Ugyan még két nap van ebből az évből, de talán nem történik olyan, ami miatt változtatni kellene a megállapításomon: bár többek számára ramaty volt ez az év, én nem tudom ezt állítani. Júliusig kifejezetten jó volt. Az augusztus nehéz volt a munkahely- és a lakhelyváltás miatt. Az elmúlt 3-4 hónapban voltak lelki döccenőim az új munka révén, mert nem lettem betanítva, nem adtak sok infot arról, mit is kellene tudnom, viszont elvárás volt a tudás és cselekvés terén.

Azon vagyok, hogy januárban ezt helyretegyem, mert akarok dolgozni, méghozzá jól.

Az érzelmeim is kavarognak, de magamban keresem, mi is a bajom tulajdonképpen Egy oldás mindenképpen jól jönne.

Amit sajnálok – önző módon – és már tényleg vágyok rá, az egy hosszabb hétvége a párommal ketten valahol. Legjobb lenne egy szálloda, ahol meg lenne oldva az étkezés is. Így csak egymással tudnánk foglalkozni.

A második korlátozási időszakban az a rossz, hogy azon a kevés napon, amit otthon vagyunk, a szüleimmel csak rövid időre, éppenhogy csak találkozunk. Nincs puszi, nincs ölelés, nincs együtt ebédelés, nem volt karácsonyozás.

De ennek az ideje is eljön majd.

Most azzal kell főzni, ami van. Ha tetszik, ha nem. Ebből kell kihozni a legjobbat.

Nem tartom magamat a “nyikorgós”, nyavajgós fajtának, de néha, legalább egy mondat erejéig elnyöszörgöm az éppen aktuális kínomat. Mint például most:

‘Urvára fájni fog mindenem holnap! Már most remeg majd’ minden izmom, mint a kocsonya.

Rögzítettem egy TRX edzést videóra, hogy a párom is tudjon olyankor edzeni valamit, ha nem tud a személyi edzőjéhez elmenni. Már egy felvételt csináltam múlt hétfőn, akkor a lábaimat nyírtam ki napokra. Most, úgy érzem, mindenemet is. Pedig könnyebb gyakorlatsornak gondoltam. Még jó, hogy szabin vagyok a héten, így pihentethetem fáradt testemet. …röhög…

Legközelebb, ha komolyabban ki akarom “nyírni” magamat, másnak állítok össze gyakorlatsort, és fel is veszem, hogy még véletlenül se alibizzek.

Most folytatom tovább a regenerálódást….

Jó volt otthon. Most valahogy megérintett a város, a lakás, ami 14 évig az otthonunk volt. Szeretek itt lenni, ahol most lakunk: ebben a lakásban, a kerület ennek a részén. Budapest, maga nagyon nem oszt, nem szoroz ebben az ügyben. Még mindig arra vágyok, hogy egy hegyi település szélén lakjak, ahol csak ki kell lépnem, és máris a dombokon, az erdőben futhatok. (Mondjuk így fejlámpássá válnának a hajnali futásaim.)

Szóval, elkapott az “otthon vagyok” érzés. S bár akár vissza is vágyhatnék, de nem. Nem hergelem ilyenbe bele magamat. Mert nincs értelme.

Itt is jó. Megszoktam, megszerettem. Nem volt nehéz. A munkahelyen is kezdem jól érezni magamat, már csak az hiányzik, hogy tényleg dolgozzak. Úgy igazából.

A hétvégéhez tartozik, hogy szombaton csináltam egy tesztfutást. Sajnos, így utólag azt kell mondjam, hogy rossz helyet választottam. Egy csendes parkoló volt, ahol lehetett bátran futni (igaz, karácsony napja alatt bármelyik üzlet parkolója megfelelt volna erre), de túl keskeny volt a pálya, így a forduló kis ívű volt. Ahogy nézem a rögzített sebesség vonalát a Flow-ban, minden kanyarban lelassítottam, s onnan gyorsultam megint be. Szép fűrészfogat hoztam létre.

Nem úgy sikerült a futás, ahogy szerettem volna. Már az első km alatt fáradtnak éreztem a lábaimat. Nem is volt sok bizodalmam abban, hogy végig tudom futni a 10 km-t, amit kért az edző. Némi hydrogéllel megsegítettem az energiaellátásomat, de ki tudja, mennyit számított. Egyszerűen fogalmam sem volt, milyen tempót bírok tartani ezen a távon. Már olyan régen futottam egy ilyen rövidet versenyen. Edzések alatt pedig ugye 5 percig kell kitartani egy magasabb pulzust.

Szóval, futás közben sem a pozitív gondolatok nyüzsögtek a fejemben e témában. Lehet, ez sem segített. Vagyis biztos. Most, ha még egyszer megcsinálnám, már másként lenne. Lehet, az eredmény is jobb lenne, mint 52 perc 23 mp 10 km alatt. Az átlag pulzusom 169 bpm volt, és a max. 176 bpm. Kíváncsi vagyok, ebből mit hoz ki az edző.

Ha volt is olyan Szent Este, amit a szüleim nélkül töltöttem, töltöttünk, az már igen rég volt. Ergo, így az is, hogy én főztem, készítettem az ünnepi estebédet. Mert nekem ez az igazi karácsonyi, családi, összegyűlős délután, este.

Szóval, karácsony első napjának a reggelén leírhatom, hogy jól sikerült a sütés, főzés. Igaz, hogy csak hárman voltunk (a kisebbik gyermekem, a párom és én), de így is ünnepi lett.

A menü, hogy erről is szó essen: sütőtökkrémleves (első az életemben), narancsos sült kacsacomb és mell, rizzsel és almás-narancsos valamivel mellé. A desszert gesztenyepüré volt géppel felvert tejszínhabbal.

Lehet, a séf-zsűri nem adott volna rá csillagos ötöst vagy kötényt, de a kisebbik fiam mindent megevett, ami elé lett téve. Nekem ő a mércém, a zsűrim, a kritikusom. Ha már a sütőtökkrémlevest is bekanalazta, akkor legalább a bronzérmet el is hozhattam volna.

Ajándékok: amiket én adtam, úgy tűnik, örömet okoztam. Meglepetést biztosan. Amit én kaptam? Hát, annak is örültem. Meg is lepődtem. A fedélzeti kamerán biztosan, bár a párom már korábban beígérte. Így ha az autó eleje felől történik a jövőben valami baleset velem, mással, akkor az rögzítve lesz. A vezetés alatti kommentjeim is. Azokat a párom igencsak mókásnak tartja, ha hallja.

Most iszom az igencsak hosszú reggeli kávémat, és írom a blogot (mily meglepő!). Ma reggel már azon jár az eszem, hogy délután mi mindent kell összepakolnom, amit magammal akarok vinni “haza”, a hétvégére. Lesz egy tesztfutásom (hurrá! fagyni fog!) is holnap reggel. Nem lesz internet, így olvasós hétvége lesz, mivel a kovid miatt összejövős családi napok nem.

Szóval, egy kicsit fura ez a karácsony, de eddig kihoztuk belőle a legjobbat. Az a feladat, hogy a többi nap is így sikerüljön.

Úgy szeretek ajándékot adni, hogy lehetőleg ne kérdezzem meg, mit szeretne a másik (ez alól a gyermekeim kivételek per pill).

Ha nem tudok venni valamit, akkor készítek. Lehetőleg személyre szólót.

Most azt találtam ki, hogy TRX edzést videózok a páromnak, hogy legyen legalább 3 lehetősége edzésre, amíg magának nem tud felépíteni egy gyakorlatsort.

Ma vettem fel az első edzést. Mivel nincs alibizés a felvétel alatt (hogy néz már az ki!), így csináltam, ahogy erőmből tellett. Hát, izé! A lábizmaim kocsonyák, a karjaim remegnek. Remélem, holnapra kímélőbb futó edzést ír az edzőm….

És még két gyakorlatsort fogok videózni szerdáig. Ennyit a pihenő hetemről a tesztfutás előtt, amit szombaton fogok megcsinálni.

A tesztfutást már másfél hónapja meg beszéltük az edzővel, hogy amint rendbe jön a lábam, és visszaszerzem az erőnlétemet futásban, megcsinálom. Megnézzük, mire is vagyok képes mostanában, jól vannak-e beállítva a pulzuszónáim. We will see, ahogy az angol mondaná.

Két hete nagy erőbedobással el kezdtem újra németül tanulni. Muszáj. Egyszerűen muszáj. Először is, ideje, hogy végre elsajátítsam legalább egy jó alapszinten ezt a nyelvet. Másodszor, legyen a menekülő útvonalhoz nyelvtudásom. Már csak egy épkézláb szaktudás kellene, hogy külföldön munkát tudjak vállalni, ha úgy hozza az élet. 2022 év lesz a döntés éve. Addig pedig tanulás.

Múlt héten a sikert hiányoltam az életemből. Nagyon nem igazán láttam, hogy miben is lehet sikerélményem mostanában.

Aztán a héten simán beparkoltam tolatva, sötétben két, nem túl sok helyet egymás között nem hagyó autó közé. Jelzem, az autómban továbbra sincs tolató radar (az mi?!). Szóval, fejlődöm. Ugyan még lavírozok, korrigálok oda-vissza, de már nem kapok gyomorgörcsöt, ha egy ilyen helyzetet meg kell oldanom. Ha ez nem siker, akkor micsoda?

A héten már a futásban is éreztem újra a fejlődést. Erőm van a magas pulzusos, gyors szakaszokra. És például tegnap gyorsabban futottam ugyanazon a pulzuson, mint kedden.

Akár sikernek könyvelhetem el azt is, hogy az elmúlt két-három hétben még a régi lakóhelyem környékéről keresnek oldás miatt. Azaz kellek mint stresszoldó segítő.

A további sikereket a napjaimban még igyekszem realizálni.

“A változás repít előre, mint egy gyönyörű, fehér szárnyú madár a kék égen, hinnünk kell abban, hogy nem zuhanunk le.” – Andrea Weaver

Nem néztem utána, hogy annak idején említettem-e a Nagy Könyvet.

Most eszembe jutott. Az egyik kolléganő egy munkanaplót (nyomtatott füzetet) lapozgatott valamilyen korábban beleírt adatot keresve. Ez felidézte bennem a leszámolásom legmeghatóbb pillanatát.

Mint megtudtam, a cég hatalmas nagy könyvekben rögzíti kézzel az oda felvett dolgozók nevét, felvételének első napját, és azt a napját is, amikor valamilyen okból már nem dolgozik ott.

Mikor előkerült az én nevem is, mikor átvezették a leszámolók közé, hát bizony, nyeldekeltem a könnyeimet. Majd’ 26 évet dolgoztam ott. És mi minden történt!

Tulajdonképpen a volt munkahelyemnek köszönhetem a fiaimat, hiszen nem hiszem, hogy más helyen és alkalommal megismerkedtem volna a volt férjemmel.

Voltak szép pillanatok, unalmasak, nehezek, sírósak, vidámak. Volt, hogy csak a lábamat lógattam, volt, hogy széjjel dolgoztam az agyamat is.

Voltak nem szeretem munkák, volt, amit nagyon csíptem, mert nekem való. Szerettem, amit az elmúlt 13 évben csináltam, mert azt mondtam, ha irodai munka, akkor ez legyen inkább, mint más.

És mégis otthagytam, mert elszólított a döntésem: költözni akartam.

Ha visszasírok valamit, akkor valóban az az előző munkám. A mostanihoz igyekszem felnőni, okosodni. Még mindig csak tapogatózom olykor, és ezt a be nem tanításom hiányára vezethető vissza. Lehet, nekem is aktívabbnak kellett volna lennem, és ráakaszkodnom a volt osztályvezetőre, aki az ismeretek nagy részével bír(t), és nem igazán akaródzott ezt továbbadni nekem (sem).

Így marad az út közbeni tanulás, ismeretek megszerzése innen-onnan.

A múlt heti kisebb megsüllyedésem hosszabb ideig tartott, mint gondoltam. Végül is éreztem én, hogy nem egy fél napos ügyről van szó.

Most hétvégén igyekeztem kialudni magamat. Ez kb az első éjjel sikerült is több, mint 10 óra (a szokásos felébredésekkel tűzdelve) alvás képében. A következő este már nehezebben ment az elalvás. Aztán hajnal kettő után valóban alvást produkáltam.

A mostani éjszaka már nem volt ilyen nyugodt. Valószínűleg melegem volt. Lehet, megint elő kell vennem a nyári takarót?

Összességében jól telt a hétvégém. Majdnem mindent elintéztem, amit terveztem. Egyedül a zuhanyfüggönyt, ami a kádnál lóg, nem rövidítettem meg. Nem akarom elvágni, de jó lenne felvarrni. Mivel továbbra sincs varrógépem, kézzel kellene ezt megoldanom. Nem volt kedvem ennyit (2 x 150 cm-t) tűvel böködni.

A múlt hét abban eredményes volt, hogy vettem egy kis műfenyőt, rá fényeket, egy adventi koszorút. És végre lesz a francia erkély(em) korlátján ledes fénysor. Bár már feltekertem a helyére, de még nem kapcsoltam be. Majd hétvégétől éghet.

Nagyon már nem akarok költeni ilyen extrákra. Most minden penny-re figyelek.

Ami az edzéseimet illeti: mivel a múlt hétfőn pótoltam be az azelőtt vasárnapi futást, így többet futottam órában és kilométerben a múlt héten. És volt egy erősítő edzésem pénteken. Nos, akkor kinyírtam a combjaimat és a hátsómat. Volt is izomlázam. Van olyan hét, nap, amikor érzem magamban az elszántságot, az erőt, a mazochizmust, hogy valóban odategyem magamat az erősítésnél. Mivel már elérhető a homokzsákom és a két kézi súlyzóm, segítenek ebben. Egyszerűen most rá vagyok arra kattanva, hogy izmos lábaim legyenek. Ja, meg felső testem, meg törzsem. Ugyan piszkál, hogy van rajta védőréteg, de éppen ott tartok, hogy a hájat izmok formálják kerekre rajtam. Meg hát azzal nyugtatom még magamat, hogy a páromnak tetszem így is. (Most ez úgy hangzik, mintha gurulnék, de nem!)

Szóval, eszement újdonságok nem történtek. Még azt is megszokom, hogy a nagyobbik párja ott lakik (egyelőre) nálunk. Sok vizet nem zavarnak, egész nap a szobában leledzenek. Tanulnak bevallásuk szerint.

A kisebbik gyermekem holnap csatlakozik újra hozzánk. Teljes lesz a kép. Izé, a család.

Közlekedés:

• Lassan eljutok oda a kitartó gyakorlásnak köszönhetően, hogy be tudok tolatni egy parkolóhelyre. Még két autó közé is, de csak akkor ha eléggé szellős a hely.
• Két és fél hónap rendszeres autópályás közlekedés alapján megállapítottam, hogy az autósok egy része (és itt nem merem az “egy” helyett a “jó”-t írni) bunkó. Főleg, ha valami menőbb kocsi van alatt. Tegnap éppen egy SUV nemtudommilyenmárkájú kocsi akasztott ki. Éppen előzésben voltam, ő meg pillanatok alatt mögöttem termett, és egyszer csak bekapcsolta a reflektort. Nem villantott, hanem tartósan világított jelezvén a türelmetlenségét, mi az, hogy én előzök min. 110 km/h-val (a megengedett sebességhatáron vagy felette), és nem húzok ki a picsába a külső sávba. Nem értettem az egészet. Befejeztem az előzést, és szépen (lassan) kihúzódtam. Szívem szerint visszaálltam volna mögé, és belereflektoroztam volna a visszapillantójába, de a sarkában volt egy másik bazi nagy autó, így esélyem sem volt erre. Mindenesetre felkapcsoltam én is a reflektort. Ha már ez így divat. (Egyébként csak szólok, hogy engem nem zavar, ha a visszapillantómba világítanak, akár reflektorral. A szembejövő fények jobban irritálnak.) … Meg kell tanulnom az ilyen hülyéket figyelmen kívül hagynom, mert mint tudjuk, mások bunkóságán nem idegesítem magamat.
• Hétvégére általában telítődök a vezetéssel. Így ezeken a napokon igyekszem mellőzni e tevékenységet.

Család:

• Tele van az albérlet. Gyerekkel. Enyéimmel, és egy fő nem sajáttal.

Én:

(Az előző két témát még a múlt héten írtam. Vázlatba tettem. Ma folytatom. Így, ha eltérő hangulatú lenne a bejegyzés ezen része, … e miatt van.)

Nekem ma van péntek 13. Úgy érzem. Az érzések pedig ugye tényeken alapulhatnak. Vagyis van egy történés, és én azt valahogyan lereagálom. Ezúttal elkeseredéssel, kételkedéssel. Vagy valami ilyesmivel.

Még nem tudom, hogyan húzom ebből ki magamat. Egyelőre némi édességgel igyekeztem helyrerántani a lelkivilágomat. Nem nagy sikerrel.

Majd lesz valami, ahogy szoktam mondani, mert mindig van valahogyan. Akad két fül a fejemen, amiknél fogva kihúzzam majd magamat a lelki szutymóból. Mondjuk, valami sikerélmény sem ártana, hogy legalább tudjam, érek valamit.

A múlt hét sűrű volt. Ami a munkahelyet illeti.

A hétfőre nem emlékszem, de kedden már elment a délelőttöm egy másfél órás előoktatással a budai oldalon az ITM-ben. Kicsit drágára sikerült, mivel nem fizettem a parkolásért (így jár az, aki olyan helyen lakott eddig, ahol nem voltak fizetős parkolók), kaptam is egy piros csomagot a szélvédőmre. Persze, másnap bevezették az ingyen parkolást…

Szerdán és csütörtökön szinte egész napos oktatás a kedditől eltérő témában. Szerda délután még úgy gondoltam, hogy este fogok tanulni a másnapi vizsgára, de csak megutaztattam az anyagot. Mint kiderült, nem is vette az oktató annyira komolyan a tesztírás. Előtte szépen mindent átnéztünk. Úgy nagyjából magamtól is ment volna…

Csütörtök este uzsgyi haza-haza. Másnap ugyanis vittem az autót a szokott szervizbe átnézetni műszakilag, illetve vizsgáztatni. Hát, ez a hónap sem lett anyagilag könnyebb… De az autó rendben van, továbbkoptathatom vele az M0-st.

Jó volt otthon. A régi otthon. De egyébként semmi különös. Még mindig nincs bennem honvágy. A régi munkahelyemre sem vágyok vissza, bár néha hiányzanak a közvetlen kollégák. Nosztalgia?

Kétszer futottam. Szombaton terepen voltam egy bő órácska erejéig, mert aznapra mondták a napos időt. Fenn, a dombokon vígan sütött a reggeli nap, és a második réteg felsőruha levételén gondolkoztam, de aztán visszaérve a város szintjére, örültem, hogy nem tettem. Ott várt a hűvös, a Sajó felé eső részeken ködös idő. Szinte fáztam.

Vasárnap a tó körül ejtettem meg a szűk 50 perces futás adagomat. Pára, köd, zima. De ez is jó volt.

Mindennek van hangulata. A napos, ragyogó időnek, a szeles, esősnek, vagy akár a hideg, ködös, novemberinek. Vagy annak, amikor a sűrűn, szúrós szemekben zuhog a hó, vagy mikor a nyári tűző nap izzaszt meg. Olykor utálom az egészet, olykor csak rezignáltan teszem a lábaimat egymás elé futóléptekben, olykor magamban elgondolkozva trappolok. És van olyan is, mikor mosollyal az arcomon futok.

Nem mondom, hogy a futás a mindenem. Nem. Mert ez így nem igaz. Sokszor kifejtettem már itt is, hogy bár hiányozna a futás, ha nem mehetnék, de ugyanúgy megtalálom a mozgás örömét az otthoni erősítő, funkcionális, eszközös vagy saját testsúlyos edzéseimben. Nincs csak ez, vagy csak az. Ha lehet, legyen mindkettő. Úgy az igazi.

A TRX mellé már elhoztam ide a homokzsákomat és a két kézi súlyzót is. Ajvé! Csaptam is tegnap reggel egy TRX-mentes edzést.

Szóval, minden oké. Azt meg valahogy leboltolom magamban, hogy anyagilag még van 10 szűk hónapom…..