Még csak az év harmadik hetét gyűröm, de már elegem van belőle. Be akarok húzódni egy sarokba, és csak szüttyögni akarok, azaz sajnálni akarom magamat.

Fáradt vagyok a sok apró és nagyobb hülyeségek megoldása miatt, unom már tartani a hátamat más szarságáért. Már szinte üdítő, ha a saját hibámért kell bocsánatot kérni. Legalább azért tudom vállalni teljes mellszélességben a felelősséget.

Azon rettegek, hogy valamit elfelejtek, nem veszek észre a non-stop tűzoltásban. Hálás vagyok, ha külön emlékeztetnek valamire, újra rákérdeznek, így legalább az biztosan el lesz intézve.

Ma reggel is szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy egy szállítmányt nem rendeltem meg az egyik vevő részére múlt decemberben, pedig január végén már szállítania kellene a gyártónak. Mivel a táblázatomba nem írtam fel a rendelésszámot, úgy vettem, hogy az bizony nincs is. Őrült gyorsasággal készítettem egy rendelést, aztán pár óra múlva kiderült, hogy nem követtem el hibát, csak azzal, hogy a táblázatomba a kiküldött rendelés számát nem rögzítettem. Az már egy másik sztori, hogy a beszállító legalább 3 héttel csúszik az ultra sürgős szállítmánnyal.

Úgyhogy, telcsi van a hócipellőm.

Nagy tanulság elővenni a régi gyakorlatsoraimat.* Ma reggel is ezt tettem. Egy régi, pár éve írt 10 db gyakorlatos edzésemet néztem ki, és igyekeztem megcsinálni. Míg akkor simán lenyomtam 3 körben 10-12 karhajlítást csípő-hátratolással, most elvéreztem 2 körrel. DE! míg akkor csak 4-4 kg-os kézisúlyzóval dolgoztam, ma már 7-7 kg-sal, illetve 9-9 kg-sal, ha olyan gyakorlatról van szó.

Az nagy trauma, hogy bizonyos hasizomgyakorlatnál vagy csak előrehajlásnál már durván gátol a hasi hájam. Fel kell dolgoznom. Nehezen megy, mert eddig sem voltam benne járatos.

Az a legnagyobb kérdés számomra, hogy ezt vissza tudom-e még valaha csinálni.

Egy biztos, ha nem akarom, hogy ez jobban eldurvuljon, sokkal szigorúbban kell figyelnem az étkezésemre, mozgásomra, mint valaha. Könnyebben feljön a plusz kiló, és szinte lehetetlen megszabadulni tőle, csak nagy-nagy elszántsággal és akarattal, de az most nekem nem nagyon van, ami a kaját illet.

Vagy beszerzek one size ruhadarabokat, és nem érdekel, mekkora darab vagyok.

*vannak kis füzeteim, amikbe olykor (egy időben rendszeresen) megtervezem, mit fogok a következő erősítő edzésemen csinálni, vagy csak előveszem, hogy alapul vagy ötletként szolgálja az aznapi tornámat.

Kevés olyan ember van, akivel ne értenék szót. Még a számomra unszimpatikus emberekkel is el tudok csevegni, ha úgy hozza a sors.

Most sikerült a kevés ember egyikével találkoznom. Sőt együtt dolgoznom. Az egyik kolléganővel képtelen vagyok zöldágra vergődni. Sokszor zárom úgy a kommunikációnkat, hogy na, ezt kár volt elkezdeni, vagy felesleges volt egyáltalán beszélnem hozzá. Mintha el se jutna a tudatáig az, amit én mondok, legyen az bármi. Néha a nagy küzdelmemben, hogy “átverjem a falat”, már egyre hangosabban mondom a mondanivalómat, magyarázom körbe, hátha akkor látom rajta azt, hogy felfogta és megértette a szavaimat. Pedig nem buta nő, hiszen itt dolgozik már évek óta, és jól csinálja azt, amit. Egy-egy “kudarcom” után elgondolkozok azon, hogyan tud ilyen jól dolgozni.

Vasárnap reggel egy jó 9 órás alvás után 7 órakor kezdtem ébredezni. Eléggé félhomály volt a szobában, így nehéz volt eldöntenem, hány óra is van. De ez lett volna akkor is, ha két órával később eszmélek. Az ágyamban ülve, kávézva vártam a csodát, hogy végre igazán felkel a nap, és nappali világosság lesz az amúgy nyugati fekvésű helységben. Hát, azt várhattam volna estig! Egész nap borús, ködös, esős idő volt.

Bár az időjárás nem volt túl lelkesítő egy hosszúfutáshoz, mégis összeszedtem magamat, és elindultam az egy óra 40 perces kocogásomra. Ilyen hosszút tavaly május óta nem futottam, volt is bennem némi kétség, hogy ez menni fog-e, de mivel szombaton tényleg nem sportoltam semmit, úgy gondoltam, elég kipihent vagyok hozzá és megy majd izomemlékezetből is. Ment is. Ugyan a végére elfáradtam rendesen, főleg a lábaim, de ez egész napra nem nyomta rá a bélyegét.

Mivel január 2-tól a Polar Flow edzéstervező programját használom (maratonra készít fel – bár nem szándékozom valóban lefutni ezt a távot versenyen, de kell egy cél), az osztotta be, hogy hétfőn már fussak is egy órát egy közepes tempóval. Na, ezt se csináltam már egy jó ideje, szóval hümmögve, de elindultam, s lefutottam az egy órát.

A hétfői napom gáz volt. Nem fizikailag, hanem mentálisan: a melóban stresszes volt a nap, végig azt éreztem, hogy nem haladok előre a dolgokkal, csak egy helyben toporgok, pedig megállás nélkül a problémás helyzeteket igyekszem megoldani.

Kedden, azaz tegnap reggel már éreztem, hogy fáradtabb vagyok, így egy lazább erősítő edzést csináltam. A munkanap már könnyebb volt, lezártam ügyeket, haladtam előre.

Ma reggel (szerda) viszont úgy ébredtem egy viszonylag nyugis alvás után, hogy mosott rongy vagyok, no way, hogy én ma intervallumos futást csináljak a -8 C fokban odakinn. Így áttettem holnapra, mára pedig egy 8-8 perces dinamikus és statikus nyújtás jutott.

A konklúzió az lett részemről, hogy a vasárnapi hosszú után a hétfő az erősítő edzésé lesz, és kedden fogok csak futni. Szóval, átvariálom majd egy ideig a Polar Flow edzéstervét, amíg bele nem rázódok a hosszabb futásokba.

Na, megyek dolgozni.

Utóirat: a kisebbik fiam sikeresen megszerezte az alapképzésen a diplomáját tegnap. Juhéé!

Még adós vagyok magamnak – írásban – egy évértékelővel. Gondolatban már megtettem az év utolsó napján, de még arra nem szántam energiát, hogy egy bejegyzésben is megfogalmazzam.

Ha csak az érzéseimet nézem, akkor őszintén szólva nem nézek vissza 2023-ra örömtelien és boldogan. Bár súlyos dolgok nem történtek velem, s ha igen, akkor is jót tett velem, még sem zártam vidáman az évet.

Megszenvedtem az év elejét, és ugyan kitessékeltek az előző munkahelyről, az inkább felszabadító volt, mint tragédia. Nyilván maga az elbocsátás sértette az önérzetemet és arcon csapott, de már akkor tudatában voltam, hogy ez nekem jó lesz. Hiszen nincs több gyomorgörcssel való munkába menetel, idegesség, hogy vajon éppen mit rontok el, mit csinálok szarul egyesek szerint. Kezdhetek új lappal és új eséllyel, hogy végre találok egy helyet, ahol megbecsülnek, és jól végezhetem a munkámat.

És így is lett. A jelenlegi munkahelyemen továbbra is jól érzem magamat, és igyekszem teljesen betanulni (bár mostanában már csak a “tudatlanságból”* és információ hiányból elkövetett hibáimon keresztül).

A másik jó dolog, ami a múlt évben történt velem, az a török út volt. Leszűkítve magára csak az útra. Ha nem Anyuval vagyok, egész jól éreztem volna magamat.

Más heppinesz is történt, természetesen, de azok apróságok voltak, a mindennapok részei.

Hogy mi nem tett igazán boldoggá és kerekítette az életemet 2023-ban? Hát, csupán csak két dologról volt és van szó. Az egyik az országban és a világban zajlott és zajló események, tendenciák. Elszomorít, reménytelenséget kelt bennem, és nem sok jóra számítok hosszútávon, ha ez így marad. A másik az anyámmal kapcsolatos: nem bírom elviselni (elfogadni) őt. Ezen akarok változtatni, és fogok is. Ez 2024 első és – egyelőre még – a legfőbb projektje részemről.

Hm. Furcsa ez az évkezdet. Visszatekintve az elmúlt időszakra, évekre nem rémlik, hogy ennyire reménytelenül kezdtem volna egy újévet. Nem várok ettől az évtől semmit, és terveim se nagyon vannak. A lelkesedés minimális bennem bármi iránt is. Megszoktam, hogy mindig van valami nagyobb célom, tervem, de most semmi. Egyszerűen csak vagyok, elvagyok, csinálom a dolgaimat. Hogy ebből mi fog kikerekedni, majd meglátom. Hát, akkor buék!

*tudatlanság: arra gondolok itt, hogy nem tudom, hogy mit kellene tudnom, így nem tudom megkérdezni sem azelőtt, mielőtt elkövetném a hibát.

Három napot nem dolgoztam, és ma fultam meg a melóban. Úgy, hogy év vége van. Amikor is minden lecsendesül(hetne), és a vevők elmennek (mehetnének végre!) szabadságra.

No, nem nyavajgok, mert ha nem lenne ez a temérdek tennivaló, akkor a falat kaparnám az unalomtól.

Múlt hét csütörtök délutántól péntek délig Pozsonyban volt a magyar iroda összesen 5 db dolgozója karácsonyozni a társirodákkal a környező országokból. Mielőtt vacsorázni mentünk volna össznépileg, tettünk egy sétát az autós közlekedéstől lezárt belvárosi részen, ahol a karácsonyi vásár is zajlik ilyen tájt. Nekem nagyon tetszett Pozsony ezen része, kellemes meglepetés volt. Ettem egy diós tekercset, ami tele volt tömve dióval és a vékony tésztája is kedvemre való volt. 3 euróba került, de annyira ízlett, hogy szívem szerint még két-három adaggal feltankoltam volna, hogy tudjak belőle enni később is.

Az esti vacsora és az aláfestésként szervezett program vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Az étel finom volt, és több félét lehetett választani, a program hosszadalmas volt, és … unalmas, vagy legalább nem a vacsora közben kellett volna csinálni (nyomozós-gyilkos keresős-dalátírós). Lehet, hogy az volt a cél, hogy összehozzák ezzel a vegyes, összekevert asztaltársaságot, de a mi asztalunknál ez nem igazán működött. Nem tudtam meg sokkal többet róluk, nem lettünk puszipajtások.

Szerencsére 11 órakor bezárt a bazár, így fél 12-kor a kényelmes ágyban feküdtem a teljesen csendes, hetedik emeleti hotelszobámban. Jót aludtam, és az volt a legmeglepőbb a szobát illetően, hogy tényleg semmilyen zaj nem szivárgott be sehonnan. Ez igen ritka.

A hotel a reggelivel is kitett magáért. Találtam kedvemre valót (tükörtojást, bacont és gluténmentes brownit – isteni volt!), így nem maradtam éhes, bár nem is voltam a késői vacsora miatt.

Sajnos, a délelőtti programmal egy kicsit (vagy nagyon) mellé lőtt a szervező szlovák kolléga. Jószándékkal szervezett egy múzeumlátogatást, de a “túra” alatt derült ki, hogy ez inkább szólt az épület múltjáról, jelenéről, mint a már benne látható művekről. A magyar mag kitartott végig, de alig tudtuk az unottságunkat leplezni. A csapatból a leglelkesebb a múzeumi idegenvezető srác volt. Hogy azért festmények nélkül ne maradjunk, a végén láthattunk két kisebb tárlatot is. De azokat legalább érdemes volt megnézni. Szerintem.

A pénteket még egy kései céges ebéddel zártuk egy tatai étteremben. Aztán siettünk ketten az egyik kollégával az irodába: ő vitte vissza a hátsómat a céghez, ahol az autóm parkolt. Úgyhogy miattam bumlizott végig a bedugult Budán és a pesti rakparton ide és vissza.

A hétvége szokásosan telt. Kivéve a vasárnap. Akkor a nagyobbik gyermekkel találkoztam egy Zing-es ebéd erejéig (ahogy a kisebbikkel az előző vasárnapon), majd karácsonyi ajándék címén kapott némi ruhadarabot és egy könyvet (Karinthy-kötet!). Egy könyv nekem is jutott (amellett, hogy még rendeltem is a bookline-non hármat az Apunak szánt mellett).

A hétfő is szabad volt még, mivel – jobb hiján – csak akkor tudtam kivenni az egyetlen megmaradt szabadnapomat az évvégére esőkön kívül. Sok mindent nem csináltam aznap sem: segítettem egy kisebb problémát megoldani az egyik osztrák kolléganőnek, illetve ettem, olvastam és filmet néztem. Ja, még sütöttem mézeskalácsot, de nagyon nem is dicsekedtem vele senkinek, mivel odaégettem. Így magamba tömtem pár darabot, hagy fogyjon! Ennek eredményeként újfent bebizonyosodott, hogy nem bírom normálisan megemészteni a mézet, a sütőport és a tojást.

A keddi munkába állásom miatt folyton elcsúszásban voltam a napokkal. Még szerdán is azt hittem, hogy kedd van, és úgy gondoltam a csütörtökre, mint egy távoli napra, miközben másnap volt.

Tegnap délelőtt, miközben arra vártam, hogy felszedjen az egyik kolléganő, akivel leltározni mentem a raktárba, rám írt a kisebbik, hogy beteg, így vegyek neki hazafelé ezt-azt. Persze, még kaját is. Fél öt után úgy indultam haza a melóból, hogy a hátam közepére kívántam az esőben való kódorgást bolt-gyógyszertár-otthon között. Mivel csak egy kis szövetszatyor volt nálam, tényleg nem vettem sok mindent, de még cipeltem haza a repi ajándékként kapott nagy üveg pálinkát. Mikor jöttem ki a boltból realizáltam, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen még az esernyőt is tartanom kell, ha nem akarom, hogy a szövet-bundás kabátban szétázzak. Elcaplattam még a Tescoban levő gyógyszertárba, majd onnan haza gyakran cserélve a kezeimben a cókmókjaimat és az esernyőt. És persze közben anyáztam. Nem vagyok egy pálinka-rajongó, de jólesett egy kis kóstoló belőle, hagy oldja az alkohol a feszültséget bennem.

Fárasztó volt ez a pár hónap, jól fog esni a majd’ két hét szabadság. (még akkor is, ha ügyeletben leszek a két ünnep között.)

Végzettségem szerint személyi edző is vagyok. Igaz, kondi teremben voltak az oktatások, és elsősorban ez volt a központi anyag, de úgy gondolom, hogy egy vendég vagy kliens edzéséhez való hozzáállás azonos minden sportágban.

Ha személyi edző vagy akár futóedző lennék, akkor lenne egy nagy füzetem, gyűrűs mappám, amiben minimum egy oldal az adott kliensről szólna. Csak az alap infók: egészségi állapot, személyiség, életkörülményei, kívánságai, és azokkal az adatokkal bővíteném, ami útközben derülnek ki. Ehhez jönnének az edzéstervek.

Ezen az alap infókat tenném ki magam elé, amikor írnám a következő heti, havi edzéstervet, vagy éppen konzultálnék a kliensemmel. Így nem követnék el edzéstervezési hibákat, illetve azt érezhetné a kliensem: figyelek rá.

Ma reggel végképp elpattant bennem az utolsó húr, ami a jelenlegi edzőmhöz kötött. Eddig sem éreztem azt, hogy nagyon figyelne rám. Meglehet, ebben az is van, hogy nem kell felkészítenie semmilyen versenyre, így hát én egy csekély kihívást jelentő sportolója vagyok. De ma kiderült, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, mit mondtam neki. Például azt, hogy nem bírom, ha heti kétszer van magas pulzusos intervallumos futásom. Mert nagyon kifáraszt, és előbb-utóbb lesérülök. Lásd, ami tavasszal is történt az előző edzőmmel, aki jószándékkal (hogy gyorsuljak, illetve szokjam a rohanást) megsorozott heti két gyorsító edzéssel. Amellett, hogy állandóan fáradt voltam, még le is sérültem. Nem mellesleg utálom ezeket az edzéseket.

Úgyhogy ennyi volt. Írok egy szép lemondó emailt, hogy januártól külön válnak az útjain. Volt 5 és fél évig egy (két) futóedzőm.

Hajnalban a szokásomhoz híven kiraktam az erősítő edzéshez szükséges kellékeket: polifoam, homokzsák, csúszka, súlyzók. Aztán nekiálltam magamat lehengerezni. Miközben tologattam magamat a hengeren, átmódosítottam az edzéstervet. Az éppen fellángoló önutálatom miatt (sajnos, alaposan belenéztem a tükörbe) legszívesebben semmit sem csináltam volna*, így kerestem egy alternatív megoldást, hogy mégis legyen valami mozgás, erősítés mára, hiszen hétfőn már megvolt a heti egy nap pihenőm. Jött az ötlet, hogy előveszem a három és fél éve, a kovix időszak elején videóra rögzített alakformáló edzéseim egyikét, és megcsinálom azt.

A videón kissúlyzóval (2 kg) dolgoztam, de most elővettem a 7 kg-ra feltett kézi súlyzókat. Nem minden gyakorlatot tudtam ezzel úgy véghez vinni, ahogy a képernyőn láttam, de kis módosításokkal megoldottam. Valószínűleg, ha csak 2-2 kg-val dolgozok, akkor egy lájtos edzés kerekedett volna belőle, de így a 7-7 kg-val már azért jobban éreztem, hogy csinálok is valamit. És azért közben megcsodáltam magamat, hogy három és fél éve még milyen jól néztem ki, és arra is emlékszem, hogy akkor kb. olyan “kövérnek” láttam magamat, amilyen most vagyok. Az önutálatom pedig pont a jelen testi állapotom miatt lángolt fel. A kör bezárult, de legalább mai is edzettem egy jót.

* persze, ilyenkor nem a mozgásba menekülök, hanem a lustaságba. Ezért sem relevánsak rám a “kifutom magamból stresszt”/”futok, azaz menekülök a problémáim elől” mondatok. Múltkoriban egy-két ismerős ezt akarta bemagyarázni nekem, hogy ezért sportolok, mozgok rendszeresen. Hö-hö! ennyire azért már ismerem magamat!

Ha a világ híreibe és azoknak kommentálásaiba hallgatok bele, akkor sajnos, gyakran felmerül bennem a gondolat, hogy a világ, de elsősorban benne az ember pusztulásra ítéltetett. A stupid, megvezethető része fogja magával rántani a még értelmesen gondolkodni tudókat a halálba. Hogy ez az utóbbi hogyan és miként fog történni, természetesen homályban van előttem, de látva és hallva a történéseket, kétségem sincs a végeredményről.

Szerencsére a mindennapokban még leginkább a józanság vesz közvetlenül körül, de ki tudja, mikor fog a mélysötétség a fény felett győzedelmeskedni.

De inkább írjak másról. Például arról, hogy meghorgoltam a négy darab karácsonydísz gömböt, amit ajándékozni fogok a kollégáknak: egyet-egyet. Szívem szerint valami menő kis figurát csináltam volna, de egyet utálok horgolni: kezet, lábat, farkat vagy egyéb vékony henger félét.

Az autómban végre kicserélték a kuplungot. Egy nap alatt. Ugyan délután sprintelnem kellett, hogy időben a szervizbe érjek, mert a munkaidő lejárta előtt kb. 5 perccel telefonált rám a főszerelő, hogy mehetek. A buszra várni kellett, majd amire felszálltam, csigalassúsággal közelített a cél irányába a délutáni nagy forgalomban. Így lepattantam az egyik megállóban, és futva igyekeztem megtenni a hátralévő bő egy kilométert, ami persze nekem nem nagy táv, de na. Ugyan lihegve (és kissé rájátszva) érkeztem, de tényleg egy picit sem fáradtam el, és csak a szerelő kedvéért ültem le a székébe egy fél percre, hogy megnyugtassam.

A számla végösszege nagyjából annyi volt, amire számítottam. Fizettem, majd átvettem a kulcsot, és ültem is be a kicsikocsimba. A SOKK akkor ért, mikor lenyomtam a ballábammal a kuplungot, hogy egyesbe tegyem a sebességváltót. Bazz, ez mi?! Eltűnt a pedál a lábam alól! Ja, nem. Ott van az, csak míg eddig kemény fizikai munka volt lenyomni, most piheként libben be a pedál. Ezt is meg kell szokni. Azt ugyan nem tudom, mikor, hiszen alig használom (vezetem) az autómat, mióta bérletem van.

A szándékomat, hogy leadjam legalább azt a pár kilót, amit a nyáron (a nem futásom, csak biciklizésem alatt) felszedtem, folyton megtorpedózzák a körülöttem levők édességekkel, meg persze stresszes helyzetekkel. Itt van példának a céges (?) Mikulás ma reggel felfedezett ajándéka: egy-egy nagy zacskó vegyes Szamos szaloncukor (megmértem. kb. 60 dkg) mindenki asztalán. Persze, hogy meg kellett kóstolnom az összes ízt. Úgyhogy reményem a fogyásra csekély mértékre apadt.

A párásítót pedig már éjjel is muszáj vagyok üzemeltetni. Most, hogy bejöttek az éjjeli mínuszok, még szárazabb lett a levegő a lakásban. Szombaton hiába akasztottam nedvesen vissza mind a sötétítőt, mind a fehér függönyt, és hiába teregettem ki az összes kimosott ruhát, ágyneműt
a szobámban, éjjel küzdenem kellett a levegőért, mert jött a télen szokásos orrdugulásom. Este ugyanis nem párologtattam, mert hát ugye ott a sok nedves holmi, végezzék azok a párásítást. Most már, amikor otthon vagyok, szinte non-stop megy a párásító. Éjjel ugyan füldugóval kell aludnom, de ez a legkevesebb. Máris nyugodtabban alszok.

Egyetlen egyet utálok. Hogy itt ősszel és télen (is) fúj a szél. 48 évet leéltem a Bükk árnyékában, ami felfogta a nyugati szelet, így csak tavasszal vagy ősszel tapasztaltam szelesebb időt (meg persze viharokkor). De itt?! Már a harmadik ősz és tél lep meg az erős széllel. Még éjjel is, amikor azt hallgatom, hogyan rendezkedik az erkélyemen, hogyan forgatja szorgalmasan vagy éppen dühösen a kirakott szélforgómat.

Míg soha nem okozott gondot a téli hidegben való futkorászás, de most, ha hallom, hogy fúj a szél, és mellé mínusz fokok vannak, egyáltalán nem vágyom szétfagyasztani magamat odakinn. Erre való ilyenkor az akaraterő. Előveszem, és megyek.

Fodrászhoz is. Végre két év után újra. Lesz mit levágni a fodrásznak!

Az elmúlt két hét elrepült két pillantás alatt. Sok teendő, illetve ha nem is volt éppen semmi, akkor sem jutott eszembe, hogy blogoljak.

Itt, a munkahelyen gyűröm a melót, és mivel csak én vagyok ebben a pozícióban, érzem, hogy a főnöknőm lassan hímestojásként bánik velem. Például megkaptam a két ünnep között a három nap szabadságot egy majdnem home office-szal (rá kell majd néznem a levelekre).

Az autómat végre sikerült a szervizbe elvinnem, és így az éves átnézés, plusz olajcsere és ez meg az mellett, jövő hétfőn a kuplungja is ki lesz cserélve. Ahogy megemlítem ezt bárkinek, jelentősen rám néz, hogy ez bizony nem lesz két forint. Tudom én ezt már 3 éve. Akkor kérdeztem rá először, hogy mennyibe is fájna nekem a csere. Szóval, szorgos méhecske vagy hörcsögként gyűjtögettem, tartalékoltam erre a pénzt. Lényeg, hogy az autó biztonságos legyen.

Persze, érdekességek vannak, történnek, de csak akkor kerülne minden ide leírásra, ha naponta, hetente többször írnék blogbejegyzést. Így utólag nem minden jut eszembe, mi minden is történt.

Talán az, hogy tegnap megkaptam az Anyunak szánt, készített fotókönyvet. A török utunkon készült fotókból válogattam bele. Nem volt egyszerű, mert magamhoz nem hűen igencsak kevés képet készítettem. Tény, hogy nem arra készültem, hogy karácsonyra fotókönyvvel örvendeztessem meg szülőmet. Kicsit félve lapoztam végig az albumot. Tartottam attól, hogy a fotók nem lettek jók, vagy valami hibát vétettem. De megveregetem a vállamat: egészen vállalható lett.

Itt a tél, és tanulva az előző telekből ebben a lakásban, be is szereztem egy párásítógépet. Hát, működtetem, amikor csak tudom, de így is 20-30 százalékos páratartalmat tudok összefújatni a szobámba. Igaz, nonstop jön be a bedöntött erkélyajtón a kinti levegő is. Meg hát nem mertem egy nagy teljesítményű párásítót venni. De ez is jobb, mint a semmi. A radiátorra helyezett nedves törölközővel együtt csak kihúzom a telet. Mindenesetre az alvásomra még nem hatott ki a szárazabb levegő.

Hétvégén advent első vasárnapja lesz. Úgyhogy ideje előszedni és a lakásba kirakni a karácsonyi díszítéseket. Ehhez még be kell fejeznem a nagytakarítást. Ja.

És még van egy rakat horgolni valóm, mivel fejembe vettem, hogy horgolt díszgömböket készítek és ajándékozott a kollégáimnak karácsony alkalmából. Egy már elkészült, még hármat fogok gyártani.

Úgyhogy van teendőm bőven. Nem unatkozok.

Kedves Olvasók! Legújabb híreimet olvashatják a következőkben:

Először is, ami a legfontosabb, hogy az új kolléganőből mára ex-kolléganő lett. Igyekezett ő, mint malac a jégen, megfelelni, és mai elmondása szerint, nagyon akarta ezt a melót. Hát, ugyan én nem ezt érzékeltem az elmúlt hetekben, de tény, hogy nagyon igyekezett. Csak a megjegyzései alapján úgy jött le, hogy nagy kétségei vannak a munkát illetően.

Aztán hétfő délután a munkaidő vége előtt a főnökkel beültek egy beszélgetésre. Csak részleteket hallottam ki (nagyon nem kellett hallgatóznom), és az alapján számomra az derült ki, hogy a próbaidő lejárta után, ami még egy hónap múlva lett volna, csak határozott idejűre módosítaná a főnök a munkaszerződését. Több részletet nem tudtam, de én már ez alapján felmondtam volna azonnal. Mint ma kiderült, az átadott szerződésben egyéb turpisságok is voltak, ami inkább szivatásnak hatott számára, mint korrekt szerződésnek. Illetve emellett december végéig a nyakába kapott volna minden feladatot is. Ergo a főnök, aki felvette (interjúztatta, stb), tudatában volt annak, hogy nulla, azaz semmi gyakorlata sincs ezen a területen, tehát azt is tudhatta volna, hogy dupla energiát és időt jelent a betanítása. Én legalábbis így értelmezem. Ehelyett úgy kezelte, mint engem. De minket nem lehet egy lapon említeni a sok éves tapasztalatom miatt. Úgyhogy, azt kell mondjam, ez úgy el lett b@szva, ahogy csak lehet.

S persze nekem lesz rossz megint. Nem mehetek szabira akkor, amikor akarok: egy ember helyett másik néggyel kell egyeztetnem. Az irodai feladatok teljességben újra rám hárulnak, nincs senki, akivel nyígom-bajom megoszthatnám. Stb, stb, meg ilyenek. De legjobban az osztrák kollégák vannak megszivatva, mert nekik kell tovább csinálniuk, pedig már felcsillant a remény előttük, hogy ez éven végre megszabadulnak a plusz melótól.

Gyanítom, esély arra, hogy egy új ember jöjjön ide, leghamarabb jövő tavasszal lesz, kiindulva az elmúlt hónapokból.

Nodehaladjuktovább, ami a híreket illeti! Sikerült a vodafone-nal egy évet hosszabbítanom, de csak a lustaságom miatt maradtam náluk. Mondjuk, míg egy évvel ezelőtt az akkori ügyintéző pasi körbeugrált, a mostani ürge szinte húzta a száját, hogy hajlandó voltam a tv előfizetést is megtartani, és nem mondtam le. És azzal tetézte az iránta való szimpátiámat, hogy mikor ajánlotta az akciós (vagy ajándék?) kis táblagépet, azt mondta, hogy jó lehet az unokáknak is. Köszi, mondtam.

Ezt a beszólást (mert ennek vettem, én kis érzékeny) egy pár óra múlva eltörölte a szervízes pasi, aki, mikor odamentem hozzá, hogy kérjek időpontot az autóm évi szervizére, kapásból emlékezett rám és az autóm típusára. Egyszer, tavaly ilyen tájt voltam náluk. Bóknak vettem, és ez akkora piros pont volt, hogy ha nagyon nem csesznek el valamit, akkor forever hozzájuk viszem az ótómat.

Másik sikersztorim tegnapról, hogy miután beszereztem egy szempárt, be is tudtam fejezni a horgolt, majdnem karácsonyi manót. (Azért majdnem, mert gyönyörű világoskék a ruhája és a kalapja.) Egész kis hejde manó lett! Nem is bántam, hogy a nagyobbik gyerekem nem vitte magával, miután felajánlottam neki, hogy az övé lehet.

További sikersztori, hogy végre megszabadultam a bejárati ajtó előtt hónapok óta őrzött, feleslegessé vált szobaajtótól az évi lomtalanítás alkalmával. Furcsa is, hogy nincs semmi a lépcsőházi folyosón.

Ami még sikersztorinak beillik, hogy már háromszor futok egy héten. És az egy órás futást is bírom. Az edzőm pedig még nem tudja, hogy januártól megválok tőle. Őszintén szólva mikor nyáron átvett, nagy reményeket fűztem hozzá, és ezek a remények el is haltak. Inkább csalódtam benne. Mivel már így is gondolkoztam azon, hogy lemondok az edző által tervezett edzésekről, a benne való csalódás csak ezt a tervet támogatja. Sebaj! Úgy sem készülök semmi versenyre, nagyobb kihívásra.

Más most nem jut eszembe, meg hát dolgozni is kéne…