ha azzal végeztem, megnyugszom, hogy már csak a “szeretem” dolgok vannak hátra.

A végén pedig büszke és elégedett vagyok. Magamra és magammal.

Két nap Athénban.
Isteni volt, hogy újra napfényt érezhettem a bőrömön, hogy egy kis tavaszt kaphattam.
Új közeg, új emberek ismeretsége, akikkel eddig csak emaileken, esetleg telefonon keresztül “beszéltem”. Nevek, melyek arcokat, személyiséget kaptak.
Láttam citrom-, narancs- és mandarinfát, amik a legnagyobb természetességgel nevelték gyümölcseiket a város utcáin. Nekem újdonság volt, egy kis uniqum, az ottlakóknak csak egy fa.

Egy kis csoda két napban.

A szálloda nagyon kényelmes volt. S bár csak az első nap reggeliztem (mert a második reggelen még a késői vacsorát emésztettem), nagyon meg voltam elégedve a kínálattal: szuperul jól lakhattam a számomra ehető ételekből.
Ha vittem volna a futócuccomat, még arra sem lett volna gondom, hogy merre fussak. A szálloda halljában egy kis pulton kivilágított térképen be volt jelölve, merre hány kilométert tehetek meg. A pulton törölköző, friss víz és alma volt kitéve a sporttól megfáradt vendégnek.

Amit Athénból láttam, az Rómát idézte fel bennem. Így már bővült a fővárosok száma, ahova szívesen és bármikor visszamennék.

Érdekesség: az egyik pasi, akinél tárgyalni voltunk, a volt férjemre emlékeztetett. A szeme, a homloka, a kopaszodó fejtetője. Amellett, amit mondott, végig ezt figyeltem.

Bár kissé tartottam az úttól (nem igazán repesek a repülésért, és az is megrémített, hogy végig angolul kell kommunikálnom), nagyszerűen sikerült, és hálás vagyok, hogy kaptam ezt a lehetőséget.

Apróságok tudják picit megzakkantani az ember lányát.
De mindenre van megoldás. Erre pl. itt a blog. Legalább használom.

Január elseje óta gyűjtöm a napi örömöket. Van, hogy felírom őket egy cetlire, és elteszem, van, hogy csak konstatálom, van, hogy ide írom, mint most is.

Tegnap voltam vért adni, az éven először. Kíváncsi voltam, milyen hemoglobin szintet fognak mérni. A paleo-ketogén étrendem miatt érdekel, hogyan működik most a szervezetem.

A legnagyobb meglepetésemre 147 g/l-t mértek. Eddig a legmagasabbat, mióta vért adok.

Hm. Egy bő nappal előtte csináltam egy 24 órás böjtöt (rendszeresíteni szeretném heti szinten), majd egy 20 dkg darált marhahúsból készített tatár beefsteaket ettem. Nem hiszem, hogy egy adat nyers vöröshús fogja megemelni egy fél nap alatt a hemoglobin szintemet.

A ma reggeli örömöm:

Van a freeletics-nek egy olyan gyakorlata, amit standupnak hívnak. Fekvésből felgördülök guggolásba, majd onnan felugrás kinyújtva a lábat. Karok a magasban.
4 napja csináltam önszorgalomból meg egy olyan workoutot, amiben szerepel. Még akkor csak úgy tudtam megcsinálni, hogy guggolásba csak hátul kéztámasszal tudtam felnyomni magamat. Ma csak úgy – szintén – csináltam 25 db standupot. Az első pár simán ment kéztámasz nélkül, a többi is, viszont a lábaim egy kicsit nagyobb terpeszben voltak. De ez már fejlődés!!! Szuper!

Ja, és már egyszer fel tudom magam húzni szélesfogásban a rúdon.

Mennyire számít, hogy milyen emberek vesznek körül!

Bár igyekszem függetleníteni magam a többiek érzéseitől itt az irodában, és ha olyan a hangulat, akkor még zenével is elzárom magam tőlük, de olyan jólesik, ha olyan emberrel sikerül pár szót, mondatot váltanom, aki mosolyt csal az arcomra vagy árad belőle a pozitív energia. Ők emlékeztetnek arra, hogy még tudatosabbnak kell lennem e téren, illetve, hogy …

…szép az élet, trallala!

Leesett a tél első hava. Ma reggel futni szerettem volna egyet benne. Tervem dugába dőlt. Éjjel ugyanis, mikor felkeltem, hogy a wc-re menjek szokásos körömre, azt tapasztaltam, hogy szédülök. Ilyen imbolygást még nem adtam elő, még becsípve sem.

Visszafeküdtem, továbbaludtam, viszont ha forduláskor felriadtam, akkor éreztem, hogy még mindig forog velem a világ.

Az ébresztő korán keltett, és ugyan már jobban éreztem magam, de nem indultam el. Enyhe kóválygó érzés még mindig van a fejemben, és ezzel nem tudok mit kezdeni.

Mértem vérnyomást, vércukrot. Előbbi normális (110/70), a másik egy kicsit magas (5,7) számomra. Bár tegnap délután nem ettem olyat, ami emelhette volna így…

Szóval, havas futás halasztva. Délutánig mindenképpen. Ha jól érzem magam, akkor megyek egy kört.