A hosszú hétvégémről röviden és tömören csak annyit írnék: természetesen magától értetődő, szívből jövő és szerető.

Lehet, újra 19 éves vagyok, csak nem tudok róla. Még mindig úgy tudok ránézni, mint akkor és 8 és fél éve. De ez jobb.

És legyen itt egy Fodor Ákos haiku, amivel ma reggel találkoztam.

Tündérpárbeszéd

– Tudsz játszani?
– Tudok. 
– És szeretsz is? 
– És szeretlek is.

Annak idején hogyan tudtam minden nap legalább egy bejegyzést írni? Olyan, mintha most nem lennének gondolataim, érzéseim , nem történne velem semmi?

Minden van. Érzés, gondolat, és történik is velem ez-az. Ha a jövőt tekintem, biztosan szívesen olvasnám ezeket pár év múlva. Legalább privát posztként leírhatnám őket.

Az biztos, hogy a futás sokat segít abban, hogy csökkentsem az íráskényszeremet, meg persze a napi 8-9 órás ülés a munkahelyen. Kinek van kedve és ideje még hétvégén is, illetve délutánonként egy-egy bejegyzésért leÜLni a gép elé?

A nem írásban az is szerepet játszik – de csak részben szerencsére -, hogy olyan dologról nem akarok írni, ami negatív, panaszkodásnak tűnik, vagy mást beszélnék ki. Erre példa a volt pasim. Elég, ha a hozzám közelálló kolléganővel megosztom a történéseket, érzéseimet vele kapcsolatosan. Mert néha muszáj kiadnom magamból. Példának okáért azt, hogy szerintem az nem szeretet, ha figyelmen kívül hagyja valaki a “szeretett” személy akaratát, szándékát és érzéseit, csak a sajátját tartja előtérben, és azt akarja ráerőltetni a másikra (“már pedig ez így lesz, úgy lesz, és úgyis visszajössz hozzám, mert másként nem lehet”). Innentől kezdve bizonygathatja nap mint nap, mennyire szeret, úgy is tudom, csak a sértett ego beszél belőle. A szeretettel együtt jár az elfogadás, türelem és megértés. És a másikra való ráhangolódás.

Persze nem mutogatok. Ha igen, akkor tudom, hogy ebben az esetben tulajdonképpen magamra mutatok, legalább 3 db ujjal. Azaz vizsgáljam meg, érzések vannak bennem ezzel kapcsolatosan, és hogyan tudnám azokat feldolgozni, és megélni pozitív érzésekkel ezt a helyzetet.

Perpillanat csak azt érzem, hogy szeretnék segíteni a volt pasimnak, hogy könnyebben feldolgozza a szakításunkat. De mindenkin nem segíthetek, és csak annak tudok, aki kéri, ezért szerintem maradok türelmes. Tudok mást csinálni?

Rajta kívül is van más történés az életemben. Van, amiről egyelőre nem akarok itt írni, de van, amit szívesen nyilvánosan megosztok. Igen, futással kapcsolatos. Egyelőre két TT van megcélozva 60-60 km-rel, és egy fix időre körözős futás október közepén. Versenyre nyáron nem szívesen megyek, és ha az ember lánya hosszabb távokra adja a fejét, akkor nem lehet csak úgy versenyeken futkározni. Be kell tartani a szigorú pihenőidőt. Tanultam a tavalyi évből.

Jó lenne valahová elmenni a gyermekeimmel is nyáron. Az osztrák Alpokon gondolkozom, de addig húzom, míg a végén sehova… Na, majd!

Kicsit altra tettem magamat. Csinálom a dolgaimat, futok, edzek (kicsi erősítés és jóga), igyekszek annyit aludni, amit lehet, olvasok, dolgozom, főzök, meg ilyesmik.

Lélekben igyekszem a jelenben lenni, bár sokszor 230 km-rel arrébb vagyok és x nappal később.

A napjaim nyugalmát ritkán zavarja meg bármi, és most ezt nem bánom. Keresem a békés, nyugodt helyzeteket, azokat a pillanatokat, amik nekem örömet okoznak.

Ilyen volt az UB-hármasunk vasárnapi, rövidre szabott vacsorája is. Jó érzés volt felemlegetni a megélt futásokat, történéseket, pillanatokat. Kedvelem ezt a két embert, és már várom, hogy újra együtt alkossunk egy csapatot valamelyik futóversenyen, a legközelebbi UB-n mindenképpen.

Ami olykor megzavarja a nyugodt napjaimat, az a volt pasim.

Vizsgálom az érzéseimet, hogy egy-egy megmozdulása mit vált ki belőlem. Azt hiszem, leginkább bosszúságot. És elsősorban amiatt, hogy képtelen továbblépni, vagy legalábbis magának megtartani a szenvedését.

Múlt héten szabályosan randira hívott. Ő úgy gondolta, hogy majd elmegyünk biciklizni együtt, meg sétálunk, beszélgetünk, mert neki annyi mondanivalója van. Kerekedett a szemem, és hihetetlenkedve mondtam: nem. Nem áll szándékomban találkozni, találkozgatni vele. Semmilyen célból.

Megértem, hogy nehéz a szakítást feldolgozni, de perpill a saját helyzetét nehezíti bármivel, ami hozzám köthető.

Az a legszomorúbb, hogy lassan bolondot csinál magából mind a saját, mind az én ismerőseim körében.

Viselkedése teljesen ellentétben van azzal, amit mutatott azon idő alatt, míg egy pár voltunk. Ezért is értetlenkedek.

Nekem tanulságként az jön le: becsüld meg azt, amid van, mert ha elveszted, meglehet, jobban fájni fog, mint gondoltad.

Megint párkapcsolati téma.

Nem érdekel az, ha “szerelmes vagyok a szerelembe”, az sem, ha a kapcsolataim eddig bizonyos idő után véget értek. Ez nem bizonyít semmit.

Az én lelki ismeretem tiszta. Minden fiút, pasit, férfit, akit közel engedtem magamhoz, komolyan vettem, és ahogy már írtam korábban, minden beleadtam, amit akkor tudtam, amire akkor, azon a szinten érzelmileg képes voltam.

Nem volt olyan, hogy “addig nem bízom benne”, “nem érzek mélyebben iránta”, amíg be nem bizonyítja, hogy érdemes rá.

Megkapták a bizalmamat kezdetektől fogva, ha én már magamban bíztam. Azaz megbizonyosodtam, hogy tényleg érdekel engem az a férfi: vonzónak tartom lelkileg, testileg.

Ebből a bizalomból csak veszíteni lehetett, és valakiknek sikerült is elérni, hogy így legyen. Nem feltétlenül az ő hibájuk, és ha jobban belegondolok, nem is az övék volt. Ha mélyebben bele akarnék menni, akkor tulajdonképpen ők segítettek abban, hogy ráébredjek, van még mit dolgoznom az önbizalmamon.

Nincs bennem tüske azokkal szemben, akik velem szakítottak. Miért is lenne?! Tanultam, tanultunk, fejlődtem, s remélem, ők is fejlődtek a kapcsolatunk során. Megadtuk egymásnak, amit akkor kellett, és mentünk tovább.

Bár vágyom arra, hogy a hátra levő x évemet egy férfi mellett élhessem meg kiteljesedve és egységben, még sem fogok a kardomba dőlni, ha nem adatik meg. Szerettem, szerettek, és ez most is így van. Szeretek. És ha a tőlem telhető legtöbbet bele tudom tenni az adott pillanatba, akkor, ha esetleg vége, nem lesz hiányérzetem, ahogy a múltammal kapcsolatosan sincs.

A szeretet nem érdem dolga. Az van, létezik. És elfogad.

Az élet megtanítja az emberrel, hogy soha ne mondja azt, hogy soha, azaz ne véssen semmit kőbe, mert egy váratlan fordulattal megmutathatja, márpedig ez a kijelentés változhat, akár tetszik, akár nem.

Megtanultam a leckét. Fájt annak idején nagyon. De legalább így még tudatosabban dolgoztam magamon, hogy változzak.

Tudom azt is, hogy ha valamihez nagyon ragaszkodom, kapaszkodom belé, akkor elveszi tőlem, hogy figyelmeztessen: semmi sem az enyém, legfeljebb örülhetek neki, hogy van, ott van az életemben.

Engedni, elengedni.

Mert ha itt kell lennie velem, akkor itt lesz. Ha meg nem, akkor … meg minek ragaszkodjak hozzá.

(és ez most miért jutott az eszembe, nem tudom)

Ha nem lennének a hétköznapok (munka, futás, gyerekek, egyéb tennivalók, történések), azt hinném, hogy téren és időn kívül vagyok. Különösen, amikor együtt vagyunk.

Egy fajta lebegés, amit nem tudok semmihez sem kötni. Még a múlthoz sem, pedig onnan ered. Szerintem 28 éve is ilyesmit éltem meg. Nem tudok neki nevet adni, fogalmat. Egyszerűbb megélni, mert olyan természetes és mégis különleges, egyedi. Tényleg egyedi.

A mi “pályánk” mindig nehezített volt, most is az, de ha vele vagyok, akkor minden olyan egyszerű. Csak a külvilág teszi bonyolulttá. (Vagy mi?!)

Azt hiszem, ennek a történetnek nincsen eleje és nem is lesz vége soha.

Ma reggel azzal “dicsekedtem”, hogy türelmes vagyok. Azonnal eszembe jutott, hogy az irodai munkám ezt igényli – többek között -, azaz jobb, ha az vagyok, különben akár hullhat is a hajam.

Példa rá rögtön jött is, ahogy beértem a munkahelyre és megnyitottam a postaládámat. Gyakorlom a türelmet azóta is.

Akár lótuszülésben is lehetnék, és zümmöghetném: … zen…

Azt hiszem, a legjobb tulajdonságom, hogy még ilyenkor is tudok nevetni.

Nem akarok undok lenni és szemét, de úgy látszik, az sem segít, ha passzív vagyok és jóindulatú.

Tényleg csak abban bízom, hogy az idő segít, megérteti a volt pasimmal, hogy nem, nem és nem óhajtok visszamenni hozzá, hiába nyomja, hogy ő vár rám, és én vagyok a ‘number 1’ számára.

Múlt pénteken ballagtam az irodától a kocsimig kissé lefáradt aggyal, mikor látom, hogy a másik oldalról, szemben az autómmal, jön át az ex. Egy pillanatra megtorpantam, és legszívesebben megfordultam volna, de rájöttem, hogy arra felesleges mennem, mert nem arra van a haza (vagy a bolt, ahova akartam menni). Meg hát muszáj szembenézni azzal is, amivel nem akarok. Képzeletben bevettem a nyugalom tablettát, és türelmesen vártam, mi vár rám.

Őszintén nem is igazán figyeltem, mit beszél, szűrtem a mondottakat. Arra emlékszem, hogy újfent megkíséreltem megmagyarázni a lehetetlent: miért is nem akarom folytatni a kapcsolatunkat. Illetve feltolni az agyáig: a jövőre nézve is a válaszom egy erős NEM.

Aztán megkérdezte, megkaptam-e a levelet, amit postán küldött. Mondom, nem. Akkor aznap fogom, válaszolta, majd részletezte, hogy külön tollat vet a megírásához, meg az eredeti változatot megmutatta xy-nak (nő), aki elolvasása után könnyekre fakadt a meghatódottságtól.

Nem lettem sokkal kíváncsibb a levélre.

Még fényezte magát egy kicsit az exem, majd végre meghallgatta a kérésemet az Úr (Univerzum, sors, bárki), és elbúcsúzott, én meg beülhettem az autómba, és mehettem a dolgomra.

Szerencsére érzelmileg nem zaklatott fel ez az epizód annyira, tény, hogy kicsit még morogtam, hogy miért nem hagy már békén.

Bolt, majd hazaérve kivettem a postaládából az említett levelet. Nulla, azaz nulla vágyam volt a felbontására. Talán csak teljesen le kellett higgadnom. Bámultam a Girot a tévében, majd egyszer csak úgy gondoltam, van lelkierőm elolvasni azt a nagyon megható levelet.

4 oldal teleírt papír. Olvastam, olvastam, és vártam, mikor jön AZ a rész. Végére értem, és megállapítottam, hogy semmi különöset nem olvastam, nem adott ahhoz, amit eddig is hallottam már többször élőszóban. Jó, némi plusz info volt, ami új történés volt az ő életében.

De kérdem én, hogyan akar a több oldalas önfényezésével engem meggyőzni arról, hogy menjek vissza hozzá.

Semmivel sem ad és adott többet, mint a számomra fontos férfiak az eddigi szerelmi életemben. Ha annyira tökéletes lenne számomra, akkor még mindig vele lennék.

Azt gondolom, és tudom is, hogy a kapcsolatunkba beletettem mindent, amit tudtam és amire képes vagyok. A kezdetektől fogva. A hitem és a bizodalmam is megvolt benne. Aztán szépen eszméltem, hogy megerőszakolni magamat nem tudom, bármennyire is dolgozom azon, hogy elfogadjak bármit.

Ekkora rugalmasságot és elfogadást kevés nőtől kapott volna meg.

És most pénteken délután elém áll többek között azzal, hogy soha nem bízott bennem, de most már igen. Klassz időzítés! (Utána megjegyzi, hogy a vezetésemben nem igazán bízik még. – WTF???? akkor bízik bennem vagy nem?)

Túl vagyok pár szakításon és egy váláson is. Voltam én is a szenvedő fél, és álltam a másik oldalon is. Nem éreztem soha egyik kapcsolat végén sem, hogy lehetett volna másként. Mindegyikbe beletettem a tőlem telhetőt, azt, amire akkor képes voltam.

Akik férfiak bekerültek az életembe, adtak valamit a fejlődésemhez, a változásomhoz, talán én is viszonoztam ezt valamivel. Ha tovább kell lépni, mert valami nem működik, akkor menni kell.

Kettőnknek 4-szer adtam esélyt. Háromszor úgy, hogy száz százalékig rajta voltam, hogy úgy szeressem, úgy nézzek rá, ahogy az első évünk elején. A 4. esélyadásnál már nem ment.

Nem haragszom rá, nem bántott meg. Egyszerűen tudom azt, hogy már nem tudunk többet beletenni, és én inkább csak veszítenék vele. Ismerem őt kívülről-belülről, és nem vagyunk egymáshoz valók, csak akkor, ha feladom magamat.

Azt meg nem akarom. Neki is csak hazudnék. Megérné?

Most így a lefutott 73,4 km után az ismerősök gratulálnak, és próbálják ésszel felfogni, hogyan lehet ennyit futni. Ráadásul úgy, hogy utána simán talpon vagyok, jövök-megyek, dolgozom, és ma már futottam 38 percet nem is kis tempóban.

Úgy lehet megcsinálni, hogy erre heteket, hónapokat készültem (előtte meg éveket). Hajnalban, reggelente keltem (és még most is), és csináltam meg az edzést: hóban, fagyban, sötétben, esőben, csúszós aszfalton. Vagy éppen mentem terembe a futógépre edzeni, mert tomboltak reggelenként a mínuszok, én meg egy erős köhögéssel küzdöttem.

Nem hagytam ki edzést, becsülettel megcsináltam mindent. Volt, hogy a jobb lábam fájt, volt, hogy a bal miatt sántikáltam futás közben, és azon imádkoztam, hogy múljon el minél hamarabb a sérülés. Ezért tanultam meg a trigger pont terápiát, a flossingolást, a fasciák tréningezését, a kinezio tapaszok megfelelő ragasztását, illetve mentem el olykor stresszoldásra, hogy a lelkemet is rendbe tegyem.

S a célom elérése miatt fogadtam és tartottam meg az edzőmet is.

És mindennek meg van az eredménye? Meg van hát!

Teljesítettem azt, amit tudtam, hogy meg fogok tenni, bár még az eszemmel nem tudtam felfogni, hogy meg tudom csinálni. És mégis megy. Nagyon egyszerű a recept: bármennyire fáj, még akkor is teszem az egyik lábam a másik elé.

Erre csak maraton és olyan kihívások alatt jön rá az ember, amit addig még nem csinált.

Múlt szombaton is, mikor már csak 18-17 km volt hátra, az olyan múltbeli élményeimet szedtem elő biztatásként, amikor éppen az addigi határomat léptem át: az első privátban lefutott félmaratonomat vagy a 42. születésnapomon megejtett maratonomat. Fájtam, de hazáig meg sem álltam, mert tudtam, ha megállok, nehéz lesz újra elindulni.

Itt Balatonföldvárnál volt a “haza”.

És szerintem mára már megtanultam újra elindulni. Ebben nagyon jó tapasztalások voltak a terepen megtett 50 km-ek, mert hát valahogy le kell jönni a hegyről, és haza kell jutni.

Azt hiszem, rá lehet kapni az ízére. Még a futás alatt sem mondtam azt, hogy soha többet, és utána sem. Most inkább azon töröm a fejem, hogyan tovább, melyik nem nyári hosszútávos versenyre készüljek. Felőlem lehet terepen is….

Akár íratnék egy percről percre beszámolót is, de most nincs kedvem. Inkább csak benyomásokat, élményeket, gondolatokat szeretnék írni nagyjábóli sorrendben. Annyit még elöljáróban, hogy a legjobb választás volt, mikor a csapat tagjainak Anitát és Janit kértem fel. Nagyon jó hármas voltunk. Imádom őket!

Szerintem péntek délig, az indulásig, alig volt bennem izgalom a Nagy Kaland miatt. Az autóba már úgy ültem, hogy “húú, most nagy levegőt veszek, és irány a Balaton”. Gyanítom, akkor leginkább a vezetés miatt voltam stresszben. Azt inkább nem részletezném, milyen tapasztalatom van egy-két majom sofőr miatt, de példaként tudom felhozni, hogy tegnap este hazafelé kétszer is balesetveszélyes helyzetbe kerültem, és nem én voltam a bűnös.

Szóval, Budapesten átaraszolva (mert a O-ás éppen baleset miatt le lett zárva), fél öt táján leértem Balatonfüredre a szálláshoz. A többiek már ott voltak. Egy szobába kerültem Anitával, amitől ugyan tartottam, de aztán olyan jól aludtam, hogy semmi hátrányát nem éreztem.

Este még lesétáltunk a versenyközpontba átvenni a rajtcsomagot, a bort, és hogy a többiek megegyék az ilyenkor szokásos tésztát. Este lefekvés előtt még összetettük az uticsomagunkat, a frissítési dobozokat, amiben felcímkézve álltak a frissítőpontokra szánt zacskók, bennük a gélek, kekszek, sótabik, és hasonlók. Az én frissítésem szerintem a legmacerásabb. Én leginkább banánnal készültem mint szilárd táplálék, és egy nagy flakonban egy CH-BCAA-Glutamin-szőlőcukor-narancslé kombó. Ja, és még egy Hell Focus, meg cukros kóla. A 73,4 km végére a banánból szinte semmi sem fogyott, a CH-kombóból is alig, a Hellnek a fele. Viszont a kólát megittam.

5:10-kor volt a rajtunk. Így már 3:15-kor keltünk mi, lányok, hogy tudjuk intézni a reggeli teendőinket. Időben kinn is voltunk a versenyközpontban. Még láttuk elrajtolni a 2 fős csapatokat. Aztán nemsokára következtek a 3 fős csapatok fele.

Anita volt az első futónk. Ő már a csapatpólónkban feszített. Rajtunk pedig pulóver, kabát, annyira hűvös volt. Ami a futáshoz tökéletes, legalábbis számomra.

Anita szépen vette az akadályokat. Nagyjából 10-11 km-ként találkoztunk vele – és később velem, illetve Janival – egy-egy váltóponton. Adtuk a frissítést neki. Neki jutott a Balaton-felvidék, a dombos rész. Szerencsére azt még nagyjából hűvös időben futhatta meg. Aztán kezdett meleg lenni. Anitán pedig egyáltalán nem látszott, hogy nehezen menne neki a futás a maratoni táv után.

Balatongyörökön váltottam. Ott már rendesen lehetett érezni, nem cicózik a nap. Amennyire tudtam, behúzódtam az árnyékba, és úgy vártam Anita befutóját. Szépen meg is érkezett. Itt már egy kicsit elengedte magát, és könnyezve indított utamra. Gyanítom, a meleg már őt sem kímélte.

És engem sem. A március végi maraton óta nem futottam ilyen melegben, és persze délután. Éreztem, hogy szívja ki az erőmet. Huszon valahány km után már legszívesebben kiittam volna a Balatont. De nem lehetett magamba dönteni a vizet, bármennyire is szerettem volna. A térdnadrágom már régen feltűrtem, hogy szabadon legyenek a térdeim, mert amikor takarta a nadrág, elkezdtek fájni a meleg miatt. Ha szabadon voltak hagyva, semmi problémám nem volt velük.

A társaim nagyon kedvesen és szakszerűen igyekeztek frissíteni engem. Rajtuk semmi sem múlott. A maratont bő 4 órával csináltam meg. Ekkor még nem fájt szinte semmim. A meleg is kezdett megszűnni. A fejemen hordott sapi és a napszemüveg kezdett feleslegessé válni.

Még pisilni is sikerült egy váltópont toi-toi-jainak egyikében. Az edzőm külön kitért rá: akkor jó a hidratáltságom, ha 4 óra múlva tudok pisilni. Hát ment.

Még a maratoni távig a pulzusom fenn volt, amit a meleg is segített, utána már kezdett erősen csökkenni. Most már mehettem volna, viszont a lábaim már nem engedték. Kezdtek fájni. Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, az utolsó 25 km-t már ezzel a fájdalommal csináltam végig. Szénhidrátot, azaz energiát még egy féladag vizezett Hell Focussal megtámogattam, sikerült letuszkolnom két-három falat banánt, és onnantól kezdve már csak kólát tudtam inni. A társaim a Cocát adták, a frissítőpontoknál a Pepsit ittam. Így egyik multi sem nézhet csúnyán rám. És persze vizet kortyolgattam. Volt, hogy egy utcai közcsap mellett haladtam el, és muszáj volt megállnom arcot mosni, vizet inni, még akkor is, ha előtte nem sokkal tankoltam fel. Áldások az ilyen kutak, csapok.

Kb. 60 km táján jelent meg mellettem kis kemping biciklin tekerve a volt pasim. Tudtam, hogy jönni fog, de azt ígérte, csak a befutómnál lesz ott. Hát, nem. Nem lelkesedtem a megjelenésén, és azért sem, mikor arról kezdett beszélni, hogy mennyire szeret, és mennyire meg van hatódva, mennyire büszke rám. Nos, ezekkel a mondatokkal erősen elkésett.

Erélyesebben (ennyi km után és lábfájdalommal hogy legyen kedves az ember?!) rászóltam, hogy be is fejezheti a monológját, mert nem vagyok rá kíváncsi, és vagy előttem, vagy utánam teker. Nem is láttam utána, csak néha, mikor megelőzött, és leállt fotózni – engem. (WTF????)

Az utolsó 17-18 km-t már számoltam. Visszafele. Váltópontról váltópontra haladtam, és áldásnak éreztem, ha a frissítő asztal előtt megállhattam inni. Mert már enni nem tudtam. Csak néztem a kínálatot, és a kedves kérdésre, hogy mit kérek, csak azt tudtam kinyögni, hogy kólát és vizet. És még el-elvettem egy banán szeletet, mit vagy magammal vittem, vagy még ott magamba erőltettem.

Az utolsó frissítőpontunknál már annyira hányingerem volt, hogy képtelen voltam bármi szilárdat lenyelni. Maradt az utolsó 8 km-re a víz, és persze a kóla.

Egy szóval, vágytam a gyaloglásra, de mikor sétára váltottam, arra biztattam magamat, hogy kezdjek el újra futni. Ehhez tényleg nagy lelkierőkel, és egyfajta elszántság, ami minden futással kapcsolatos ellenérzést kikapcsol, háttérbe tol: van egy célom, amit el akarok, és el is érek, ha teszek is érte. Hát akkor fussak!

Ezt az utat már fejlámpával tettem meg, mert besötétedett. Itt már elég közel merészkedett az exem is. És szerencsére végre csak biztatott. Ez inkább jobban esett, mint az, mikor a szeretetéről biztosított. Még az övtáskámat is rábíztam, amiben ugyan már csak a telefonon volt, de így is tehernek éreztem.

Valahogy nem akartak a km-ek csökkenni. Úgy éreztem, hogy már órák óta megyek és még mindig ugyanannyi van előttem. Árgus szemekkel vizslattam a távoli fényeket, vajon melyik lesz az utolsó váltópontom, ahol átadhatom Janinak a csipet, hogy “most már fussál Te, én már futottam!”.

Hihetetlennek tűnt akkor, de még is megtörtént: bekocogtam az utolsó váltópontomra, ahol a társaim már vártak. Jani menetfelszerelésben, Anita az élő videózással és fotózással. Janit útjára engedtem, én pedig fájtam. A lábam teljesen. Miután Anitának megköszöntem a segítséget, odaballagtam az exemhez is, és neki is megköszöntem, hogy ott volt. Valójában csak az utolsó 8 km-ből kb. 5 km-t, mert az utolsó kettőre otthagyott a sötétben.

Ezen a váltóponton még elidőztünk egy kicsit, igyekeztem észhez és erőhöz térni. Még egy neskávét is ittam, hogy később ne törjön ki rajtam az álmosság.

A macskamosdást a következő váltópontunkra tettem át. Ott már muszáj volt megejtenem, mert le kellett vetnem az izzadt futócuccot, és valami melegebbet magamra húzni. Közben megmutattam a közelben jövő-menő, álló futóknak, segítőknek a pucér felső, majd alsó részemet. Gyanítom, ebben a késői órában senkit nem érdekelt.

Janit simán tudtuk frissíteni. Egyszer kavarodtunk el, miközben még tankolási lehetőséget is kerestünk, de időben odaértünk Sóstóra.

Az egyik váltóponton nagyon jó hangulat volt. Szólt az “old but gold” zene, és mi táncikálva vártuk Janit. Közben az eső is szemerkélni kezdett. Kérdeztük is futó társunkat, szeretne-e valami plusz öltözéket. Nemet mondott, így némi frissítés után útjára engedtük. A következő 10 km-en már bedurvult az eső, bár Jani szerint ez kevésbé volt gond, de ráerőltettük a eső és szélálló mellényemet, és egy sapit, nehogy meghűljön, hiszen a szél is erősen fújt. Mi fáztunk, az biztos.

Bár Anita rám akarta sózni többször is a vezetést, mégis Füredig ő maradt a bal oldalon. Én voltam a navigátor. Ez a felállás szerintem jól működött, mert Anita bevallotta, neki kevésbé ment volna, még gps-szel is. Csopakon volt az utolsó frissítése Janinak. Itt már, ha jól emlékszem, már nem is esett az eső. Jani fáradtnak tűnt, de igyekezett tovább. Alig 8 km-re volt hátra.

A versenyközpont alatt egy parkolóban tudtunk csak megállni. Onnan kétszer sétáltunk fel a célba, mert először a kocsiban hagytuk a rajtszámokat, ami nélkül nem adnak érmet. Mire újra felértünk, Jani is megjelent. Nagy örvendezések közepette ballagtunk a fotózós cél felé, ahol az érmet is megkaptuk. Egy szedett-vedett csapatfotó után azt is a nyakunkba kaptuk.

Még Anita megejtette azt a wc-zést, amit már jó pár toi-toi lehetőségnél meg szeretett volna tenni, én már kibírtam a szállásig, ahova már én vezettem el – gps nélkül.

Miután a többiek lezuhanyoztak, és én elintéztem a wc ügyemet, engedtem magamnak egy kád jó meleg vizet, és beleültem, feküdtem. Kb. 10 percig sikerült is ott maradnom. Amint átmelegedtem, szálltam is ki. Egy hajmosás, és jöhetett az evés, majd az alvás. Egy jó órát szundikáltam.

A többiek addig kipakolták a cuccaikat az autómból, amivel megkerültük a Balatont. Még a hátsó ülés ledöntött részét is felemelték, de mint később egy hatalmas fékezésnél kiderült, csak felemelték, de nem rögzítették, így majdnem a nyakamba kaptam a csomagtartó tartalmát is. Szerencsére csak mögém estek a padlóra.

Fél tízkor már Anitával úton voltunk Pest felé. Ő Pestre ment, én meg Budára. Ebben a sorrendben.

Megérkeztem, leparkoltam. És innentől kezdődött a hosszított hétvégém még boldogabb és csodásabb része. A Balaton kerülésünk is extra szuper élmény volt, némi fájdalommal, de ami időt együtt töltöttünk, ketten az a mi kis oázisunk volt a hétköznapokban.

Szeretem azt az oázist….

Mikor tök unalmasnak, eseménytelennek tűnik a hetem (értsd: a délutánjaim), akkor már számíthatok arra, hogy egyik nap sem fogok unatkozni.

Most is így van. Pedig olyan jó lett volna legalább egy délutánon heverészni, olvasni és semmit sem csinálni.

Tudom, mindig ezzel jövök.

Holnap, esküszöm, már csak arra fogok koncentrálni, hogy összepakoljam a hétvégére szükségeseket.

Szerintem tele lesz a kocsim. 3 táskányi holmit írtam össze, ahogy így nézem a listáimat. Külön van futócuccok, frissítés, tisztálkodás és ruhanemű lista.

És még fejben végig sem futottam a 73,5 km-t (hivatalosan csak 72 és még valamennyi, de addig futok, amíg meg nem lesz a 73,5 km, mert ennyi lesz a pólómra is írva. Meg egyébként is, az a pár száz méter négykézláb is meglesz.)

Izgulok-e? Nem, még nem. Bízom az edző felkészítésében, abban, hogy kitartó vagyok, és elszánt. Tisztelem a távot, azaz nem veszem félvállról. Ezért is készültem edzővel. Becsülettel. Egy edzést sem hagytam ki. Csak az edző jóváhagyásával. Illetve egyszer nem tudtam befejezni egy edzést, mert nagyon jegesek voltak az utak, és lehetetlen volt az aszfalton futni.

Én leszek a szendvics közepe, azaz kora délután fog rám kerülni a sor, és kb. este 10-ig fogok futni. Az edző megadta a max. tempót, a max. pulzust. Válogathatok.

Azt hiszem, az egyik legjobb stratégia lesz tőlem, ha nem gondolkodom az egész távban, csak frissítő pontokról váltópontokra haladok, és majd a 60 km-nél fogok fellélegezni: most már tényleg kifele haladok az erdőből. Az elejét élvezni akarom, a többit, mikor már fáj, csak megfutni. És elfogadni, hogy így van.

Nem arra megyek, hogy egyéni csúcsot fussak (bár ez az lesz, hiszen először futok ennyit), csak végigérni szépen, folyamatosan haladva.

Jó lesz ez, érzem.

Egy kaland. Ez biztos.

A többit meg majd meglátom.