Óráki el tudtam volna még nézni a délelőtt látott filmet. Az utolsó léghajlító talán nem minden idők legjobb filmje, de számomra egy olyan hangulatot, varázst adott, hogy szívesen lényegültem volna át abba a világba.

Aztán vége lett a filmnek, de a történetnek még nem.

A még befejezetlen történetek esete: nagyon ritkán lapozok egy könyv utolsó oldalaira, hogy lehulljon a lepel a végkimenetelről. Az odaút általában sokkal jobban izgat.
Talán ezt tarthatnám más ügyekben is szem előtt…

Hűű! Az egyik régi írásomat forrásként használta valaki – szó szerint… Azta!

Úgy ébresztett a mobil tik-takkos dallama, hogy álmomban még zokogtam. Az oka az volt, hogy nem kaptam meg Aputól azt az elismerést, amit szerettem volna. Semminek, jelentéktelennek éreztem magamat. Ez volt álmomban. Az érdekessége az, hogy ezt éltem meg évekig pár nappal ezelőttig – nemcsak Apuval kapcsolatosan. A kineziológiai oldás megtörtént, és az álom valószínüleg a téma felodása volt azon a szinten is.

Mostanában azon filózgatok – többek között -, hogy nekem mi a búbánatos bajom van a munkával. Vagy neki velem.

Vegyem csak az elmúlt hét évet, mióta újra dolgozni kezdtem. Az első helyre úgy kerültem oda, hogy lényegében semmi dolgom nem volt, csak az, hogy kitanuljak egy újabb szakmát. Mikor megtörtént, be is indulgatott a dolog, s kb. egy évig volt is mit csinálnom, de azért nem haltam bele a munkába. Aztán egyszer csak kifújt. Megint semmi. Időben átmentem másik irodára, ahol belsőellenőrként ügyeket kivizsgálva kisebb szakdolgozatokat kellett volna írnom. Egyre jutott kb. három hónap. Az első megírása után rájöttem, hogy ez nem az én világom, iszonyatosan unom, tehát megyek tovább. Kikötöttem a jelenlegi helyemen, amit egy ideig szerettem is csinálni, és most is lényegében, ha nem lenne a kötöttség. Viszont hiába kérek, egyszerűen nincs elég munkám.
Nem mellesleg két új szakmát is elsajátítottam, amelyeket oly szívesen csinálnék, de még alacsony fordulatszámon pörög az egész.

Egyszerűen úgy érzem, hogy kezemben vannak a ragyogó lehetőségek, de mintha valaki (természetesen én) keményen nyomná a féket, nehogy begyorsuljanak.

Azon morfondíroztam, hogy talán félek a sikertől. Attól, hogy valamit nagyon jól csináljak. Mindenesetre kíváncsi vagyok a háttérre, milyen félelem, stressz okozza a fentieket.

Hogyan magyarázzam el valakinek, aki a Bibliát tekinti a hite alapjának, hogy én is hívő vagyok? Hogy ugyanarról beszélünk, csak más kifejezéseket használva?

Sehogy. Mert nem teszem. Valamit nem kell bizonygatni, megmagyarázni. Mert van, létezik, és egy a lényeg: én tisztában vagyok ezen részemmel. A cselekedeteim úgy is többet elárulnak, mint a szavaim. S ha azok nincsenek összhangban, akkor “a bort iszik, közben vizet prédikál” eset áll fenn.

Hm. És éppen milyen dal szól a téren a hangszóróból? The Carpenters Sweet, sweet smile.

“Mindene megvan, amire csak vágyhat, de egyik sem jelent semmit.”