Pár éve, mikor szóba került, hogy ha ott nem dolgozhatnék, ahol éppen tettem, mit csinálnék mást, ami irodai munka, csípőből soroltam, mit nem. Aztán egy nap belekukkantás után már mondtam, hogy okmányolónak elmennék a régi cégnél, ahol tavaly augusztusig dolgoztam. Ugyan egyetemi végzettséget nem igényel az a munkakör, de legalább nem unalmas.

Tavaly szeptembertől olyan munkahelyen vagyok, ami arról szól, amiről eddig úgy gondoltam, hogy nem az én világom: jogszabályok, előírások, bürokrácia, stb. Mint kiderült az elmúlt hónapokban, ez nem változott. E mellé még párosul az, hogy nem tanítottak be arra, amit elvárnak, hogy tudjak csinálni. Így azt kútfőből, a magam elgondolása szerint csinálom. Úgy sem ért itt senki hozzá. (Majdhogynem arról van szó, hogy azt mondok, amit akarok, és elhiszik.)

Ha nem kellene havonta kiperkálnom a tetemes albérleti díjat, illetve nem lenne már csak egy hónapom a próbaidőből (amit ugye már másodszorra csinálok szeptember óta, mert a bürokrácia az bürokrácia), akkor már nem lennék itt.

Igyekszem megszeretni, vagy legalábbis becsülettel megcsinálni, amit rám bíznak. Ugyan néha csendesen pufogok egy sort, ha valami számomra nyűgös feladatot kapok, de tudom, jobb, ha túllendülök az ellenérzéseimen, és inkább arra törekszem, hogy a tőlem telhető legjobban megcsináljam. Aztán előbb-utóbb megtanulom, megszokom, belerázódom.

Mivel kakukktojás vagyok ezen a helyen, lassan kristályosodik ki, hogy mi is lesz itt belőlem, hol lesz a helyem, mi is lesz a teljes feladatköröm a gépezetben – végül.

Egyelőre még a pénz az úr nálam. Nagy kényszerítő erő, belátásra és türelemre bír. És elfogadásra.

Belevágtam egy fogyókúrába. Még nem írom, melyikbe. Ma még nem tudtam pontosan követni a szabályokat, de igyekeztem.

De legalább egy jót aludtam. Előző éjjel hajnal negyed háromtól fenn voltam.

Az már más téma, hogy miket álmodtam össze. Egy álmom részleteire emlékszem. Fogalmam sincs, hogyan jött az agyamba ez a történet. Ilyenre nem is emlékszem, bár nem tenném le a nagy esküt, hogy soha nem volt még homoerotikus álmom. Mintha rémlene, hogy volt valamikor.

Most egy régen volt kolléganőm csábított el. Már az álmomban sem értettem, mi a túrót akar tőlem, és hogy és mint ez az egész.

Őszintén megvallva az irányultságomon nem változtatott semmit az álom, és még el sem gondolkoztatott. Továbbra is a férfiak vonzanak szexuálisan. Bár ma nem találkoztam olyan pasival, akit vonzónak találtam volna…. Na, nem olyan a felhozatal a munkahelyemen.

Ma megint futás volt az edzésem. A közeli erdőben kocogtam le az előírt 45 percet. A nap már felbukkant, és olykor még a fák közé is be-bekukucskált. Tényleg nagyon szeretek ebben a csendes, reggeli órákban futni, mikor még alig van ember a környéken. (Borssprey ott lóg mindig az oldalamon, csak mondom.) Örülök, hogy már futok, mert így kihasználhatom a világos reggeleket. Egyelőre még csak egy hétköznapi reggelen, de szépen fog gyarapodni a futóedzéseim száma.

Ebéd után pedig tettem egy jó félórás sétát a munkahely környékén. A bevásárló központon túl kertes házak vannak, ott tettem egy kisebb kört. Azt hiszem, innentől kezdve megvan a dél körüli programom, ha dolgozom….

Visszatérve a fogyókúrára: észrevette már valaki, hogy sokkal “éhesebb” lesz az ember már a fogyózás első napján, még akkor is, ha mennyiségileg és kalóriában sem eszik kevesebbet? Na, én ma így voltam. De lehet, hogy csak a telihold miatt….

Hát, régen volt már ekkora a hátsóm. Meg a derekam.

Zavar. Utálom lecserélni a ruhatáramat súlygyarapodás miatt. És most gőzöm sincs, hogyan vegyek vissza a kajából.

És ráadásul időm sincsen hétközben ezzel foglalkozni.

Tök egyszerű lenne tojásos ételek enni, de sajnos, valamiért nem bírom a tojásfehérjét.

Sok terhet levenne a vállamról, mert szeretem a tojást.

Vagy kalóriát számolok, vagy mindent is megvonok magamtól, és zöldsalátán fogok élni, tököm tudja! Valami megoldást kell találnom, mert ez így nem lesz jó.

Számomra hihetetlen, hogy ennyit jelent, hogy kiesett a futás. Pedig igyekszek annyit mozogni, amennyit lehet. Az érzem, hogy sok kerekezés miatt (ami ugye sokszor nem a laza pörgetésről szól), vastagodtak a combjaim, a hátsóm.

Pont szar helyen.

A többi meg csak ráadás.

Legszívesebben nem ennék semmit, de valamit muszáj. Különben nem fogom bírni az edzéseket, illetve a hétköznapokat sem. Főleg most, hogy őrült tempóval adják le az anyagokat a suliban, nekünk meg ugyanilyen tempóban kell a lépést tartani.

Nyafogok. Igen. Pedig nem szeretek. Inkább szeretem megtalálni a megoldást. Ha lenne feleslegesen költhető pénzem, rendelnék kaját, amit meg tudok enni. Vagy két hetente előre készítek magamnak ennivalót 2 hétre.

Na, valami megoldást kiötlök, mert pity-puty itt lesz a rövidnadrágos időszak, és nem valami zsákruhában szeretném gömbölyded hátsómat és hasamat takargatni.

Két hetes periódusokat élek.

Minden második héten tudok takarítani, kicsit utolérni magamat a háztartást, a tanulást és egyéb dolgokat illetően. Köztes hétvégén, mikor a párommal vagyok, kiengedek, kikerülök a teendők sűrűjéből, mondhatni nem csinálok semmit. Ami jó is, meg a tanulás tekintetében …. nem igazán.

A hétvégék között a mindennapokban pedig dologról dologra ugrok át, szinte nulla szünettel köztük. Egyelőre még a munkahelyen tudok lassítani, de ott is kihasználok minden üres időt, hogy valami hasznosat csináljak: feladatokat oldjak meg, tanulnivalót olvassak, stb.

A második futást is megejtettem. Egy újabb, fájdalommentes, vidám félóra. Vasárnap növeljük a tétet: 40 perc lesz.

A ma reggel egyik kedves momentuma: egy cetli az asztalomon: Kedves Kolléganő (a nevem), köszönöm szépen! És a kolléga aláírása.

Rám bíztak egy feladatot, ami 5 kolléga munkáját könnyíti meg, nekem meg egy – akár – minden napos feladat. Nem nehéz. Adminisztratív, egyszerű, mint a bot. Egy pár hónapja örültem volna neki, most egy kicsit nyűgösen fogadtam. Magamban.

Ez a “köszönöm” elmosta minden hangtalan, csöndes nyavalygásomat.

Bosszankodom és kissé dühöngök. A héten többször is (médiában és fb-n) találkoztam olyan megnyilvánulással, milyen felelőtlen és nem igazán értelmes (!) az az ember, aki nem oltatja be magát. Másokkal szemben!

Oké! Akkor én meg azért nevezzek embereket felelőtlennek és kevésbé értelmesnek, mert sz@rnak a saját egészségükre azzal, hogy nem sportolnak napi rendszersséggel, szemét kajával tömik magukat, elhíznak, keseregnek, panaszkodnak, a lelki egészségüket is magasról lesz@rják, s minden bajukért mást okolnak?

Ha én nem oltatom be magamat, magammal szúrok ki, ha úgy tekintem. Aki be van oltva, magát védi.

Azzal, hogy igyekszem egészséges maradni testileg-lelkileg, magamnak teszek jót.

Kisebb bajoktól eltekintve 10 éve nem voltam orvosnál. A házi orvosom, a régi, legfeljebb a facebookon látott utoljára, mert az ismerősöm között van, ha még nem tettem ki a szűrét a múltkori tisztogatás alkalmával.

Maradjon már az én döntésem, hogy odanyújtom-e a karomat a két szúrásra! Minthogy az is az én döntésem, hogy minden nap felveszem vagy a futócipőt, vagy a biciklis nadrágot, vagy a sport rövid nacimat, és izzadom szét valamelyiket, és nem eszek tortaszeletet, ilyen-olyan pékárut, stb. Elgyöngülök néha, igen. A marcipánnak nem tudtam nemet mondani pár hete.

De vissza tudok térni az utamra.

Szóval, egyszerűbb lenne a dolgok könnyebbik végét megfogni, és nem hajnal 4-kor kelni, hogy edzek a munka előtt, és a kedvenc linzeres túrós pitével tömni a fejemet minden este. Aztán bekapkodni a vérnyomáscsökkentőt, a koleszterincsökkentőt, a fájdalomcsilapítót, az altatót, és egyéb bogyókat.

Nem. Minden jóért meg kell dolgozni. Sajnálom. Ezt nem én találtam ki. Erről szól, többek között, az élet.

A mai 30 perces futásom simán ment.

Lassú voltam, mint az autóm rendszáma: lajhár. De nem fájt semmim.

Na, jó! Fájt. A tegnap reggeli erősítésből összeszedett izomlázaim. Itt és ott. Főleg a hátsómban.

Jut eszembe a hátsómról!

Ugye az örök (?) gondom, fusztrációm, problémám, stresszem az alakom. Nem vagyok egy szálkás típus, és talán 49 éves koromra sikerül elfogadnom, nem vagyok egy vékony típus sem. Most újfent azon dolgozom, hogy az elmúlt hónapokban, főleg derék tájra összeszedett plusz hájrétegtől megszabaduljak. Zavar. Más azt mondaná, hülye vagyok, normál alakom van, ennyi idősen örüljek ennek is.

A párom leteszi a nagyesküt, hogy látszik rajtam, hogy sportolok. Csak az a baj, hogy én ezt nem látom a tükörben. Talán meg kellene fogadni azt a tanácsot, amit egy idős, még ma is formában levő tornászhölgy mondott: annak köszönheti a magabiztosságát és fiatalosságát, hogy évek óta nem néz tükörbe.

Szóval, azt a testsúlyt, alakot, amit még harmincas éveim közepétől élveztem (bár akkor sem voltam oly elégedett) kb. 10 évig, kiseséllyel fogom elérni.

Nagyobb erőfeszítésbe kerül majd izmos, erős maradni. És hol van még a menopauzám vége?!

Oly sok próbálkozás és variáció után, tegnap este sikerrel jártam.

Elfogadásra került a 4., tört havi adóbevallásom. Ojjé! Mikor ma reggel megláttam a már tegnap este megérkezett értesítő levelet, hogy befogadták – végre! – a bevallásomat, el sem akartam hinni, amit látok. Gondoltam, kinyomtatom, bekereteztetem, kiakasztom mint életem egyik legnagyobb sikerét. Könyvelő tanulóként az első.

Azt még nem tudom, hogy az éves bevallásom sikeres-e. Tegnap este a biztonság kedvéért megcsináltam. Ha esetleg hibás lenne, lesz idő huszadikáig elszórakozni a javítással. Mindenesetre gyorsan befizettem a kiszámolt adót is. Egy szavuk nem lehet.

A hetemet eddig az adózással kapcsolatos ügyek savanyították.

Először is a havi bevallásomat nem tudom leadni. Vagyis leadtam, csak visszajött az üzenet, hogy hibás, javítsam. Azóta minden este benyújtok egy javítást. Mert ugye a javításokat sem fogadják el. Nem adom fel.

Aztán írtunk egy próbavizsgát adózásból. Igaz, 15 perccel később tudtam csak elkezdeni, így kevesebb időm volt, de olyan segítséget használhattam, amit csak tudtam. Hát, így is elég gyér lett. Rávilágított, hogy bizony az elméletet keményen kellene magolnom, és a gyakorlati feladatokat sem túl fényesen tudom.

Ezen a héten azt érzem, hogy futok-szaladok magam után, vagyis inkább az előttem tornyosuló feladatok listájából igyekszem pipálgatni az éppen soron levőt. És amint azt hiszem, hogy valaminek a végére értem, egy csavarral (lásd az második bekezdést!) kiderül, hogy ez így nem igaz.

A szemhéjamon kijött valami bőrbizbasz két hete. Tegnap 22 ezer Ft-ért csak találgatott a bőrgyógyász. Lehet, hogy ekcéma. Ha jó a krém, amit felírt, akkor nagyszerű, egyébként meg izé.

Miközben a napi ezmegazzal akarok dűlőre jutni, igyekszem a bennem levő félelmet is leküzdeni: vajon találok-e júliusban egy olyan házat (végső esetben lakást), ami pont nekem való, és tud az eladó várni, hogy a hitelből és a lakáskasszákból a pénz befolyjon.

Úgy látszik, a következő pár hónap (októberig) a “rohanásról”, a “minden percem betáblázva” napokról fog szólni. Ha sikerül az adózási modulzáró vizsgám júniusban. Ha nem, akkor jelentős idő fog felszabadulni.

A futást holnap fogom kezdeni. Egy próbával. Teljességgel bízom a dologban.

A görgőzés még menni fog egy darabig. Rendeltem is egy ventilátort, mert még a nulla-egy-két fokos reggeleken is folyt rólam a víz, de az elmúlt kerekezések után csavarni lehetett a sport-melltartóból az izzadtságot. Muszáj egy kis művi menetszél. Jön a nyár.

Úgyhogy jövő héttől fogva háromféle edzésem lesz: görgőzés, futás és erősítés (és/vagy túrázás).

Olyan jó lenne, ha valaki találna helyettem egy csoda házat, amit ki tudok fizetni, leboltolná az eladókkal a szükséges dolgokat, a többit vállalom.

Jó lenne, ha fel tudnék készülni a vizsgára, azaz mindig lenne erőm és időm tanulni.

Aztán olyan jó lesz feltenni a lábaimat azzal a tudattal, legalább ezekben sikert értem el.

Ezért is szeretem a home office-t e munka mellett. Fél tizenegy, és voltam reggel 8-ra az autóval 9 percre levő bankban (végre a jelentősen nagy összegű kp-tól “megszabadultam”. Nem is tudtam, hogy ilyen egyszerű – és mókás – a bankautomatába pénzt betenni!), majd onnan elgyalogoltam a főpostára az egyik könyvért, ami Angliából jött, majd visszaautóztam a másik postára a másik könyvért. Utána az Aldiban megejtettem egy gyors bevásárlást, aztán haza.

Itthon csupa teendő várt. Teregetés, takarítás, mosogatás, jobbra-balra szaladgálás, majd végre leülhettem – most – reggelizni. Közben persze figyeltem a munkahelyi postaládámat, jött-e valami email, amivel sürgősen foglalkozni kellene. De ilyen eddig nem érkezett.

Most, hogy a készpénzt már a bankban tudhatom, megnyugodtam. Nem lett volna ellenemre, ha a 12 millió Ft-t a párnahuzatban vagy a fiók mélyén rejtem el a következő pár hónapra, de aztán bevillant, hogy bármi történhet. Például kigyullad a lakás. A pénznek egyből annyi, én pedig ott állok félig lukas gatyával, hogy akkor most miből vegyek új otthont magunknak. (Mondjuk, nem tudom, hogyan lehet félig lyukas egy nadrág. Vagy az, vagy nem.)

Szóval, 12 millió sok pénz. Ha húszezresekből, meg egy köteg tízezresből áll, akkor látványra nem is olyan sok. Nem kell hozzá zsák. Mondjuk, ha ötszázasok lettek volna, talán…

A mondandóm lényege az, hogy hálás vagyok azért a lehetőségért, hogy itthonról dolgozhatok. Így annyi mindenre jut időm.

Túl vagyok a nagy napon.

Szombat reggelre nagyjából rendeződtek a kétséges dolgok (a szüleim segítsége is kellett részben). Én már fél hétkor rendezkedtem, elkezdtem lehordani a félretett ágyak dögnehéz elemeit a lépcsőház aljába. 7 után csatlakozott ehhez a nagyobbik gyermekem.

Innentől nem volt megállás. Fél kilencre jöttek a segítők, a teherautó, és mint a szorgos hangyák, hordtak lefele mindent, ami doboz, csomag, bútor és ruha volt. Néha, a vége felé egyre gyakrabban kérdeztek meg erről-arról. A szüleim is jelentős részt vállaltak a költözésemben. Apu szintén cipekedett (féltettem), Anyu pedig a rosszul léte ellenére, ami tegnap reggel tört rá hirtelen, megsütötte a megígért fasírozottakat.

10 órára értek oda a vevők. Kb. egy háromnegyed óra alatt elintéztük a birtokba adást (online beküldhető papírok aláírásával, fotózással, stb.), majd tényleg egy rapid búcsúval elhagytuk a lakást. Végleg.

Szűk 15 év. Szerettem ott lakni. Azon a környéken. Hiszen ott nőttem fel. A szomszédban. A város is a szívemhez nőt, hiszen 48 évet (mínusz 1+2 év) ott töltöttem. Visszajárok még, hiszen a szüleim ott élnek. Remélem, sokáig.

Nos, az albérlet megtömése a költöztetett cuccokkal nem volt egyszerű. A félelmem beigazolódott. Nem tudott a teherautó megállni a lépcsőház előtt.

Még a mi kis autónkkal se lehet, úgy le van foglalva az összes parkolható hely. Így legalább 100-150 méterről kellett hordaniuk a gyerekeimnek, a jó ismerős sofőrnek dolgainkat. Egy jó félóra múlva jött egy segítség is a nagyobbik gyermekem jóvoltából. Én, mint a mérgezett egér szaladgáltam a lakásban, ide-oda elpakolva, begyömöszkölve, arrébb téve, áthelyezve, rendezkedve a felhordott dolgokat. A gyerekeim csúnyán néztek rám egy idő után, és fogadkoztak, soha többet nem költöznek – velem. Csak akkor, ha fogadok költöztető embereket. Megértettem az érzéseiket.

Ezért sem akarok most nagyon kipakolni. Inkább dobozok és zsacskók között élek, minthogy még egyszer, pár hónap múlva kezdjem újra a csomagolást, pakolást.

Én ma még észszerűsítek. Élhetővé teszem a szobámat, az előteret. Szerencsére van logisztikai érzékem. Bár lehet, hogy a volt férjemet kellene most idehívni. Ő ebben a csúcs. Legalábbis anno az volt.

Aztán jöhet a takarítás. Majd a pihenés. Bár van a csütörtöki könyvviteli óráról egy videófelvételem, még azt is fel kell dolgoznom még ma, mert utána már nem lesz időm.

Talán akad majd egy órám, hogy el tudjak búcsúzni ténylegesen a régi otthonomtól.

Tegnap este fél kilenckor úgy estem be az ágyba – lezuhanyozva, hogy megszabaduljak a pakolásból innen-onnan összeszedett portól -, hogy testileg-lelkileg szétzúzva éreztem magamat. Egy óra múlva az elalváskor igyekeztem nem arra gondolni , mi minden vár rám még másnap és szombaton.

Ma ugye még be kell fejeznem a csomagolást. Már nem sok van, de van.

Még este szét kell szedni a gyerekeim ágyait elemekre, illetve a kisebbik és rozogább íróasztalt, hogy a szemetes mellé odacsempészhessük a sötétben. Sajnos, nem sikerült sem eladni, sem odaadni őket. Marad még pár felesleges szivacs és matrac. Valószínűleg ők is csempészáruk lesznek. Tudom, tilos így kitenni a cuccot, és akár büntethetnek is, de ha nem kapnak rajta minket, akkor …

Egyszerűen nem tudom hova tenni ezeket. Az albérletben a hely is véges, még akkor is, ha most perpil a minimális bútorzattal van ellátva.

Még pár hónapig dobozokkal és zacskókkal leszünk körül véve. És bútorokkal. Muszáj. Béreltem volna raktárat, de kicsit egy elfogadható áron lehetetlennek tűnik.

Fáradt vagyok. És nem érdekelne a fizikai fáradtság, ha nem jönne mellé a kilátástalan, fejet fogó, most mi a fészkes fene lesz érzés.

Valahol tudom és érzem, hogy meg fogom végül oldani, de most még a lelki szemeimmel sem látom, hogyan.

Elfáradtam lelkileg is. És pihenés majd csak vasárnap jöhet, ha már mindent elrendeztem.

Még addig sok-sok teendőm van. Néha nehéz egyedül mindent megoldani.