A nap tanulsága: ma a természet nem támogatta a véradásomat, pedig hónapok óta készülök, hogy végre újra megcsapoltassam magamat. Alacsony hemoglobin szint. Három hónap múlva, ha éppen ideális lesz a nap, akkor mehetek megint.
Hat
Pontosan hat éve született.
Mi mindent megélt, de sok mindent nem tartalmaz.
Hm. Hát, köszönöm.
Heti I.
Új sorozatot indítok a saját blogomon Heti örömök címmel. Vasárnaponként vagy ahogy tudom, dokumentálom, hogy az előző 6-8 napon milyen örömök, sikerek értek, legyenek azok, bármilyen picinykék.
Mindezt csak tájékoztatásként írom le.
Íme a sorban az első hét:
– Végigvettem az összes jelölt blogot a goldenblogon. Igaz, nem szavaztam, de ez most mellékes.
– Sikerült bevásárolnom az iskolakezdéshez. A kisebbik számára teljesen (most így tudom), a nagyobbik a jövő hét sikere lesz, mert ő már felsős.
– A munkahelyen is értek piciny sikerek: lezárólevelek megfogalmazásában egyre tökéletesebb vagyok.
– Egész ügyesen levágtam a kisebbik haját ollóval. Már 5 éve nem “fodrászkodtam”.
– Készült rólam egy fotó csak úgy, és nagyon úgy tűnik, másoknak is tetszik.
– Mikor a legnyúzottabbnak éreztem magamat, akkor kaptam egy bókot egy férfitől “szép sima az arcod” mondattal.
– Megtaláltam a notebookhoz kapott eredeti Windows XP telepítőcsomagot. (Köhöm-köhöm! Sikeresen eldugtam magam elől három éve…) Most újratelepíthetem a cuccost, hogy eredeti szoftverrel működjön a gép.
– Osztottam-szoroztam, elmélkedtem, filóztam, átrágtam magam az átrágnivalón, és végül meglett a konklúzió is.
Meglehet, nem jutott minden apró siker és öröm az eszembe (de legalább legközelebb azonnal vagy majdnem rögtön dokumentálom), de alapvetően remek hetem volt. Most is.
Lelkitárs
Valaki azt mondta nekem egyszer, milyen jó, hogy megtaláltam a lelkitársamat. Mivel nem tudom, milyen egy lelkitárs, ezért csak azt mondhatom, majd a halálom napján tudni fogom, így volt-e.
Megint öltözködés
– Vegyél fel egy másik nadrágot! Légy szíves! Ez a szabadidő nacid. Most vásárolni megyünk – próbálom meggyőzni.
– Nem. Jó ez. Kit fog zavarni? – így a kisebbik.
– ….
– Csak téged. Meg Mamát, ha találkozunk vele.
Ugye nem olyan vagyok, mint az anyám?
Konklúzió
Napok, hetek óta el szeretném dönteni, hogy az, amit kergettem és valóságnak hittem, az tényleg az, vagy csak egy álomkép.
Viszont a valóságot nem tudjuk kergetni, mert az VAN. Ott és akkor. Itt és most. Tehát …
Csúfos vég
NaomiHenger gyönyörűen megfogalmazta helyettem is a lényeget, a többit már ő tette hozzá: csúfos vég
Saját megjegyzés: számomra a siker az, hogy 3 nap múlva 6 éves lesz a blogom, és ugyanolyan lendülettel írom, mint amikor elkezdtem, csak bölcsebben. Mert ugye elkezdeni könnyű, de a fenn- és kitartás már kihívás.
Változás
Két rokonnő és én beszélgetünk. Régen találkoztunk, az egyikünk (ki lehet sakkozni, hogy nem én) nem régen szült. Levágatta a mindig is hosszú haját, és ami eddig egyenes volt, most göndörödik. Élvezettel ecseteli, mennyire tetszenek neki az új hullámai, amelyek természetesek.
Ezt kapta a második gyerek után a természettől.
A másik nő megjegyzi, ő a két szülés után nagyobb cipőket vásárol, mert a lábai nőttek.
Rám néznek:
– És Te? Nálad történt valami változás?
Hm. Jó kérdés, mondom magamnak. Mi a túróval dicsekedhetnék? Majd kibököm:
– Vékonyabb lettem.
Amire mindig is vágytam. De az igazi változások belül zajlottak. Az, hogy anya lettem, kicsit érettebbé tett. Felelős lettem másokért. Az, hogy meg voltam elégedve a néhány kilóval könnyebb testemmel, bátrabbá változtatta az öltözködésem: csinosabb ruhákat kezdtem hordani. Elkezdtem a színeket viselni: minél vidámabb, annál jobb.
A változás mai napig tart és az elkövetkezendő pár év még erről fog szólni, hiszen a gyermekeim önmagammal szembesítenek, és én pedig azon vagyok, hogy ezt észrevegyem és együtt haladjak az elkerülhetetlen változással. Mert ez könnyebbé teszi az életemet.
(Hiszen bolond lennék megnehezíteni azt.)
Egyik cinikus (és élcelődő) mondásom (különösen esküvők hallatán jegyzem meg): mindenki a saját vermét ássa. Ennek vidámabbik változata: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ugye ismerős?
Múlt nyomán
Ültünk a bobban. Cseréltünk, így én voltam a sofőr, ő került elém. Míg a jármű lassan kúszott felfele, ő kényelmesen hátradőlt az ölemben. Így nézte a fák lombjait és a köztük előtűnő eget.
Majd arról beszélt, milyen kényelmes is ez a helyzet. Neki.
Aztán megjegyezte:
– Milyen jó lett volna, ha a beteg katonákat így, a nővérkék ölében szállították volna annak idején.
Megrázkódtam. Néhány hete csinált egy oldást nálam a kineziológus, amely olyan stresszt simított ki, amelyet az egyik előző életemből hoztam át. Akkor annyit derítettünk ki (kívácsiskodtunk), hogy betegekkel foglalkoztam, meg a katonasághoz kapcsolódott valahogyan az akkori életem. Aztán azt követő napok valamelyikén beszéltem egy jóbarátommal, akivel mindenféle spirituális dolgot meg tudok beszélni alkalomadtán, és ő a meséltekre magától értetődően közölte velem, hogy ezen ne csodálkozzak, hiszen az előző életem valamelyikében ápolónőként dolgoztam a háborúban. A német hadsereg oldalán.
Ezért is ért váratlanul a bobban felvetett kép. Hm, nincsenek véletlenek, s ez sem volt az, viszont mára már csak a múlt egyik érdekessége lett belőle.
Majd egyszer …
… így jövök rá, hogy vár reám. Valaki. Mint a mesében.
Értés
Ott feküdt, nyugodtan, vörösbe hajló pirosan és csendben, ritmusosan dobogott. Az ész nem messze tőle egy helyben téblábolt, majd elindult a szív felé. Megállt mellette, figyelte a szív rezdüléseit. De az csak határtalan nyugalommal dobogott tovább.
Az észt kezdte bosszantani a szív békessége. Felényúlt, s szinte megbökte a piroslót, de reakciót nem kapott. Újra közelített és érintett. Visszahőkölt, mert a szív váratlanul megszólalt kissé álmos hangon:
– Miért bökdösöl?
– Hogyan tudsz ilyen nyugodtan dobogni? Ebben a helyzetben? – kérdezett vissza az ész reklamálva.
– Áh! Szóval, helyzet van – jött a magyarázat nélküli válasz.
– Ugye szórakozol velem? – mérgelődött az ész. – Én itt töröm magam, hogy előbbrejussunk, megoldjuk a helyzetet, te meg csak … vagy.
A szív hangosan felkacagott. A dobogásának ritmusa meggyorsult, sugárzott róla a vidámság. Az ész csupa izgágaság volt hozzáképest.
– Most jól mulatsz rajtam.
– Nem rajtad. Csak a kérdéseken, a bosszankodásodon, a nyugtalanságodon, ami felesleges. Szerintem.
Az ész nézte a szívet és továbbra sem értette őt.
– És ha itt a vége?
– Valaminek soha sincs vége. Csak ezt látom és érzem. Számomra csak ez létezik. A többi nem számít.
Az ész hallgatta a szív mondatait, melyeknek minden szavát felfogta, és tudta, a szív dolgait csak elfogadni tudja, de megérteni soha.