Egy nő életében szerintem két legfontosabb személy van, aki nem a családtagja, s fáj az elvesztésük.
A nőgyógyásza és a fodrásza.
Az előbbit már 14 éve elvesztettem, mert elköltözött a városból.
Az utóbbit tavaly, amikor az ex-pasim mellé ment dolgozni.
Vagy keresek egy új fodrászt, vagy még hosszabb lesz a hajam egy ideig.
“Majdnem mindenki tud jó benyomást kelteni első alkalommal, de az idő mindenkiből kihozza az igazi valóját.”
És még annyi:
Illúzió, illúzió és illúzió. Tudunk hozzá ragaszkodni, és hazudni magunknak.
Többször voltam hülye, és hazudtam magamnak, hogy jó úgy, ahogy. Aztán pedig dehogy! A valót bár láttam, mégis inkább fel-felidéztem az illúziót, hogy takarja el a valóságot. Gondoltam, én nem vagyok elé türelmes, megértő, elfogadó. Mind voltam. Csak őszinte nem – magamhoz.
Viszont van az az “illúzió”, amit semmilyen való nem tud felül írni (ha van egyáltalán “valóság” mögötte). Ahhoz a végsőkig ragaszkodom.
17 éve, hogy férjhez mentem.
Először és utoljára ebben az életemben.
Hálás vagyok azért, hogy jó a kapcsolatom a volt férjemmel. És egyre jobb.
Örülök, hogy újra boldog párkapcsolata van.
Azt hiszem, szerencsés vagyok.
Kisebbik gyermekem bejön a konyhába. Látja, hogy mi fő a tűzhelyen, és mit működök éppen egy jénai felett.
– Ó, lasagne lesz az ebéd! Az finom!
– Hát, majd meglátjuk – mondom kissé pesszimistán.
– Biztos finom lesz.
– Honnan tudod?
– Mert amit csinálsz, mindig finom.
Remélem, nem csak a lasagnera értette…
Néha azt érzem, hogy könnyebb volt bloggolni, mikor még sokkal több énblog volt. Az aranykorban. Valahogy inspiráltabb voltam. Mások által?
Nem tudom.
Most is vannak gondolataim. Legtöbbször olyankor, mikor nem vagyok gépnél, vagy ha ott is vagyok, nincs időm, lehetőségem. Igyekszem az “értékes” gondolatfolyamot megjegyezni, de mire odajutok, hogy írhassak, vagy fakónak és feleslegesnek érzem, vagy a gondolatban megfogalmazott mondatok elvesznek, nem tudom visszaadni őket ugyanúgy.
Igen, visszasírom azt a korszakot. Mikor sok blogtárs ismerősöm volt, és egy közösséghez tartoztam. Egy klassz kis közösséghez. De ma már csak emlék…
Akkor még tudtam, hogy nagyjából kik olvassák a blogom. Most halvány lila sejtelmem sincs. Ami nem baj, hiszen talán így az igazi. A kezdetekre emlékeztet, mikor írtam bele a nagy világba. Igaz, akkor is nagyon szerettem volna, ha valakinek, valakiknek írom, amit írok…
Most csak elképzelem a “közönséget”.
Ja, egyébként a biztonságról akartam valójában írni. Hogy számomra mit jelent. Lényeges?!
“La vida te da sorpresas
Sorpresas te da la vida.”
Szeretem ezeket a reggeleket. Nem csak azért, mert most odakinn ragyogóan süt a nap, és önmagában ez már vidámító tud lenni, hanem mert egy nagyon klassz edzésem volt.
Egy kicsit belehaltam, egy kicsit megismertem a korlátaimat, egy kicsit motiválódtam, hogy hova is szeretnék eljutni. És minden porcikámat érzem.
Hogy mennyire jól dolgoztam pl. a lábaimmal, ezt úgy szoktam letesztelni, hogy a munkahelyre biciklizés közben az emelkedőnél mennyire kell visszaváltanom a sebességben. Alapjáraton nem váltok, sima edzés után egyet, egy lábazós edzés után kettővel.
Azért szeretem a HIIT edzéseket, mert ha egy gyakorlatnál szenvedek is, tudom, hogy csak 50 vagy akár 60 mp van szó, és jön a következő gyakorlat (ami ugye nem feltétlenül laza), de legalább egy kicsit más testrész van előtérben. A pihenő pedig oly kevés, hogy az embernek gondolkodásra nincs ideje, csak felkészül gyorsan, majd csinálja és csinálja a gyakorlatokat.
Aztán hihetetlenül jó érzés az edzés végén az elégedettség, hogy ezt is megcsináltam. És már várom a következőt…
Imádtam ezt a hosszú hétvégét úgy, ahogy volt. Minden lett benne, ami kellett, hogy legyen.
Szombaton délelőtt még oldottam, délután pedig a kiruccanásra készültem fel: kaja, pakolás. Másnap utazás, megérkezés, egy nagy séta, és utána pihenés megint. Hétfőn, abban a csodálatos időben, egy hosszabb túrában volt részem, amit még hosszabbnak gondoltam, hogy lesz, de így volt jó. A fáradtságot egy kiadós kései ebéddel és egy nagy adag pihenéssel, alvással tüntettem el.
Fura volt hóra ébredni, bár tudtam, az fog bennünket körülvenni ébredéskor. A tervezett sétát megvétóztam. Maradt az olvasás, lazulás.
A hazafelé útban ugyan volt egy piciny zökkenő, de csoda velem, velünk volt, így az is megoldódott pillanatok alatt.
Megtapasztaltam, hogy simán mennek a dolgok a magunk útján (flow), ha jelen, ha a jelenben vagyok, és pity-puty irányt lehet téveszteni, ha picit is megadja magát az ember a kétségeinek.
A jelenlét, a hit adja a csodákat, amelyekre nap, mint nap számítok, és tudom, hogy megtörténnek velem.
És ez így is van.
Azt mondják, bolond a szív.
Az ész pedig realista.
A szív intuitív.
Az észt pedig az ego uralja.
Az egyik a jobb oldal.
A másik a bal.
A szív megérti az észt. De vajon az ész mennyire lát bele a szív dolgaiba?
Az ész felejt, a szív soha.
A szív mindig is úgy fog érezni, ahogy először, csak mélyebben és megértőbben. Emlékszik és elfogad.
Az ész ragaszkodik és hisztizik.
Van, hogy tudnak egymással együttműködni. Amikor mindkettő ugyanazt akarja. Egymást segítik, hogy előrehaladjanak. Az egyik megért, a másik pedig realistán bólogat.
Szükségük van egymásra. Együtt sok mindenre képesek.
Tudom.
Ma és tegnap reggeli látkép az ablakból.
A tegnapi jobban tetszett, a mai viszont izgalmas volt. Egy piciny tél a tavaszban.
