Nincsen véletlen. Az sem az, hogy mikor oldásra megyek abba a városba, ahol lakik és dolgozik (tegnap pont műszakban volt), találkozunk.

Abban a kereszteződésben, ahol balra kellett volna fordulnom, inkább a hosszabb utat választottam, mert volt még időm, így egyenesen mentem. A piros lámpa megállított. Vártam, és balra néztem. Jött egy rendőrautó és mögötte egy piros tűzoltósági kisbusz. Egy gondolat, mi van, ha ő vezeti. Ő vezette. Észrevett.

Ezt már jó jelnek vettem. Mármint a futó találkozásunkat. És megállapítottam: jól áll neki a piros.

Az oldás jól sikerült. Autóba ültem, és rácsörögtem. Nem vette fel, ezért elindultam hazafelé. Nem jutottam el sokáig, jött a hívás, fordultam is vissza.

Jó volt találkozni vele. Megbeszéltünk dolgokat, és megállapítottam, még mindig elgyengülök, ha megcsókol.

Tegnap a nagyobbik gyerekkel felmentünk Bánkútra. Nem vagyok egy nagy hó rajongó, bár tudom csodálni, és néha még élvezem is, de inkább elsétálok benne (vagy futok), minthogy szánkózzak.

Mikor megkérdeztem két gyermekemet, mit szólnak a havas programhoz, a kisebbik nemet ingatott a fejével, a nagyobbik pedig kikötötte, hogy akkor ő vezet. Nekem mindegy, csak menjünk.

Szóval, délelőtt közepén autóba ültünk ragyogó napsütésben és mínuszban. Azt, hogy a magyar utak többsége igen szar állapotban van, tudjuk. Azt is, hogy az elágazástól Bánkúthoz vezető út sem piskóta. De így is ülve kihordtunk pár szívinfarktust oda és vissza, pedig nem ugyanazon az útvonalon mentünk. Gáz, rettentően gáz, milyen lyukak vannak az aszfaltban. Mindenhol. Újra felvetettem magamban, hogy terepjáró lesz a következő autóm, ha ez a helyzet marad Magyarországon.

Miután kigyönyörködtük a magyar utak szépségében (muszáj végig az aszfaltra koncentrálni), felértünk a tető közelébe. Mivel az útszélén parkoló autók jelezték, hogy nem érdemes feljebb menni, így mi is leálltunk oldalra, majd felkaptattunk. Rengetegen mentek síelni, szánkózni. És amint később kiderült, nem csak a lesiklás népszerű, hanem a sífutás is.

Még mielőtt nekivágtunk volna a kis hókotróval letolt, havas útnak, még segítettünk egy autót kitolni a mélyedésből. 10 perc tologatás után az okosok megállapították, hogy ehhez egy terepjáró kell, amivel ki tudják szedni a havas vájatból az autó bal kerekeit. Ezt már nem vártuk meg, bár a gyermekem szívesen végignézte volna, hogyan is alakul az autó sorsa. Én inkább a természetben szerettem volna gyönyörködni.

Baktattunk, fotóztunk, beszélgettünk. Egy óra talpalás után mondtam, hogy forduljunk meg, még mielőtt a bal sarkam végleg feladja. Visszafelé annyiban volt más az út, hogy azt is láttuk, amit odafelé nem. Meg a gyerek belegyalogolt a térdig érő hóba, és természetesen elázott térdig a farija, meg a bakancsa, mert persze egyik sem volt vízálló.

Hogy a visszaútra is legyen egy kalandunk, egy lovas csapat jött velünk szembe, akiket egy terepjáró tetejéről fotózott két férfi. Addig nekünk az autó mellett kellett állnunk. Majd mikor mehettünk, a lovak mellett kellett elosonnunk. Hát, 20 centi távolságból igencsak hatalmasnak tűntek a pacik. Be is voltam egy kicsit rezelve, nehogy valamelyik megijedjen tőlem (a rikító piros kabátos “tökmagtól”), és a lábamra taposson. Szerencsésen kikerültük egymást. Hogy hab legyen a tortán, rögtön jött is a kis kotró, ami pont elfoglalta széltében az utat. Próbáltam a jó térdig érő hóban továbbjutni, de aztán még is csak azt a maradék 15 centimétert választottam, ami a hófal és a gép között maradt. A hátsó kerekei szerintem a vállamig értek… Innentől az autóig már nem volt több kalandunk.

Mielőtt az emberek közé értünk volna, és még volt sík, érintetlen felületű havas terület, gyorsan csináltam 10 burpee-t a hóban. Nagyon nem tudtam karhajlítást csinálni, mivel a hasam által összenyomott hó fenn tartott. Azért a gyerekkel megörökíttettem egy rövid videó formájában. Jobb, mint a szelfi…

A gyerek jól vezet, ügyes. Már nem figyelem minden mozdulatát. Megbízom benne. Csak az aszfalt rémisztő lyukai miatt szisszentem fel.

A városban megkajáltunk, majd hazaautóztunk.

Jó kis kiruccanás volt. Jó, hogy a nagyobbikkal lehet menni.

Elfogadás. Kineziológusként ez az egyik alapvető hozzáállásom a vendég felé. Természetesen nem tudom mindig, mindenkor, minden esetben megvalósítani a teljes elfogadást, hiszen én is emberből vagyok. Törekszem rá.

Számomra ez nyitottságot jelent a másik felé, azt, hogy olyannak igyekszem elfogadni, amilyen. Ez a “hibáira”, a hülyeségeire is vonatkozik. Nyilván ez egy vendég esetén könnyebben megy, hiszen ővele csak másfél-két óráig vagyok kettesben az oldás erejéig.

A párommal kapcsolatban is törekszem a teljes elfogadásra, ami eddig többé-kevésbé ment is, mert úgy éreztem, ezzel nem csak a kettőnknek teszek jót, hanem magamnak is, hiszen én is fejlődök ez által.

Viszont részemről most megbicsaklott a dolog, mivel úgy tapasztalom, ő nem tudja elfogadni az introvertált énemet. Azt, hogy szívesen vagyok otthon csendben, magamnak. Azt, hogy nem járok el se baráti társaságba, se barátnővel. Azt sem, hogy perpillanat nem képzem magam semmiben sem (nem járok tanfolyamra, iskolába, stb.).
Mert nekem ez most így jó.

Ettől függetlenül nyitott vagyok, érdeklődő, kíváncsi. Csak energiát nem pocsékolok értelmetlen társalgásra, emberekre, dolgokra. Ha eljön az idő, akkor belevetem magam a tanulásba (most gondolkodom a coaching képzésen, amit tudnék a kinez területén használni, de a mozgással kapcsolatos tanfolyamok is érdekelnek).

És igen, felmerült bennem, hogy van-e értelme folytatni. Vagyok-e ennyire elfogadó?

A múlt hetet pihenésre szántam. A melón kívül. Nekem a pihenés az, hogy a délutánjaimra nem szervezek semmit. Legfeljebb egy masszázst. Ez most péntek kora délutánra esett. Mindenesetre így is volt mindig valami. Hétfőn a párom volt nálam, a többi napokon pedig főzés, ez-az, szerdán könyvelő, aztán a szüleimhez ugrottam fel.
Talán még ez az elmúlt két év kifutása, hogy egyszerűen arra vágyom, hogy esténként lógassam a lábamat. Vagy esetleg egy egész hétvégén. Csak utána meg ne legyen lelkiismeret furdalásom, hogy nem csináltam semmi hasznosat…

Szombaton reggel összepakoltam magamat, futónak beöltözve a párom felé irányoztam magamat. Majd onnan pedig a futóprogramunkra autóztunk. Nem mondom azt, hogy verseny lett volna, mert inkább csak egy profi szervezésű barátságos futótúra volt.
Kíváncsi voltam, hogyan fog menni a futás egy jó másfél havi kihagyás után. És fog-e fájni a sarkam, talpam utána.

Nos, érezhető volt a kihagyás, de úgy éreztem, hogy nem sokat romlott a futóképességem (pulzus~sebesség).
Ami a lényeg, hogy ugyan az utolsó egy néhány kilométeren már éreztem a sarkamat, de másnapra nem romlott az állapota. Lehet, hogy a melegvizes fürdő (termál) is sokat javított rajta, illetve a hengerezés, amit kicsit gyatrán ejtettem meg aznap este. Lényeg, hogy reménykedem. Talán megint kimegyek futni a hétvégén.

Ami a vasárnapot illeti. Nos, az jól kezdődött, jól folytatódott, majd egy szép töréssel (úgy éreztem, nem én generáltam, csak belesodródtam) kezdődött a délután. Erősen elgondolkoztatott.

Na, ennek megfelelően alakult az éjszakám. Hol melegem volt, hol fáztam. Volt, hogy aludtam, volt, hogy azon morfondíroztam, miért nem alszom. Az álmaim is elég hülyeségek voltak, gondolom, mert már nyomokban sem emlékszem rájuk.

Mindennek ellenére agyilag frissen ébredtem, s bár az ébrenlét első 45 percében a görgőzést alkudtam ki magamnak mint kímélő edzést, egy pillatan alatt visszatértem az eredeti tervemhez, az erősítő intervallumos edzéshez, csak más gyakorlatsorral (ami elsőre könnyednek látszott, de aztán csak fáradtam itt is, ott is a végén, meg persze a burpee-kel erősítettem a szívemet, tüdőmet). Így hát megint megállapíthattam: ma is tettem magamért!

A lelki dolgokat meg majd helyre teszem. Van egy pár napom rá.

Vannak azok a zeneszámok, melyek már az első taktusoknál jelzik, ezek kedvencek lesznek.

Érzések, miket bennen előidéznek, leírhatatlanok. Azt hiszem, lelki orgazmusom van, mikor hallgatom őket.

https://open.spotify.com/track/0sFPuPPozGKMXZOU8q7GTp

El kellett telnie jó pár évnek, mire elfogadtam:

“Az Ikrek viseli valamennyi csillagjegy közül a szakítást a legkönnyebben. Tudomásul veszi a történteket, túllép a múlton, és nem rágódik rajta többé, hogy mit kellett volna esetleg másként tennie. Inkább a jövőre, az új célokra összpontosít, és mindarra, ami igazán boldoggá teszi.
Amikor egyre komolyabbá válik a párkapcsolata, az Ikrek megrémül. Úgy érzi, párja lehúzza, korlátozza őt, és a kalandokról, a kihívásokról is végképp le kell mondania.
A lazább kapcsolatokat kedveli, melyekben szabadon és kedvére mozoghat, mert amikor menni kell, sosem vonakodik.
Teszi, amit a szíve diktál.”

Ma már erősen bólogatok, hogy bizony így van.

Úgy 14 éves korom óta nem tudtam zöld ágra vergődni a testemmel. Erősen közelít a zéróhoz a saját magam elfogadása, és most csak a testemet értem (a többi terület más tészta).

Voltak olyan időszakok az elmúlt 10-15 évben, amikor elégedett voltam, de akkor is még szálkásabb, még zsírmentesebb szerettem volna lenni.

Perpillanat örülnék, ha olyan lennék, mint akkor.

Szerintem most sem vagyok igazán tisztában azzal, milyen is a testem. A koromhoz képest. Meg az adottságomhoz képest. Tudomásul kell vennem, hogy születtem egy testfelépítéssel, egy alkattal, amin csak nagy beavatkozások és szigorítások árán tudnék változtatni, s ideiglenesen el is érném, a megálmodott testet. De nem tudnám megtartani.
Ilyen vagyok, amilyen, és kész. És azt is el kell fogadnom, hogy az idő múlik, a biológia teszi a dolgát (közelít a klimax, stb.).

Sokat teszek magamért az edzésekkel. Erősítek, kardiózok, nyújtok, ami csak a kedvemre van, illetve hasznosnak vélek. És persze, ami az időmbe belefér. S bár én nem igazán veszem észre, hogy sportos lenne az alakom, de ez nem is jelenti azt, hogy így van. Csak én nem látom magamon.

Mindenesetre keresem a jeleket, igyekszem felfedezni őket. Tegnap a masszázson találtam egy ilyen nagy megelégedésemre. A szekrény üvegében visszatükröződött a hátsóm (hason feküdtem). Hát pont olyan kerek és szépen kiemelkedő volt, ahogyan azt szeretném látni.
Kellenek ezek a jelek, hogy helyre rázzam a testképemet.

Van az a nap, amikor azt mondja az ember lánya, hogy csak ebből keveredjek ki.

Tudom, minden elmúlik egyszer, és minden kudarcból fel lehet állni. Rendben van az, hogy lelkiismeretes vagyok, és ha hibázok (kicsit vagy nagyot), azt elég nehezen élem meg. Viszont az önbizalmamat olyankor újra kell erősíteni.

Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy csak én vagyok ilyen balfék, azaz figyelmetlen, pontatlan és nem precíz, vagy mások is.
Pedig igyekszem jól csinálni a munkámat. De mintha valami nagyon akarná, hogy egyszer-egyszer ilyen helyzetbe kerüljek. (Vagy nagyon mazochista vagyok, és magam generálom magamnak ezeket tudatalatt.)

És azon is elgondolkozom ezen esetekben, hogy lehetek-e még jobb ennél vagy el kell magamat ilyennek fogadni, és találni egy olyan munkát, amiben nincsenek hasonló kudarcaim. Vajon ez utóbbi menekülés lenne?

Szerencsére ott van a tegnap este, amikor oldásra jött hozzám egy vendég, és mosolyogva, nyugodtabban távozott. Nem tudom, milyen változás fog végbemenni benne és így az életében, de ha már csak egy picit segíthettem, már elégedett vagyok. Mert a kicsi változás is változás.