A kis kocsimmal sikerült egy hete vasárnap elhozni a kerékpáromat és a görgőt. Ha már ki lett adva az orvos által, hogy bicikliznem kell. Meg egyébként is.

Bepakoltam a görgőhöz való edzőgumit is a hátsó kerékre, hogy kíméljem a kintre valót. Életemben nem cseréltem még gumit kerékpáron. Így indultam neki múlt hétfő reggel a cserének.

Már a levétel küzdelmesnek ígérkezett, aztán valahogy merészebben álltam a dologhoz, és sikerült végre alányúlnom a műanyag szerszámmal a külső alá, majd kipattintani a felniből. Innen már könnyebben ment a leszedés, bár voltak újabb kétségbeesések: “a videón a lánynak miért ment olyan egyszerűen, nekem meg miért nem…????“

Azt hittem, a lecsupaszított felnire egyszerű lesz a kék edző gumi (alá a belső) feltétele. Miután az utolsó 20-25 cm résznyit nem sikerült bepasszírozni a felnibe – pár kétségbeesett könnycseppet elmorzsolva –
negyedórás kínlódás után sem, feladtam. Vissza az egész.

Na, mintha az oly könnyű lett volna! Az ujjaim már egyre erőtlenebbek lettek a húzástól-vonástól, lassan már mindenhol izomlázat éreztem a karjaimban, felső testemben. Újabb küzdelem a kinti külső gumi felhelyezésénél, újfent a sírás szélén szidtam az az naptól kezdődő lockdownt: nem mehetek el egy kerékpárszervizbe se segítségért. Aztán valahogy megkönyörült az ég, és sikerült a lehetetlennek tűnő.

Végre felhelyezhettem a biciklit a görgőre, igaz, nem úgy, ahogy akartam volna: edzőgumival.

De azóta már négyszer tekertem, ahogy az edző kérte.

Ma reggel már a fenekem sem panaszkodott a 45 perces edzés végén. Hozzászokott a nyereghez.

Még három hétig csak kerekezés lesz, aztán szépen behozzuk a futást. Egyelőre felváltva, hogy az összeforrt csont alkalmazkodjon a terheléshez.

Addig igyekszem a gyaloglás mennyiségét növelni sétával.

A bal bokámat kénytelen voltam beragasztani kinez tape-pel, mert érzem egy-egy gyaloglás után. Tegnap is sétáltunk 3-4 km-t, és a bokám fáradt el, nem a sérült lábfej rész. Erre is figyelnem kell.

Most jó biciklizni, és egyelőre teljesen elég nekem, plusz az a kilátás, hogy végre gyalogolhatok is. Még mindig nem hiányzik a futás.

Mit is írhatnék?! Miről is írhatnék?!

Eljött az, amire már tavaly szeptember óta vártam. Egy hét home office ezen a munkahelyen is.

Hát, üröm az örömben, hogy nem tudom úgy lógázni a lábamat, mintha bennülnék a nagy, közös irodában. Hirtelen a nagy semmiből előjött egy véleményezendő rendelettervezet, amivel kapcsolatosan tavaly november óta nem olvastam semmit, és nem is tudtam, hogy foglalkoznom kellene vele. Valahogy kimaradtam az információ szórásból, de akkor bezzeg eszükbe jutok, mikor véleményezni kell. Köszi!

Hétfőn csak néztem ki a fejemből, és írtam hülyeséget, de máig már bejött annyi info, hogy azért még sem sült halként bámultam magam elé. Igaz, még most sem vagyok szakértője a témának, de legalább írtam kommentet. Egyet. Mert azzal nem értettem egyet.

Nos, perpill úgy érzem a helyzetet ezzel kapcsolatosan, mint mikor irodalom érettségin elemeztem egy verset a költő politikai nézőpontját illetően (vagy valami ilyesmi), és a vizsgáztató irodalom tanárnőm egy laza megsemmisítő mondattal, aminek nagyjából az volt az értelme, hogy hülyeséget mondtam, megsemmisített, és beírta a hármast. Ennek tanúja nem volt, mert a bizottságból nem volt rajta kívül ott senki, ergo azt állított, amit akart, és úgy tolhatott ki velem, ahogy akart.

Na, de ilyen kitolás most nincs, csak az a rész, hogy amit én gondolok, vélek és látok, nem biztos, hogy tényleg megállja a helyét. Még kaphatok megsemmisítő mondatot….

Egyébként pedig frusztráló ez az egész. 13-14 évig úgy dolgoztam, hogy tudom, mit csinálok, volt látható eredménye, még ha főnöki elismerés nem is járult hozzá. De tudtam: dolgozom. Voltak hibáim, nagyok is, kicsik is, de egy biztos pont volt számomra a munka.

Most minden biztos pont eltűnt az életemből. Egyedül a család maradt. Írhatom a páromat is, de ugye a párkapcsolatok addig biztosak, míg mindkettő úgy akarja.

A munkámban eddig látható sikert nem értem el. Amikor készítettem végre egy nagyobb elemzést (ilyet is már rég), akkor nem is foglalkoztak vele, csak hetekkel később mondta úgy mellékesen a főnököm, hogy köszöni, és ugyan éppen nincs ideje belemélyedni, de úgy látja, rendben van.

Eddig bármit csináltam, előbb egy nagy maflás (képletesen) röpült, hogy a csekély önbizalmam még kisebbre zsugorodjon, aztán ha valahogy ki is keveredtem az egészből, úgy éreztem, egy nagy szerencsétlenség vagyok.

Asszem, innen szép nyerni. De végre legyen már valami sikerélményem, kérem!

UI: miért nyekegek a véleményezés miatt? Hát, soha nem csináltam ilyet, vagy ha igen, akkor igen régen. A jogszabályok, rendeletek eddig csak a púpot jelentették a hátamon, most ezek vesznek körül. Sokszor azt sem értem, mi van leírva, nem még hogy legyen is valami meglátásom, hozzáfűzivalóm vagy véleményem. Világéletemben konyhanyelven tudtam bármit is elmondani, a hivatalos megfogalmazások (még sulis tantárgyak esetében is) csak minimális szinten mentek nekem. Mindez lassan 49 éves fejjel (és úgy, hogy friss, rugalmas gondolkozásom van) nem éppen a legkönnyebb számomra. Igyekszem, hogy gyakorlati emberként valahogy helytálljak elméleti területen.

A hét abszolút a tanulásról szólt. Elkezdődött az esti iskola – online.

Egyelőre még csak a keddi órákat (Adózás) kell szigorúan követnem, mivel abból központi vizsga lesz.

Szerdán este már úgy értem haza (már munkahelyen elkezdem hallgatni, nézni az online órát, és így vezetek A-ból B-be is), hogy a fejem enyhén fájt. Nos, ebből egy erősebb fejfájás lett. Hogy talpon maradjak, bár legszívesebben 7-kor már aludtam volna, egy fájdalomcsillapítót is bevettem, ami nem igazán akart használni. Szóval, ilyen mellékzöngével nem igazán lelkesedtem, hogy végighallgassam az adott órát, amiből felmentésem is van korábbi tanulmányaim révén.

Ilyen még a csütörtöki óra is. Hallgatom, hogy felfrissítsem a tudásomat, de szerencsére ebből sem lesz – nekem – vizsgám. Legalább tanulhatom az adózást, amiből meg lesz.

Közben a munkahelyen is megdobtak pár .ppt-vel és .pdf fájllal, hogy akkor ismerkedj a bennük levő infókkal, mert vizsga lesz belőle csütörtökön. Tudom, nem kell vérkomolyan venni ezeket a számonkéréseket, de azért mégis.

Átnézve az anyagot leginkább az piszkált, hogy ha mindezt múlt szeptemberben az első munkanapjaim egyikén
nyomják a kezembe, boldogan olvasgatom, és legalább nem vagyok tök hülye hetekig, hogy hol is vagyok, miről is van szó, meg úgy egyáltalán, hova kerültem önszántamból.

Minden egyéb kötelező alapképzést elvégeztettek velem (is) a múlt ősszel, de a lényeg lemaradt. Csak 7 db hónapot kellett rá várnom, hogy itt, az íróasztalomnál, oktató nélkül elolvasgassam az oktatási anyagot, amire igazából a (nem létező) betanulásomkor lett volna szükségem.

No comment – így nyílt írásban, bár el lehet képzelni, hogy van véleményem versenyszféra kontra állami alkalmazás terén.

Ezen a téren egyelőre visszasírom a régit, ha nagyon-nagyon őszinte akarok lenne.

No, de előrenézek, és foglalkozok olyannal, amire ráhatásom van. A többi meg majd alakul.

Vége az év második hónapjának is.

Azt ugye nem írhatom, hogy nem történt semmi. De!

A lábam tett arról, hogy el lehessen tuszkolni engem orvoshoz. Életem első MRI vizsgálatát végigfeküdtem – mozdulatlanul.

A múlt héten egy újabb kihívásra neveztem (neveztünk) be: mérlegképes könyvelőnek fogok tanulni. A tervek szerint már holnaptól kezdődik az intenzív, online móka: heti 3 délután 8 hónapon keresztül csak két hét szünettel, és rendes állami vizsgával a végén.

Úgyhogy meg is van a programom a munka, a lakásfelszámolás és -értékesítés, a ház- vagy lakásvétel mellett. Hogy ez utóbbi mikor lesz, még nem tudom, de nagyon bízom abban, hogy novemberben már ott fogunk élni.

No, de hát szép sorjában! Először is a régi lakást kell eladhatóvá tenni. Azt összepakolni, és amire nincs szükségünk már, azt eladni. Például a gyerekeim szobájából a gyerekbútorokat. Meg ami nem kell nekik.

Azt már felfogtam, hogy a helyzetemet elsősorban azzal könnyítem meg, ha megoldandó feladatokat látok magam előtt, és nem nehézségeket, problémákat. Már csak a lelkesedés érzését kellene megteremteni mindehhez. Szeretni szeretném az egészet.

Jut eszembe! Ma hajnalban az egyik szokásos felriadásomkor bevillant a halál gondolata. Hogy egyszer meghalok, és nem leszek, és milyen lesz az az egész. Hogy ebben az énemben csak most létezem, és soha többet. És ha van is újjászületés, akkor már más ember leszek egyszer valamikor valahol.

Ez a gondolatmenet már jó párszor végigfutott bennem. Ilyenkor általában arra a következtetésre jutok, hogy mennyire fontos a MOST, az, hogy azokkal legyek, akiket szeretek, és azt csináljam, amit szeretek, és úgy éljek, ahogy szeretek, szeretnék élni.

Nem könnyű szembesülnöm a halálom gondolatával. Szomorúvá tesz, és fáj. Ma hajnalban sikerült elhessegetnem, így vissza tudtam aludni.

Gyógyulás, csontösszeforrás címén kimaxoltam a pihenést, a kanapén fetrengést, s közben sorozatnézést a hétvégén. Még szombat délelőtt találtam magamnak feladatot takarítás és főzés címén, aztán már tényleg csak hédereztem.

Vasárnap hajnal fél 3-ig normálisan, a szokottak szerint aludtam, utána pedig egy jó másfél órát csak úgy csináltam, mintha aludnék. Szerencsémre, egyszer csak azt észleltem, hogy álmodtam, és fordultam a másik oldalamra és aludtam tovább fél hétig.

Nos, vasárnap délelőtt még elvoltam sorozatnézéssel, de már ebéd után csak küzdöttem a fekvéssel. Így muszáj voltam beiktatni délután folyamán egy félórás mozgást. Kitaláltam ugra-bugra és súlyzó nélküli gyakorlatokat, és azokat csináltam sorjában időre. Egy kicsit megnyugodott a lelkem.

Persze, éjjel megint fenn voltam egy jó félórát. Mázlimra visszaaludtam, mert hát ugye hétfőn már a szokott időben ébresztett a mobil, és csinálhattam a nap kezdő edzést.

Hogy miért nem hétvégén? Azért, mert hét közben könnyebb magamat edzésre rávenni a meló előtt, mint szombat és vasárnap. Különösen akkor, ha a párommal vagyok, vagy éppen hazautazunk. A futás az más, teljesen más.

Aztán kíváncsi leszek a holnap reggelre, mert ma úgy keltem, hogy kicsit éreztem a torkomat. de még a szagokat és az ízeket is. Csak úgy megjegyzem.

Remélem, csak a túl sok pihenés ártott meg, és a hétfői edzés, munka, vásárlás, főzés minden torok izét elmos.

Nos, beigazolódott a sejtés. Az MR-vizsgálat eredménye szerint az 5. lábközépcsontomban, a vékonyabbik részén van egy haránttörés. Ami egyértelműen fáradásos.

Majd kedden reggel a doki megmondja, hogy mi a teendőm a pihentetésen kívül. Gondolom, nem sok. Ne terheljem járkálással, felesleges ácsorgással. Igyekszem az edzéseimet is úgy intézni, hogy minél kevesebb teher legyen a lábfejemen. (Ülve súlyemelgetés?)

Most jól jön az ülőmunka, és az, hogy autóval járok dolgozni. Abból azonban nem engedek, hogy lépcsőzzek a másodikra – itt a munkahelyen, ahol van lift is.

Hát ez van.

De nincs elkeseredés. Tényleg nincs. Egyetlen bajom van, hogy még a gyaloglás sem megengedett. Csak majd, ha már a csont összeforrt. Úgyis csak azzal kezdhetem majd a visszaszokást a futáshoz. Gyaloglással. Azt már tudom, hogy innentől kezdve inkább terepen, földúton fogok futni. Aszfalton alig, vagy csak majd ősztől, amikor már edzettebb lesz a lábfejem szétrepedt csontja.

Jó lesz ez, kérem! Csak viselkednem kell.

Még nem tudok semmi konkrétat a sérülésemről.

Kedd délután megcsinálták a félórás MR vizsgálatot (érdekes tapasztalat volt), tegnap délelőtt pedig az eredmény hiányában nem tudott pontos diagnózist felállítani az ortopéd doki. Annyit mondott, hogy valószínűleg tartja, hogy fáradásos törés, és hogy majd, ha helyre jött, akkor az utcai cipőbe betétet kell csináltatnom, mert haránt boltozat süllyedésem van.

Na, ennyi.

Ha minden jól megy, ma este már okosabb leszek az MR-eredmény alapján. De ha nem ma, akkor holnap délelőtt.

Egyébként pedig vissza kell menni a dokihoz még kedd reggel az eredménnyel.

Ha valóban törés, akkor még van – számításom szerint – legalább 6 hét a gyógyulásból, hacsak valami marhaságot nem csinálok a lábammal. Például rosszul vagy félre lépek.

Ahogy tegnap is a rendelő előtt, mikor hívtak be. Már szinte alig fájt a lábfejem, már szinte nem is sántikáltam, mikor jól sz@rul léptem a behíváskor. Azt hittem, hogy berosálok, de a doki az ajtóban állt várva, hogy bemenjek, így nagyon nem sírhattam el magam a fájdalom miatt. Legalább újra volt okom a vizitre a dokinál. Pedig már lassan feleslegesnek tartottam.

Úgyhogy kútba ejtettem a délutánra tervezett takarítást, és a háton való heverészés, sorozatnézés mellett tettem le a voksomat. Amivel tulajdonképpen nincs is gondom, de sokszor már időpocsékolásnak érzem. Így ki kell találnom valamit (pl. német nyelv tanulása), amivel színesíthetem a fekve, ülve töltött időt. Amiből sok lesz a teljes gyógyulásig.

Persze, a reggeli edzéseimet nem hanyagolom. Ahogy tapasztalom, e mellett is tud a lábam gyógyulni, ha nem csinálok olyat, ami fájdalmat okoz, azaz visszaveti az összeforrását a csontnak. A teljes pihentetés egyébként sem tanácsos, és úgy sem bírnám ki, annyira igénylem már a mindennapos mozgást. Legfeljebb erősen kidolgozott felső testem lesz, erős karizmokkal. (ha-ha-ha!)

A lábam még mindig bibis. Bár a reggeli edzéseket, és a szükséges járkálást nem számítva, egyáltalán nem terhelem.

Odáig jutottam, hogy már ha ráállok, a terhelést megszüntetésekor (azaz leveszem a testsúlyomat a lábfejemről, és emelem a lábamat), belenyilall a fájdalom. Néha pihentetés alatt is érzem. Igyekszem mozgatni, forgatni, nyújtani, erősíteni, sőt még lóbalzsammal is kenem naponta négyszer, és semmi. Pedig az első pár kenés után úgy éreztem, hogy jobb a helyzet. És nem.

Ha minden jól megy, jövő héten át lesz világítva, illetve orvos is megnézi.

Ami a futást illeti, őszintén szólva nem hiányzik. Igaz, most, hogy fáj a bal lábfejem, valóban semmi vonzó nincs még a gyaloglásban sem. Az aszfaltos futástól pedig perpill kiráz a hideg.

Egy dolog miatt sajnálom, hogy ennyi idő kimarad a futásból: kezdhetek mindent elölről visszaépíteni.

Hogy azért ne csak erősítés legyen a porondon (bár néha ez is remekül felviszi a pulzusomat), ma az edzésemet egy 15 perces kardióval kezdtem. 5 gyakorlat három körben ismételve (50 mp munka/10 mp pihenő). A csuklón mérem az otthoni edzések alatt a pulzusomat, és most a 15 perc alatt nem volt meggyőző, amit láttam. Vagy még kipihent voltam, vagy rosszul mért az óra. Úgy éreztem, hogy kilihegem a tüdőmet a helyéről, közben az óra egy kissé megemelkedett pulzust mutatott. Anyád!

Aztán úgy gondoltam, hogy nem az óra határozza meg a testem működését, és szerintem ez a 15 perces fújtatás igenis megemelte a pulzusomat és kardiónak számít.

Aztán, miután kipihegtem magamat, jöhetett a 7 gyakorlatos, 3 körös homokzsákos intervallumos erősítés. Egyedül az oldal deszkapóznál nem használtam a zsákot. Hát, végigfújtattam a 21 percet, és nézve a rögzített pulzusgörbét, az edzésem ezen része is simán elmegy kardiónak.

Ha a mellkaspánt lett volna rajtam, jobban hinnék a mért pulzusnak, to tell you the truth. De azért egy kiindulásnak azért ez is jó.

Hát, igen, jól érzed. Ezen edzések miatt sem hiányzik a futás. Csak a terepes része. Az bizony igen. Emiatt sajnálom, hogy még gyalogolni sem tudok.

Tulajdonképpen most arra vagyok szorítva, hogy ne menjek sehova. Kb. 300 méter az, amit egyben le tudok gyalogolni a fájdalom mellett. Utána már érzem, hogy csak rosszabbodik a lábam.

Ugye lehet látni a helyzet abszurditását?

“Share what you are feeling with someone you really trust.

Ez a mára szóló üzenet az Action for Hapiness februári naptárában.

Érdekes. Pont ma reggel (na, jó, hajnalban) gondoltam arra, hogy van-e valaki olyan személy, akinek tényleg és valóban kiönthetném a szívemet, elmondhatnám az érzéseimet anélkül, hogy bármiféle reakciót kapnék rájuk: tanács, negatív megjegyzés, stb.

Azt hiszem, egy szakemberen (és számomra ez egy kineziológus) kívül nem igen van. Persze, a párom is biztosít mindig afelől, hogy bármit elmondhatok neki, de sajnos, van, hogy csípőből tanácsot kezd adni. És nekem olyankor nincs ilyenre szükségem. (Ahogy szokták mondani: ha egy nő elmond neked valamit, akkor arra vágyik, hogy meghallgassák, hogy kibeszélhesse a gondját, baját, ha pedig egy férfi, akkor tanácsot vár. Vagy valami ilyesmi.)

És tulajdonképpen mindez a gondolat, ami hajnalban eszembe jutott, azért volt, mert szombaton, amikor ünnepi tortázás volt a szüleimnél, Anyu újból érdeklődött, hogy jól érzem-e magamat Bp-n, és szinte meg sem várta a válaszomat, már folytatta is, hogy úgy se mondanám el, ha meg is bántam a váltást. Szóval így mondjon el a lánya neki bármit is.

Úgyhogy marad a bizonygatás, hogy minden oké, minden rendben, és tudom, mit csinálok. Egyszerűen muszáj erősnek mutatnom magamat. Neki mindenképpen.

És őszintén: nem, nem bántam meg. Van az a tulajdonságom, hogy nem nézek vissza, nem bánok meg semmit. Ha teszem is, nagyon ritkán. A múltat, a döntéseimet általában elfogadom. Ha egy útra ráléptem, arra koncentrálok, hogy azt jól csináljam. Talán ezért is tudok végigfutni egy hosszabb távot feladás nélkül. Mert arra törekszem, hogy megcsináljam azt, amibe belevágtam.

Persze, előfordul, mikor Otthon vagyok, látva a belém rögzült, negyvennyolc éven át látott utcákat, régi munkahely épületét, környékét, hogy mi lenne, ha még mindig ott élnék, ott dolgoznék. És azt érzem olyankor válaszként, hogy az egy zsákutca. Nyugis, kényelmes komfort élet. Persze, megvannak a napi, munkahelyi kihívások, de ennyi. A futás nyújtott valami kiugrást a mindennapok egyformaságából. De ugye mi van, ha nincs futás? Mint ahogyan most sincs a példának okáért.

Nem mintha a perpillanat életem oly mozgalmas lenne. DE még előttem áll egy újabb kihívás: lakás eladás és vétel. Erre szívom most fel magamat.

Visszatérve az érzelmek őszinte kibeszélésére. Ha elég magabiztos vagyok, akkor semmilyen reakciót nem veszek lelkemre. Ez a konklúzióm.

Szoktad sajnálni magad?

Szerintem kevés ember van, aki vagy ne sajnálná magát vagy ne esne jól neki, hogy sajnálják.

Ritkán sajnálok bárkit is. Ha szóban megteszem, akkor vagy tényleg úgy van, vagy csak udvarias (?) vagyok.

Nem akarok sajnálkozni, és azt sem, hogy engem sajnáljanak. Mi értelme van és mi haszna? Semmi. Előrébb nem lesz tőle senki.

Ha valami kakiba kerültem, az a feladatom hogy megoldjam. Ha kibeszélem magamból a perpil problémámat, csak meghallgatásra, megértéste vágyok. Esetleg biztatásra. Többet én sem adok másnak, ha elpanaszolja búját-baját.

Néha sajnálom magamat. Egy estére, egy óráig, egy pillanatig. Aztán keresem a kiutat a pillanatnyi gödörből. Igyekszem meglátni, hogy miért is jó nekem, miért is vagyok szerencsés.

Ha nehézségeim vannak, számomra kihívást jelentő feladatok előtt állok, pozitív megerősítést szetetnék, nem pedig akadályokat felvetőket.

Szóval néha sajnálom magamat, aztán rájövök, több vagyok ennél. Sok mindenre képes vagyok, nagy erőket tudok mozgósítani, ha kell.

Az utóbbi időkben heti, napi szinten nézek valamilyen sorozatot. Filmeket ritkábban.

Pár hétig a romantikus vonulat ment, most januárban rákaptam a nyomozósdira. Wales, pasi és női nyomozó. Hinterland. Szép táj, lassú víz, partot mos – történetvezetés. Másfél órás részek. 3 évad. Szerettem.

Aztán egy gyors váltás a fantasy világába egy évadon és délutánon keresztül.

Aztán visszatértem a brit szigetre. Anglia, tengerpart, pasi és női nyomozó. Broadchurch. Szép táj, lassú víz, partot mos – történetvezetés. 45-50 perces részek. 3 évad, 3 történet. Vannak átfedések. Szerettem.

Most valami más, aztán hátha újra beleakadok valami érdemleges sorozatba. (frissítés: The Alienist.)