Hülye alvás!

Mikor már azt hiszem, hogy visszarázódtam a normális mederbe, ahol a pihentető, csak 2-3 alkalommal felébredős alvásaim találhatóak, jön egy éjszaka, mikor borul minden: fogalmam sincs, mi a túróért nem tudok elaludni, és hogy amikor végre alszok, akkor miért annyira felszínes az alvásom. (Ennek ellenére az órám agyondicsér, milyen jó minőségű volt, csak rövid.)

Múlt este még megvártam, hogy lejárjon a mosógép, és kiteregettem. Már elmúlt fél kilenc. Ha lehet, alvás előtt már csak olvasok. Tegnap este a Broadchurch brit sorozat 3. évadának utolsó részeit néztem. És annyira kíváncsi voltam, ki az elkövető, hogy úgy döntöttem, megnézem az utolsó részt is, amiben kiderül, valójában mi történt, ki a bűnös.

Hiába csináltam végig a lefekvés előtti rutint, annyira hatása alatt voltam a befejezésnek, hogy fekve az ágyban csak a sorozat képei, történései futottak az agyamban. És végig egész éjjel, mikor tudatomnál voltam két alvás között. Mert végre, egy-másfél órás fekvés mellé csatlakozott a valódi pihenés is.

Persze, leginkább hajnalban aludtam volna, de akkor már dalolni kezdett a mobilom, hogy ideje kipattanni az ágyból. Megtettem, de nem igazán voltam magamnál, csak kóvályogtam a szobában, hogy akkor mi is van most. 5 és fél óra alvás után nem csodálom. A “frissességem” ellenére megcsináltam az edzésemet. Csak úgy mondom. Bár nagy volt a kísértés a laza napkezdéshez. De egy jól irányzott “nem odafigyeléssel” elhallgattattam a dumáló kisördögöt, és belekezdtem az edzések, futások előtti rutinba, és lenyomtam a TRX-kézi súlyzós, 10 gyakorlatos, háromszor ismétlős edzést. Majd hétvégén úgyis pihenek.

Ja, meg alszok. Tervem szerint.

Ha őszintén a lelkem mélyére nézek, és nem is olyan mélyre, akkor tulajdonképpen már szerettem volna egy olyan hétvégét a párommal, amikor együtt kezdjük a reggel, folytatjuk a délelőttel és így tovább a napot. És nem tűnök el hosszabb-rövidebb időre futni.

Hát ez most így volt. Viszont nem a lábam pihentetéséről szólt a két egész nap. Persze, hogy nem bírtam ki mászkálás nélkül. De jó volt együtt akár csak a Lidl-ig elgyalogolni (oda-vissza 7,5 km), vagy csak a dombon tekeregni (felmászni az Árpád kilátóig, aztán onnan a HH-nyeregig, majd egy másik úton haza közel 8 km némi szintemelkedéssel).

Ha valamiért is mondanám most, hogy “sajnálom, hogy nem futhatok”, azok a terepes kalandok. Egyébként pedig jól elvagyok egyelőre az erősítő, funkcionális edzéseimmel.

Erősítőnek hívom őket, de ugye ezt nem úgy kell képzelni, mintha lemennék egy terembe, és bicepszeznék, vállaznék, vagy éppen egy lábedzést nyomnék. Azért erősítés számomra a többféle gyakorlatos és eszközös edzés, mert az a célom, hogy erősödjek: felső test, törzs, és most, hogy nincs futás, az alsó test is előtérbe helyeződött. Igyekszek némi kardiót is belecsempészni, amennyire a bal lábam engedi az ilyen-olyan ugrálást. A burpee-vel nincs baja…. Bár a mai edzésbe külön nem kellett kardió részt beletenni külön. Így is fújtattam, lihegtem egy-egy gyakorlat kivitelezésénél. Elfáradtam a végére, megsúgom.

De nem is akarom az oly kevés olvasómat az edzéseimmel untatni, inkább beszéljek másról.

Ööööö…. Nem mondom azt, hogy nincs semmi. Szokott. Például még mindig rá tudok csodálkozni egyik-másik autós bunkóságára. A múlt héten is volt egy olyan szitu, hogy miután elhárult a balesetveszély (a majom okozta), csak néztem ki a fejemből, hogy ezt most ő hogyan gondolta, hogyan engedhette meg magának.

A fedélzeti kamerát mindig kiteszem az ablakba. Nem tudom, milyen időnként írja felül a már rögzített videókat, de szerintem hétvégente le tudnék szedni jó pár furcsa esetet, momentumot a memóriakártyáról. Ha beadhatnám a rendőrségre a videókat, szerintem számos bírságot, fekete pontot ki tudnának szabni az elkövető autósoknak. Vagy legalább tanulságos videóklippet tudnának összevágni a leadott anyagból.

De hát mint tudjuk, fejétől bűzlik a hal. Mit várhatunk az egyes emberektől, ha a vezetőség olyan, amilyen….

Más. Ha még lenne olvasótáborom (sose volt), akkor közvéleményt kutatnék. A kisebbik gyermekem is felnőtt korú. Velem lakik. Nem igazán szólok a dolgaiba, amíg az egyetemen odateszi magát. És úgy tűnik, igen.

Mint megtudtam tőle érintőlegesen, múlt csütörtökön egy műtétet csináltak neki. Amolyan ambulánsat. Nem hajlandó elárulni, mi volt a műtét tárgya. Persze, kíváncsi vagyok, de mivel nem valószínű, hogy életmentő beavatkozást hajtottak végre rajta, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, otthon is gyógyulhat, ezért nincs aggódni valóm. Szóval, nem firtatom tovább a dolgot.

A kérdés az lenne (ha válaszolna is rá valaki), hogy más szemszögéből vernem kellene az asztalt, hogy már pedig mondja el nekem, miért volt a műtét, vagy jól teszem-e azt, hogy elfogadom a választását: megtartja magának az okot.

Úgy érzem, hogy én most azzal teszek a kettőnk kapcsolatának jót, ha nem piszkálom a dolgot. Egyszer úgy is ki fog derülni, így vagy úgy. Ha meg nem, akkor nem kell egyáltalán tudnom, mi is történt. Szerintem.

Az úgy volt, hogy …

… mivel nincs futás, van helyette erősítés.

Még vasárnap kicsit húztam magam fel ilyen-olyan vasrudakon kinn az erdőben. No, nem vittem túlzásba, de hát amit nem csinál rendszeresen az ember, az bizony izomlázat, fáradt izmot eredményez.

Tegnap reggel még nem éreztem hatását a felső test izmaiban – annyira -, így rádolgoztam TRX-szel. És éjjel már deréktól felfelé … éreztem a fáradtságot, a zsiborgást az vállövi és karizmaimban. Őszintén megvallva, vettem be egy fájdalomcsillapítót, hogy aludni is tudjak….

4 órakor úgy ébredtem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Meglepődtem, hogy már ébresztő van.

Tényleg csak egy lájtos edzést akartam. Aztán egy kicsit még sem így lett. De pár óra, és újra helyre áll a rend a karjaimban.

Szóval, szeretem ezt is csinálni. De azért remélem, hogy hétvégén már futhatok, ha csak egy kicsit is, kinn terepen.

Szombaton egy bő, pihentető 10 (!) órás alvás után nem bántam, hogy nem mentem futni. Sőt, otthoni erősítés vagy átmozgató edzést sem csináltam. Néha annyira jó csak nyugisan indítani a napot (egyébként is azt teszem hétvégente, csak olyankor ott van, hogy van futó edzésem, amit még lehetőleg délelőtt végezzek el), és csak azon morfondírozni, mit főzzek a korábban lefagyasztott és most kiolvasztott sertéskarajból.

S utána, hogy eldöntöttem, mi lesz belőle, és feltettem főni, kényelmesen felporszívóztam, felmostam.

Előző este kitakarítottam a wc-t, fürdőt, és még le is törölgettem imitt-amott a port. Közben eltörtem egy irányjelzőnek szánt égőt, mert elfelejtettem, hogy arra polcra tettem, ahova egyébként se látok fel, így könnyen lesodortam. Egy darabig elvoltam a narancssárga üvegdarabok szedegetésével.

Még szombaton elsétáltam az Aldiba, ahonnan leginkább bicegve tértem vissza (hülye aszfalt!), de legalább jártam egy keveset. Aztán pihentettem a lábamat, sorozatnézés közben.

Vasárnap már úgy készültem, hogy teszek egy próbát az erdőben: tudok-e már futni. A remény megvolt. Hátha csodát tesz a nedves földút, a terepcipő. Az első futólépések után egy 20 perces erősítésre (lábak, karok) váltottam az erdei edző eszközök és pad segítségével. Két edző eszköz között kocogtam. Mivel annyira nem volt fájdalmas, úgy döntöttem, újra próbát teszek. 20, azaz húsz percet tudtam kisajtolni a lábamból, de ebből az utolsó két perc már szinte sántikálás volt.

Persze, nem adom fel a dolgot. Már kiteszteltem, hogy milyen érzelmek állnak a fájdalom oka mögött. Nos, dolgozok magamon. Türelem és elfogadás (elkülönültség és jelentéktelenség érzése helyett egységben szeretnék lenni).

Szóval, megint kihoztam a “szabad” hétvégémből a legtöbbet. Az összes szabadidőmben, ami volt bőven, feltettem a lábamat, hagy pihenjen, gyógyuljon. Még akkor is, amikor vasárnap délen át hétágra sütött a nap. Szívesen mentem volna sétálni, de tudtam, a lábam nem bírná még. Úgyhogy ezzel a mentséggel szorgalmasan néztem az éppen aktuális sorozatot, majd olvastam. (A jótettem még tegnap estére, hogy a kisebbik sáros túrabakancsát megtakarítottam – a gyerek helyett. Még akartam valami hasznosat csinálni.)

Kedd reggel futottam utoljára. Akkor fájdult meg a bal lábfejem. Csak saccolni tudom, hogy most éppen mi sérült le: izom vagy ín. Az edző felvetette, hogy csonthártyagyulladás is lehet.

Tulajdonképpen mindegy is. Nem tudtam az előző napokban futni (ma sem), ez a lényeg. Helyette erősítettem. Mivel ezt is szeretem csinálni, gond egy szál se.

Viszont arra jó volt ez a sérülés, hogy rájöttem, igazából nincs kedvem aszfalton futni versenyt. Olyan hosszabbat. A közeljövőben – történetesen tavasszal – terveztem egy körözős aszfaltos futóversenyen való részvételt, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Ahhoz viszont igen, hogy dombokon fel- és lemásszak, akár fussak sok-sok kilométeren keresztül.

Lehet, mindehhez hozzájárul az is, hogy a mostanában használt aszfaltos futócipőm egy kicsit nagyobb, mint ami kellene. Még csak 500 km van benne, és mivel általában közel vagy több, mint ezer km-t szoktam egy cipőbe belefutni, így még pár hónapig a társam lesz. Hát, izé. Egy-két száraz idős erdei futásomat is ebben kell megcsináljak, hogy hamarabb összefussam a hiányzó 500 km-t….

Visszatérve a perpillanatos nem futásomra: holnap azért teszek egy próbát az erdőben terepcipőben. Talán a talaj is puhább lesz az esőtől, így kisebb lesz a becsapódás.

A sérülések is a terepre hajtanak. Meg fogom oldani, hogy amíg nem lesz már világos reggel fél hatkor, addig fejlámpával fussak az erdőben. Mivel más földes talaj nagyon nincs, legfeljebb a Szilas-patak mellett a töltésen. Nem tudom, melyik lenne jobb. Azért a paprikaspray-t mindenképpen vinnem kell ….

„Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre a még nem létezőt, s ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett –, ugyan ki akadályozhatná meg, hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.”

(Marcus Aurelius : Rossz érzések ellenszere)

Hónapok óta ugyanazt az adót hallgatom az autó rádióján munkába jövet és menet. Mivel az út több, mint félórás, ezért egy híreket is el-elkapok.

Ma reggel arra vágytam, hogy valami beszélgetős műsort hallgassak – mondjuk a tegnapi elnökbeiktatásról. Arrébb tekertem, és megálltam a Klub Rádiónál. Ugyan Joe Bidenről kevés mondatot kaptam el, viszont belefutottam a félnyolcas hírekbe. Kíváncsi voltam, hogy egy szókimondó rádióban milyen hírek hangzanak el. Végre! Egy szó sem esett a vírusról, a vakcináról! Kész felüdülés volt. Egy picit normálisnak éreztem a napkezdést.

Míg szerdán reggel annak örültem, hogy a vékony hótakaróval borított utakon nem kell gyorsítókat futnom, addig ezt szépen prezentáltam tegnap reggel. Mivel a talpam elejére érkezem, ezért jobb a talajfogásom nagyobb tempónál is, kis esély van a megcsúszásra. Szóval, bátrabban kapkodtam a lábaimat a fél-egy centis havas aszfalton. A 20 mp alatti kért 4.30 p/km-es tempót sajnos csak egyszer sikerült eltalálnom. Az első blokkban inkább gyorsabban futottam, a másodikban meg lassabban. Ez utóbbi inkább elfogadható, hogy ne sérüljek le (jobban), az edző szerint.

A másfél órás edzést megfutottam, bár a bal talpam sajgott, és nem igazán lelkesedtem már az utolsó félórában. Annyi vigaszom és figyelemelterelésem volt a természet részéről, hogy először szállingózni kezdett a hó, majd zuhogni, utána nagyobb pelyhekben esni. A szél fújt, így mikor szembe kellett mennem vele, hát nem sok mindent láttam. De klassz volt, hogy végre esett a hó. Az már kevésbé, hogy munkába menet is.

Az olvadt hó olyan koszt produkált a nulláson, hogy most a kicsi kocsimat muszáj kivakarnom a koszból. Ilyen mocskos nem volt még. Szóval, kerestem itt, nem messze a munkahelytől egy önkiszolgáló autómosót, és meló után megyek is tisztára motyogatni az autót.

Tegnap volt az is, hogy óvatosan belekeveredtem kommentháborúkba. Nem szívesen olvasok kommenteket, mert ugyan a viccesek, humorosak jókedvre derítenek, de a mocskolódó, szidalmazó, a másik embert ilyen-olyan jelzővel illető hozzászólások megdöbbentenek és elkeserítenek (pedig nem is nekem szólnak). Egy-két józanabb választ adtam egy-egy hozzászólásra, de mivel a kapott reakció hangneme nem sokat változott, ezért úgy döntöttem, nem érdekel tovább. A kísérlet megtörtént, a másik pedig fulladozzon a saját mérgében, dühében, meg amit kreál magának. Talán egyszer majd rájön, mindezzel saját magának árt, nem másoknak.

Úgyhogy továbbra is fogok tartózkodni a kommentálástól. Csak, ha értelmes emberek társasága beszélget, akkor csatlakozom a mondanivalómmal.

A saját életem épp elég, nem kell a másiké. Ha segítségért jön (oldás), meghallgatom, a többi pedig nem érdekel.

Múlt héten kezdtünk egy újfajta edzést. 20 mp-es gyors szakaszokat tett be a keddi és a csütörtöki futásokba az edző. Egy ötszörös, illetve két háromszoros ismétlést kellett megcsinálni. Ugyan nem teljes erőbedobással kellett volna megfutni őket, hanem egy bizonyos tempót eltalálni. Ez utóbbi nem igazán ment. Viszont már a keddi futás meghatotta a vádlijaimat.

Szombaton és vasárnap meg még rá is domboztam. Vasárnap a futás után a jobb achilleszem felett, mellett nagyon megfájdult … valami. Hengerezés, nyújtás, kineziotape felragasztása mint kezelés. A tegnapi hosszabb, feladatos (20 mp-es gyorsításokat tartalmazó) futás közben még éreztem a sérült helyet, és ma reggel felkészültem arra, esetleg még jobban fog fájni. Nagy meglepetésemre …. semmi. Ugyan a sérülés megvan, és bizonyos mozgatásra, nyomásra, masszírozásra fáj, de a futó mozgás nem okozott gondot. Helyette éreztem a bal talpamat. Ja, úgy a változatosság kedvéért.

Nem aggódok. Úgy is helyre jönnek a sérüléseim, minden fájdalom elmúlik. Volt már rá példa.

A rövid, gyorsító futások kért tempóját meg majd csak eltalálom. Tegnap ugyanis félperccel lassabb voltam. Azt tanácsolta az edző, hogy számoljam a lépéseimet. Ezt sem érzem megoldásnak, mert vagy erre, vagy arra figyelek. Na, holnap lesz 8 db lehetőségem, hogy betájoljam a megfelelő sebességet. Hátha.

No, a munkahelyen máris kihívás elé állítottak. Évek óta nem csináltam adatelemzést (utoljára talán a szakdolgozatomnál 21 éve), most fogok. Először berezeltem (hatalmas anyag, 28 ország adathalmaza), aztán kezdtem a gondolathoz hozzászokni, majd előbb-utóbb pedig a feldolgozáshoz is elérek. Lesz rá 3 hetem.

Gyanítom, leginkább a szöveges résszel lesz gondom, mert a konyhanyelvhez jobban értek, mint a szakszavak használatához. De letojom, mert nem vizsgára vagy előadásra készítem, úgy tudom. Ha meg felsőbb szintekre akarják felterjeszteni (de minek?!), akkor majd átfogalmazom segítséggel.

Az év egyébként továbbra is csendes.

Viszont valamiért most azt érzem, nem vagyok a helyemen. Valami hiányzik, valami nem az igazi.

Hogy múlnak a napok, de mennek a semmibe semmiért. Pocsékolódik az életem.

Jó lenne egy oldás, de perpill anyagilag nem tudom magamnak megengedni. Úgyhogy ezt magamban kell lerendeznem.

Mint például az “ismerősök” erős szelektálását az FB-n. Bár nagy volt a kísértés a teljes aprításra (max. a rokonok maradtak volna), és csak a profilom marad, mert van néhány ember, akinek az oldalát szívesen olvasom hasznos információk miatt. De maradtam a 2/3-dal való csökkentésnél. A 210 még így is sok, szerintem. Szerencsétlen FB nem győz a hírfolyamba bepakolni valót a követett oldalakról, hiszen a meghagyott kontaktok valószínűleg nem írnak annyit, hogy folyamatosan kitöltsék azt.

Nem érdekelnek a sületlenségek, bár szeretem a vicces mémeket, kiírásokat, videókat, mert a humor kell, a nevetés még inkább. S nem érdekel az sem, hogy hozzászóljak valamihez. Néha megpróbálom, aztán hagyom a fenébe, mert az emberek nagy része tojik arra, hogy megerőltesse magát a változás tekintetében. Szeretnek panaszkodni, keseregni, sajnáltatni magukat, de ha cselekedni kell és erőfeszítéseket tenni azért, hogy jobb legyen nekik, jön az alkalmi süketség és vakság, és a “miért nem”.

Segítőként ezt nehéz megélni. De kezdem elsajátítani az elfogadást: az az ő élete, azt csinál vele, amit akar. Én legfeljebb meghallgatom, elolvasom a nyavalygást, aztán megyek tovább. Majd, ha kell a segítség, szól(nak). Tulajdonképpen egy ember élete a legfontosabb számomra, és az én vagyok. Minden önzőség nélkül.

Most perpillanat szeretnék futócipőt húzni, és kimenni az erdőbe, dombot, hegyet mászni, emelkedőkön leereszkedni, és kilométereket gyűjteni
a magam kedvéért.

Most, az új év első hétfőjén már tényleg megírhatom az elmúlt, kissé fura év értékelését.

Sokat nem változott a véleményem 2020-ról múlt kedd óta. Sok szépet és boldog pillanatot adott számomra szerelem terén. Ugyan augusztustól kicsit visszabújtam a “védelmi”vonalak mögé, és nagyon nehezen bukkantam elő, de múlt péntekre sikerült.

Megtapasztaltam, milyen home office-ban dolgozni – még a régi cégnél -, és szerettem. Kényelmes volt, az introvertált énemnek tökéletes. Munka volt, nem henyéltem otthon.

Aztán a nyár közepén jött egy lehetőség, amire szinte azonnal bólintottam, és beleugrottam a mélybe, az ismeretlenbe. Bár anyagilag eddig nem érte meg az albérlet miatt, de abban bízom, hogy ez egy saját lakás vagy ház megvételével változni fog.

Ősszel, tél elején voltak az új munkahellyel kapcsolatosan lelki megbicsaklásaim, mert – ahogy már korábban írtam – egyszerűen nem tanítottak be, nem segítettek abban, hogy megtanuljam, megismerjem azt, mit is kellene tudnom. Egyszerűen magamnak kellett volna rájönnöm. Most úgy vagyok, hogy majd lesz valami. Mert mindig van.

Ami a sportot illeti, tulajdonképpen nem hiányoztak a versenyek ez éven. Éppen eljutottam abba a szakaszba, hogy nem akarok minden versenyen elindulni. Jó nekem az az évi kettő, esetleg három fontosabb aszfaltos verseny, és hozzá a terepfutások a TT-ken. Így csak az UB elhalasztása esett kicsit rosszul.

Amúgy pedig csak jól sikerült futásról tudtam az év során beszámolni. Akár a tavaszi terepverseny saras sprint távját, vagy az őszi UB-n a 74,5 km-t illetően. Az augusztus közepi, olykor dzsungeles teljesítménytúrás futásom a Bükkben szintén szerencsés volt. Ugyan kaptam a nyakamba az utolsó kétharmadban egy lassító társat, de legalább megúsztuk a zuhét. Jól mentem, kevésbé fáradtam el, bár ezt lehet annak köszönhetem, hogy az utolsó szakaszt nem tudtam a saját iramomban megtenni.

Az egészségem szintén rendben volt előző évben. Inkább mondjam azt, hogy nem változott semmi. Ugyan volt egy-két kisebb tartós (több hétig fájó) sérülésem a vádlimban, de legalább a 2019 októberének végén beszerzett vállfájdalmamat 3/4 év rossz alvás és kínlódás után kikezeltem nyújtással, masszázzsal.

Az alvásom azóta is hol jobb, hol rosszabb. Több oldalt írhatnék arról, mi rontja olykor el, de azt még mindig nem tudom, mitől lehet jobb. Egyszer csak jól alszom. Gondolom, a változó kor közeledése se segít sokat a dolgon.

A gyermekeimre csak büszke lehetek. Az elmúlt évet sikeresen vették a sulikban. A kisebbik szép érettségi bizonyítványt produkált, felvételt nyert oda, ahova szeretett volna bejutni, és perpill az egyetemen is remekül veszi az akadályokat. A nagyobbik kevesebb szorgalommal lett megáldva, így most nagy segítségére van – gyanítom – az online vizsgázás. Bár, ahogy mesélik, ez is tud szívatós lenni.

Sajnos, a múlt év sem győzött meg arról, hogy ebben az országban kellene megöregednem. Újult erővel tört fel bennem a mehetnék, és mivel egyszerűbbnek látom a német nyelvterületre való költözést, ezért a német nyelvet kezdtem el tanulni. A két gyermekem egyébként sem tervezi, hogy magyar honban fog megmaradni. Így jobb, ha legalább egy családtagom közelébe telepszek le. Valami (kétkezi) munka majd csak akad….

A 2021-es év ki tudja, mit hoz. Én bízom a legjobbakban. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez rajtam múlik. Az én hozzáállásomon, érzéseimen, hitemen. Azon, mit szeretnék.